Sok ember gondolja magáról, hogy szeret. Hogy eléggé szeret. Mármint elvárásaihoz képest eléggé. Pedig eleve rossz megközelítés - hisz a szeretet tekintetében nincs elvárás senkivel szemben. Általában viszonossági alapon képzelik ezt - megelőlegeznek bizalmat a bennük leledző jóból, és várják, hogy velük is így tegyenek más emberek. Az első lépés tehát jó. Viszont elvárásuk nem realizálódik gyakorta, ami többnyire csalódás hegyeket képez, majd összegyűlvén végül elutasítást, gyűlöletet, ami szép lassan feloldja bizalmukat. Megfigyelhető általános tendencia ez, a gyerekkori állapottól az öregedés felé romló irányvonal. 

Mindez téves értelmezések, hiányos fogalmi rendszerünk és önismereti szintünk miatt történik így. Magamra is értem természetesen, nem kívülállóként mondom, csak ha trendekről írok, akkor a többes szám 3 adja magát.

Szeretet. Elfogadása a minket körülvevő objektív valóságnak, kombinálva azzal az autentikus törekvéssel, amely arra sarkall, hogy megkeressük felfogott valóságban azon lehetőségeket, amelyben hozzátehetjük, amit csak mi tudunk. Tehát végső soron a szeretet elfogadás és adás. Az "amit csak mi tudunk", az itt nem kizárólagos egzakt tudást jelent, hanem a hely, idő és alkalom szülte tolvajt - cselekvő alanyt, hogy félreértés ne essen - aktuálisan. 

A szeretet szó valódi jelentését csak addig keveri össze az ember a mások iránt érzett érzelmi, fizikai vonzalommal, az abból származó örömélménnyel, amíg önmaga szeretése nem kerül fókuszába. Akkor hirtelen kiderül, hogy szeretni valójában tenni valakiért, képviselni érdekeit, ezt jelenti. Még a gyermeknevelésbe is több egoizmus szűrődik be, mivel a szülői kezdeményezés hatásai egy  másik emberben csapódnak le, amelyekről az ego nem igazán akarja tudni, mennyiben voltak hasznosak - ezért a sok generációs ellentét, elhidegülés felnőt korban a gyerek részéről. Önmagán belül azonban mindenképp kap visszacsatolást az ember, ezért hozom példának önmagunk szeretetét.

Fontos apróság, hogy az elfogadás nem egyenértékű az azonosulással. Az elfogadás a tények objektív tudomásul vétele, amikor azt fogadjuk el, hogy igen, ez van, ezt dobta a gép, hozott anyagból dolgozunk. Aki az elfogadás során fennakad, bizonytalankodik a valóság tényei és az egoja szubjekív diktálmányai között mutatkozó disszonancián, miszerint melyiknek kedvezzen, az egojának fog kedvezni és el fog bukni - párszor mindenképp.

Az ego diktálta vakvágány, amikor nem foglalkozunk a valósággal, csak arra figyelünk, azt nyomjuk, hogy mi mit akarunk elérni - anélkül, hogy felmértük volna, kerestük volna legalkalmasabb helyünket abban. E törekvés lényegéből eredően általában törést, rombolást, rontást végez a valóság olyan részein, amihez az egyénnek köze sem kéne legyen - mert más emberek hivatása -, viszont maga nem építi mindazt, amit neki kellene. A következménye dupla kár. Mert nemhogy nem építi a valóság eredendően rárótt szeletét - azaz mulaszt -, hanem még szét is rontja bután, amit mások viszont helyénvalóan, illeszkedően építettek.

Boldog, energikus ember az, aki a maga helyét keresi meg - teljesítménye erőlködés nélkül is kiemelkedő lesz - az élete minden területén. Nem fárad el, nem reked meg, nincs lehetetlen számára. Él. Természetesen a mechanizmus nem digitálisan működik, nem 0 vagy 1 aktuális mércéje egy emberben, hanem valahol a kettő között lesz aktuálisan egy tört érték, arányosan az egyénben levő szeret és egoizmus összetételével. 

