Gondolkodtam a törökországi történéseken. Erdogan két hete pálfordulást hajtott végre, hirtelen rendezni szükségesnek érezte két, katonai szempontból erős "szomszédjával" a külkapcsolatokat. Aztán, hogy, hogy nem, hirtelen puccs lett Törökországban. Aminek során véletlenül nem sikerült foglyul ejteni magát az elnököt, aki viszont olyan lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, mint senki előtte: a puccs híre hallatán azonnal a közösségi médiához fordult, s azon keresztül mozgósította civil támogatóit a puccsistákkal szemben. Másik véletlen, hogy bár a állami tv székházát a puccsisták elfoglalták szabály szerint - már mint a katonai puccsok régi, íratlan szabályai szerint -, azt semmiféle közlemény bejelentésére fel nem használták, nem tartották fontosnak értesíteni ténykedésük céljairól a lakosságot - amivel ugye maguk mellé állíthatták volna támogatásukat. Aztán a puccs pr óra alatt leverődött, a helyszíni tv felvételekből úgy tetszett, mintha csupa, álmából most ébresztett, töketlen katona álmosságát kihasználva a résen levő civilek megsemmisítő csapást mértek volna rájuk. Könyörgöm, ki veszi be, hogy felfegyverzett, puccsoló katonákat - látszólag - fegyvertelen mezei civilek lefegyvereznek és meglincselnek?

Aztán ugye kibújt a szög a zsákból elég gyorsan, mert bár a puccsisták letartóztatása még folyamatban volt, de Erdogan elnök már pontosan tudta, kik azok a bírák, akik nem megbízhatóak, s akiket ki kell vonni a forgalomból. A hír hallatán az ütött szöget a fejembe, hogy mi közük a polgári bíráknak a hadsereghez? Hisz a hadseregnek külön katonai bírósága van, ott is. Miért volt tehát fontos második lépésként a polgári bírók leváltása?

Aztán kisvártatva megjött a válasz: már a puccs másnapján megkezdődött az értelmiségiek, köztisztviselők elleni tisztogató hadjárat - akik viszont a polgári bíróság előtt vonhatók felelősségre. Mára már 40-50  ezer, főként értelmiségi és köztisztviselő ellen folyik folyik eljárás, nyomozás. Az államhatárokat lezárták az akadémikusok és a közszolgálatban dolgozók előtt, nem menekülhetnek külföldre, legálisan legalábbis nem.

Szóval elgondolkodtam. Deja vu-m lett. Volt ez már nálunk is hasonlóképpen - a kommunista diktatúrák alatt. Fajtájától függően hol a keményebb, hol a lájtosabb eszközök domináltak az aktuális hatalom kezében - amiket szintén sikerült Erdogannak pár napban ötvözni. És innentől vetül rá óhatatlanul a gyanú a FIDESZ és az állam egy személyi vezetőjének, Orbán Viktornak jövendő terveire is - lévén igen sok politikai és jogi párhuzam fedezhető fel a török elnök és a magyar pártvezér-miniszterelnök ténykedései között a nálunk általa évek óta végzett, a demokratikus intézmény rendszer gyakorlati leépítése kapcsán.

Vajon nálunk is ez a következő lépés a népszerűség vesztés meggátolására? És egyáltalán nem légből kapott, azt kell mondjam. Ismerve az itteni módszereket - pár év után már megismerhető, kiszámítható lett -, egyáltalán nem lehetetlen, sőt, tulajdonképpen már ez a műsor megy egy idő óta. Csak nálunk eddig/most még vagy letagadta a hatalom a felmentéseket, kirúgásokat, de jobbára inkább csak jogi csűrcsavarok mögé bújtatták az ilyen döntéseket. 

