Férfi blog

Agyam eldobom. Deres már a fejem, de megdöbbenve olvasom a sok hírt, statisztikát az ún. "családon belüli" erőszakról, amely az esetek többségében gyakorlatilag a férj megveri az asszonyt esetéről szól. 

Ok, értem én, hogy évtizedekkel ezelőtt ez még így volt rendjén, no de, az akkor volt. Azóta nem fejlődtünk semmit?

Hát, úgy lászik nem. Csak én hittem, hogy amiről nem írnak az újságok, az nincs is. Ugyanakkor van véleményem a dologról. Elsősorban azért, mert az életnek vannak bizonyos igazságai. Például, hogy aki nem áll ki magáért, azt verik változatlanul. Hogy aki megmagyarázza magának, hogy hát a szomszédasszonyt is veri a férje, meg a kolléganőmet is, hát ugyan mit tehetnék ellene, nos, ezzel a hozzáállással elárulja önmagát, saját igazságát. 

Bizony, nem normális olyan házasságban élni, olyan emberrel, amelyik lila foltokat okoz az ember testén, arcán. Dönteni kell - ember akarsz-e maradni, emberi életet élni, vagy jó ez neked így. Muszáj leszel felvállalni a küzdelmet. Vagy a sodrófát veszed kezedbe, vagy az életedet. Utóbbi jobb megoldás szerintem. Mert akkor azt csinálod, amit te akarsz - nekem ne mondd, hogy egy verős férj megtartása vágyálmaid netovábbja, hisz ez önámítás. Kivéve persze, ha a pár teljes egyetértésben együtt hódol a szadomazonak, de gondolom, nem erről szólnak a felháborító statisztikai adatok, meg az egyre szaporodó egyedi történetek, amik napvilágra kerülnek a sajtóban, neten. 

Szóval, muszáj szólnom a dolog ellen, elvégre a név kötelez. Természetesen magam is keveredtem már hajhúzásba a nejemmel - régen -, előfordul a tányértörésig fajuló nézeteltérés néha minden kapcsolatban. De azért van egy határ, amit normális férfi  és természetesen nő sem lép át. Nem üti meg a párját, úgy pláne nem, hogy kék foltokat, sebet vagy törést okoz. Ahogy a gyerekét sem. Ugye nem?

Az érem másik oldalát úgy látom, hogy nem a dolgok, a történések menete változott meg évszázadok, évtizedek során, csak mostanság minden kiderül. Régen illett összeszorítani a száját akármelyik házasfélnek, s kifele nem mutatni semmit. Az volt a képmutatás korszaka és ennek elég messzeható az öröksége - ma is dominál. Csak éppen ez a magatartás nem old meg semmit, ezt pont a megoldatlanul eltelt hosszú idő bizonyítja. 

De amíg nem mindenki derül, addig foglalkozni kell a problémákkal, nem lehet eltussolással elintézni, mint oly sokáig. Erről szólnak a mostani évek már egy ideje - a hazugságok, az elleplezett bűnök, az igaztalanságok bűzlő, felpuffadt dögei bukkannak az idealizált, szépnek hazudott életünk tavának felszínére. Vízi hullák közt egyre nehezebb szép szelfiket csinálni, úgy gondolom.  

Természetesen muszáj beszélni a női erőszakról is, akaratérvényesítésről is, amely leginkább a lelki, nonverbális manipulációban nyilvánul meg, ritkábban fizikai formában. Elsősorban azért, mert a férfiak nem értik többnyire, hogyan manipulálja őket a nő, csak azt érzékelik, hogy valami kurvára nem úgy megy, mint kéne. És ilyenkor bizony hajlamosak mintakövető módon a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodni - eltángálják a nőt. Az ilyen látens lelki reakciók nem akkor jönnek ki, amikor az esemény megtörténik, hanem felgyülemedve a legváratlanabb helyzetekben csattan az ostor vagy az ököl. Kettőn áll a vásár - legelébb is, gondolkodjunk el azon, hogy ha a románc idejében  nm utalt semmi a párunk erőszakos mivoltára, akkor tán azt pont a nem megfelelő párkapcsolat hozta ki belőle. Nem biztos, hogy ez, lehet sok egyéb oka is, de azért egy kékhasút az esetek többségében merek tenni arra, hogy az asszony is ludas vastagon a kialakult helyzetben. Naivnak lenni nem válasz az élet valóságára, nem kifogás, ezt fel kéne végre fogni. Se férfinak, se nőnek. Az élet valóban igazságos - döntéseink következményeivel szembesít. De ha már szembesít, akkor az azért van, hogy korrigáljuk korábbi, helytelen döntésünket. Az nem megfelelő válasz, hogy azért marad együtt a részeges, verekedős párjával a szenvedő áldozat - vagy éppen a lelki terrort alkalmazó asszonnyal -, mert jajj, hát szeretem, meg hát  mi lesz a gyerekekkel, egy világ dől össze bennük, s különben is hova mennék, hogy tudnék önállósodni.

Ha nem teszed meg, ami kézenfekvő boldogabb - vagy csak normálisabb - életed érdekében, akkor bizony az élet nem segít egy jottányit sem. És ezt más emberek nem tehetik meg helyetted, hiába hoznak törvényeket.

A másik, amit ne feledj, hogy gyermekednek azzal ártasz legtöbbet, ha megmaradsz egy ilyen kapcsolatban. Mert azt csak te gondolod, hogy a gyermeked pont úgy hazudik magának, mint te, pláne, ha évek óta görnyedsz egyre lejjebb ezek súlya alatt. Nos, nem. A gyerek szeme után gondolkodik, s nem érti a differenciákat a saját kurrens, egyenes, logikus, általad nevelt gondolkodása, értékrendje és a te cselekményeid között. E feszültség végeredménye pedig az lesz, hogy elveszíti a bizalmát benned, nem leszel szavahihető. Mert működik benne az ösztön, hogy a tapasztalásnak higgyen inkább. Egyfelől.

Másfelől, egy gyerekben mély nyomot hagy még a szülői veszekedés, kiabálás is, nem hogy az erőszakot fel tudná dolgozni.  E poszt írása közben a társadalomba valamilyen szinten beilleszkedett nőkre gondolok, mivel az iskolázatlan családokban tulajdonként, haszonállatként kezelt lányok, asszonyok helyzete gyakorlatilag menthetetlen. Nem iskoláztatják őket többnyire, így normális, önálló egzisztenciára, életpályára sem sok kilátásuk van, ezáltal az esetleg erőszakos apa, anya, illetve később a hasonló beállítottságú férj, élettárs kötelékéből sem tudnak kilépni. Akinek viszont egy szemernyi esélye van erre, az tegye meg magáért, gyermekei jövőjéért, amit megtehet.