A helyzet szar, de nem reménytelen. A reményhal még úszik, hál'Istennek:)
Orbán Viktor lassan vérzik el a hazai és nemzetközi politikai hadszíntéren, s ennek az elhúzódó agóniának sajnos mindannyian szenvedő részesei vagyunk. Megfizetjük az árát egy rossz döntésnek: ismét elhitte a nép egy hazudozó, akarnok mézes-mázos ígéreteit, engedett mételyező akaratának. Hozzá teszem, ebben szerepe volt egy másik, nálánál kevéssé hazug és erőszakos, ám tehetetlen hatalomtól való menekülésnek. Hogy nem lehetett tudni, mi vár ránk? Nos, ez is csak hazugság, önámítás. Ismertük Orbán Viktort, megmutatta igazi arcát már korábbi kormányzása idején és az azt követő években. Aki önmagát áltatta, hogy majd neki jó lesz, nos, mind itt szív velünk együtt, a szerszám rosszabbik végén.
Hát fizetni fogtok, fogunk ezért, mind egy szálig, akik most itt élünk, Magyarországon, leszámítva egy maroknyi bennfentest, akik a hatalom urai most. De nem kell félni, nem fog örökké tartani. Voltak itt már szélsőséges vezetők, rendezkedtek itt ideig óráig, de már mind a föld alatt porladnak. A nép túlélte őket is, s Orbánt is túl fogja.
Orbán nem a saját szégyene. A mi szégyenünk, magyaroké önmagunk előtt elsősorban, hogy ilyen hatalmat kaphatott. Tiéd, enyém, övé. De az élet kemény tanítómester, megtanít bennünket arra, hogy mi nem az, aminek látszik.
Az egy tétje ennek a lehetetlen helyzetnek, hogy vajon tanult-e a nép a maga okozta fiaskóból, avagy nem? Semmi másról nem szól. Történelmünket magunk írjuk. Te, én, és ő, mi mindannyian, együtt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.