Persze, nálunk nem valamelyik fegyveres testület, vagy akár fegyveres civil csoport, és ezáltal nem fegyveres puccsot hajtana végre - itt elég csak az értelmiséget és a bíróságot kiherélni. Az ügyészség már évek óta Orbán bábja, úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Névleg a bírói kar vezetése is, azonban az egyes bírák még bírnak némi önállósággal. Ez veszélyes lehet a hatalomra. És persze a hazai értelmiség, egyetemeken, akadémián, újságírók, médiacégek, művészek, írók. Mind-mind veszélyesek egy totalitárius, ellenvéleményt nem tűrő hatalomra.

Most, hogy ezt így végig gondoltam, tulajdonképpen megkönnyebbültem. Tiszta szerencse, hogy nem tartok kapcsolatot senkivel, politikai alapon. Nem járok tüntetésekre, elvszerűen, nem vagyok tagja semmilyen csoportnak, pártnak sem, szintén elvszerűen. Aminek oka elsősorban, hogy legfeljebb konkrét ügyeket tudok támogatni, amivel maradéktalanul azonosulni tudok. De még a Liget-projekt sem ilyen, legfeljebb a tanárok és az egészségügyi dolgozók tiltakozása. Viszont ők elintézik maguknak, nem kell helyettük kiállni a térre. Anno, 2010-ben a magánnyugdíjpénztárak burkoltan is ocsmány, adófizetők millióinak félrevezetésén alapuló államosítása például olyan ügy volt, ami ellen megérte aktivizálnom magam - legalábbis értelmes dolognak tűnt az emberek figyelmének felhívása arra, hogy ne hagyják magukat megfosztani a róka mézes-mázos beszédéért cserébe éveken át felhalmozott nyugdíj megtakarításukról. De, egyrészt, még ez a projekt sem lett érdemben sikeres - az agymosás és a műveletlenség vs. a kormányzat gyors reakciói okafogyottá tették -, másrészt, azóta nem igazán merült fel olyan ügy - az említett kettőn kívül - , amely megmozdulásra késztetett volna.

Szóval, tiszta szerencse, hogy politikailag inaktív vagyok évek óta. Nem járok össze politikusokkal, nem találkozom a regnáló hatalom által gyanúsnak vagy sárosnak titulált "elemekkel". Nem szervezkedem bármilyen "ügyben" sem. Mivel nem voltam ott egyetlen tiltakozó megmozduláson sem évek óta, nos, még egy rothadt paradicsomot sem dobhattam senkire, s nem rúghattam el Orbán papundekli szobrának fejét sem. Nos, ezen inaktivitás miatt már-már szarul éreztem magam néha - de aztán győztek az észérvek - ami nem az én dolgom, az nem az én dolgom. Egy - tíz, száz - fecske nem csinál nyarat, ugye. Nekem azért, akkor és ott kellett tennem, és még lehet olyan ügy, amiben kell majd, de amiről én érzem, látom, hogy az én ügyem, hogy tennem kell érte, benne. És végig peregtek értelmem szemei előtt a tevés okai és körülményei, illetve máskor, másutt nem tevés körülményei.

A tevés körülményei? Makulátlan múlt. Nem, nem erkölcsi piedesztál, dehogy - csupán egy természetes magyar átlagember makulátlansága. Jó nevelés, becsületes élet, kitartó munka, valamiféle embernek maradni minden körülmény között -  semmi drog, semmi adótartozás, se bedőlt cég, se tisztázatlan mutyi, de még egy megcsalós fotó sem. Vagyis erkölcsileg még is feddhetetlen, ha a magyar közélet, a politikai normák szerint nézzük - és ha mindezek mellett a pofáját kinyitja a delikvens, akkor olthatatlan a hatalom részéről. És itt van a bibi. Hogy mit keres a politika, a hatalom a vele, módszereivel részben/egészben egyet nem értő kritikusai lejáratására azok életében? Csak is olyasmiket, amiket ők maguk lejáratásra alkalmasnak gondolnak. Erről a bázisról indulnak, és tulajdonképpen a kör elég hamar bezárul. Lejáratni, megsemmisíteni azt lehet, akiről a hatalom tud valamit, valami olyasmit, ami szerinte alkalmas a lejáratásra. Ami nincs, vagy amiről ők nem gondolják saját gondolkodásmódjuk szerint, hogy ilyesmire alkalmas lehet, nos, mindazt nem tudják felhasználni.