Aki kétségeskedik, bizonytalankodik, az tudattalan és tudatos egoja negatív törekvéseinek kedvez, azt erősíti magában. Aki pedig önbizalmát, bátorságát erősíti, az a szeretetet erősíti magában, egoja rovására. Ezzel kapcsolatban talán a legtaszítóbb megnyilvánulása az egonak, amikor valaki bármely emberi kapcsolatában mások önbizalmát, magabiztosságát akarja lehúzni a maga félelmei, kétségei szintjére, csak hogy neki ne kelljen kimozdulnia saját érdekében a maga alkotta posványból, ne kelljen bátorságot vennie annak felszámolására - pedig hát, ha maga akarata szerint csinálta, akkor kimászni is neki kell(ene) abból. Ez nagyon nem szép jelensége az egoizmusnak, mivel más emberek konzisztenciáját, integritását igyekszik rombolni, megingatni saját önzése érdekében, ami már nem magán ügye.

Talán a legfontosabb, leghasznosabb információ, hogy a két halmaz méretéről mindig, mindenki maga dönt - senki mástól nem függ. Mivel hogy mindkettő az emberben van, és pusztán saját önismereti szintje, és annak nyomán akarata dönti el, melyiket erősíti, melyiket gyengíti.

A szeretet és az egoizmus megnyilvánulása tömeges méretekben hatással van az egyén állapotára, fejlődési irányára, tempójára. Mert a hasonulás, a beilleszkedés, a harmonizálás célja is autentikus, tudattalan törekvés az emberben.

De, ezek csak hatások -  a döntés mindig az egyén akaratában, hatalmában van arra nézve, mivel azonosul, s mivel nem. Ezért nem mutogathat senki sem másokra - rajta áll, milyen nyomásnak enged vagy nem enged, mit fogad be és mit nem, mit tesz vagy nem tesz. A tömeghatás kísértés. A szeretet kísértése, vonzósága nem igazi kísértés, hisz csupa pozitívum, harmonizál az ember egészével, annak minden aspektusában. Az egoizmus tömeghatása viszont a szeretet ellen dolgozik, erősíti az egó negatív törekvéseit az egyénben. A kísértés szó nem azt jelenti, hogy az ember képes-e ellenállni a negatív hatásnak, hanem, hogy akar-e.

Az ember sajátja ez a viszonyulás, akinek van hatalma elfogadni és adni  - utóbbit maga erőforrásaiból, döntési és cselekvési lehetőségeivel élve - azaz, senki mástól nem függ az elfogadás és adás mértéke benne. Ami a tiéd, afelett te rendelkezel, így értem.

Picit még a tömeg hatáshoz. A szeretet szent dolog - azaz, makulátlanul tiszta, nem szennyezett. Ha egy csepp méreg vagy romlandó keveredik belé, megromlik idővel. Az arányoktól függ, mennyi idő alatt, de biztosan végbe megy a folyamat. Nos, a viszonosság elvén ezért nem képes realizálódni, életben maradni.

Amiért erről írok, az a mostanában tendenciaként megfigyelt jelenség, miszerint emberek tömegei küzdenek saját egojukkal. Nem boldogok az általuk kreált életben, keresik az okokat, a hibák forrásait, de nem találnak rá. Azért nem, mert nem veszik észre, mi az. Pedig ott van az orruk előtt, csak nem azt keresik, nem ismerik fel. Itt jön képbe az önismeret. Az önismeret fejlesztésére sok féle tréning létezik, aminek formája jellemzően azért gyakorlat, mert tapasztalás által lehet elsajátítani a tudat által ismeretlen tudást. Ha valaminek a mibenlétéről fogalmunk sincs, vagy csak fejlettebb tudattal érthető meg csak, akkor nem vagyunk képesek meglévő fogalomrendszerünk építőköveiből felépíteni azt tudatunkban sem. 

Jó helyen kotorászik hát, aki egojával foglalkozik - ha nem adja fel, s nem rest cselekedni sem saját érdekében, akkor elérheti az általa vágyott boldog életet.