Apám, anyám gazdag volt,
földjük volt vagy ezer hold.
A ház körül kerítés, nem távol -
nem akartak sokat tudni a világról.
Kellett a biztos, amit szemük belátott,
többre nem igen vettek bátorságot,
hiába volt erdő-mező tengernyi,
nem tudtak vele mit kezdeni.
Gyermekként nem értettem ezt,
szemem mindig a távolba meredt,
azt pásztázta szüntelen, a fennsíkot,
ahová lelkem angyalszárnyon siklott.
Elfeledtem a szűk valóságot,
mire a két szülő vigyázott,
csak repültem a föld felett
s szőttem nagy terveket.
Éreztem, hogy valamire jó -
az az egész föld élni való.
Elmúltak már mindketten,
mikor végre megértettem,
hogy az a föld - az én életem.
Nem része csak, hanem teljesen,
hogy be kell laknom, azért van,
szárnyalni felette s fürödni a patakban.
Ösztönből gyűlt össze régtől,
apám apjától meg a dédtől,
kik gondozták, művelték évszázadokig,
s csak sejtették, hogy eljut egy rokonig,
ki majd más szemmel igazgatja,
valódi céljára használhatja.
Hát én vagyok az a rokon,
s úgy teszek, ahogy én gondolom,
lebontom a kerítést - az minek ? -,
csak a tekintet útját töri meg.
Mert nem kerítés volt, inkább korlát,
sok elődnek szorongatta torkát,
de e legfőbb hibáját látni nem tudták,
nem keresték, nem is akarták,
mert szemük lábuk elé nézett a porba,
sosem emelték a messzi távolba.
S ha itt lehetnének egy pillanatra,
aszott szívük életre dobbanna,
ha láthatnák azt, amit most én látok,
a konyha ablakból egy másik világot,
hogy nincsen már meg a régi korlát -
odakinn nem vár más, csak szabadság.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.