A hazugság meg bizony olyan műfaj, hogy valami valóság alapja kell hogy legyen, különben alkalmatlan a megtévesztésre, legfeljebb derültséget okozhat a nyilvánosság előtt. Szóval, ha  nincs egy meztelen női seggről kokaint szippantós kép egy szétcsapós buliból, vagy akárcsak egy homályos fotó valamelyik maffiózó társaságában, akkor nincs. Ha azért nincs, mert az esemény sem történt meg, ahol ilyen készülhetett volna, akkor soha nem is lesz - költsenek bár akármennyi közpénzt  a kutatásra. Aki nem mond mást magánemberként sem, mint nyilvánosan, azt lehallgatni sem érdemes - nem vezet semmilyen eredményre.

No de visszatérve a poszt eredeti felvetéséhez: nálunk is bekövetkezhet durvább kormányzati eszközök bevetése a politikai hatalom megőrzése céljából? Igen. Sőt, tulajdonképpen már egy ideje használja is ezt az eszközt a kormányzat. Ha olyan szakmád van, amit javarészt csak állami szférában lehet kamatoztatni s állami alkalmazott vagy, mert sosem voltál más - akkor félig már meg is fogtak. Ha családod is van, akkor meg teljesen. Az ember ugyan öklendezik maradék jóérzésétől vezéreltetve, azonban a gyerekei anyagi biztonságára, jövőjére nézve hirtelen érdektelennek látja az aktuális hatalom elleni lázadásban való részvételt. Mert nem akar Sándor Mária lenni, vagy épp a rendőrszakszervezet korábbi titkárának sorsára jutni. Láttuk, milyen gyorsan elintézte őket a hatalom gépezete. Pontosabban, Sándor Mária esetében nem sikerült, pont a fentebb tárgyalt makulátlanságból kifolyólag - bár a meghurcoltatás, a megfélemlítés viszontagságait nem kerülhette el.

Mi tartja vissza tehát ezt a már eddig is totálissá hizlalt hatalmat bármilyen további lépéstől? Semmi. És nem is tartotta vissza eddig sem. Következmények nélküli törvényállam vagyunk ma - merthogy a jogállam kifejezés olyan államok privilégiuma, ahol a törvény és a jog viszonylag magas százalékban szinonimái egymásnak, valamint működik a demokratikus intézményrendszer. Ez itt nálunk jelenleg nincs így, és egyelőre a két fogalom jelentés tartalma közt a szakadék tágul, s nem pedig szűkül, valamint a demokratikus intézmény rendszer Alaptörvény szerinti maradéka is csupán csak bábszínház - lásd ügyészség, Alkotmánybíróság, Nemzeti Választási Iroda. A jelenlegi hatalom nálunk is a megfélemlítésre épít. Azokra a félelmekre, amelyek a demokratikus időszakban kiépült reményeid, jövőképed elvesztése kapcsán merülnek fel benned. Mert sosem a vesztés, a veszteség ténye némítja el az emberben az akarást, a tettet, hanem a remény, a jövőkép elvesztése.

S ami a legkiábrándítóbb - nálunk a jobboldalt igazából nem fenyegette és ma sem fenyegeti semmilyen szélsőséges csoport, vagy népmozgalom. Sem külső katonai fenyegetés - hacsak nem az oroszoké. Nem. Nálunk gerjesztenie kellett egy baloldali-liberális ellenségképet a jobboldalnak ahhoz, hogy legyen mi ellen báb-harcolnia. Tudod, mint az 1984-ben.