Férfi blog

Férfi és nő - két külön világ. És nincsen ezzel semmi baj, asszem. Hacsak nem képzelnek mást erről férfi és nő, akik találkoztak. Igen messziről indítok, személyes vonatkozásban. Nem szoktam a magánéletem dolgait megírni nyilvánosan, mivel eredendően és ezáltal régóta abban hiszek, hogy az ilyesmit személyesen kell elintéznie két embernek - annak a kettőnek, akikre mindez tartozik. 

De bennem is vannak el nem intézett dolgok, melyek válaszokat kívánnak, és ha azokra rátalálok, akkor egyes alkalmakkor muszáj megírnom őket. Például, ha már nem vagyok beszélőviszonyban azzal, akivel igazából ezt meg kellett volna a maga idejében beszélnem. Ez nagyon primitív ösztön az emberben. Tehát ha máshogy nem, hát így kell megtennem, ha az érintett nem volt partner a beszélgetésben, a dolgok rendezésében. Nem pejoratíve mondva, csak tényszerűen. Azt gondolom, jogom van néha a saját életem vonatkozása, érdekei miatt is írnom itt. Ez például most ilyen. Ha nem akarod, ne olvasd.

Férfi és nő - két külön világ. Miért? Mert nem egyformák. Nem azonos érdeklődésük - a nőt a férfi érdekli, a férfit a nő. Na de ki mit lát a másikban? Fogós kérdés. 

Én sokáig azt hittem magamról, hogy jó vagyok akármelyik nőnek úgy, ahogy vagyok. Meg közben igyekeztem valóban azzá lenni, azokban a vonatkozásokban, amikben hiányosságaimra ébredtem tapasztalásaim nyomán. Hittem, hogy utolérhetem elmulasztott dolgaimat menet közben. De csak féligazság, tévhit volt ez, erre derült fény az évek sorában. Magamról azt gondoltam, hogy ha mindent meg tudok tenni egy nőért, ösztönösen, ami őt boldoggá teheti, akkor jó pasi vagyok, s elég lehetek. De azzal nem számoltam, hogy mi lesz, ha olyan nővel futok össze, akinek más kell, több kell, mint amit én tudok nyújtani, aki maga is fejlődő-félben van épp, amikor találkozunk - s én leszek a lemaradott, én bizonyulok kevésnek hozzá. És amikor ezzel szembesültem, akkor, ott felmerült a kihívás, hogy akarjak olyan lenni, más lenni, mint ami lenni tudok. Minta követő magatartás lépett életbe, automatikusan. 

Az igazi bajt nem ez okozta, nem  a kihívás. Hanem, amikor a nő nem jött rá, hogy amire vágyik, az nem én vagyok - holott én már tudtam, és tudtára is adtam. Elég keserves téma. Döntési kényszerek vezérlik életünket. Ami azt jelenti, hogy mindannyiunknak érteni kell, hogy önmaga hová is tart, és hogy ezen a kényszerű úton magunknak milyen döntéseket kell meghoznunk épp, azaz, hogy hová is tartunk, érteni, hogy mik nem vagyunk s mik vagyunk. 

Megpróbáltam valakihez igazodni, aki önmagával sem volt tisztában. Infantilizáltam magam évekig valakiért - és büszke voltam rá, hogy képes voltam áldozatot hozni érte, azt hittem, ez a szeretet -, aki önmagával nem volt tisztában megismerkedésünkkor, és miközben jelentősen változott, nem volt képes elfogadni ennek tényét, valóságát, azaz,  hogy más ember lett idő közben. 

És amikor úgy láttam, hogy gyakorlatilag megtévesztett eme felkészületlenségével, és szemére hánytam a történéseket, akkor még nekem kellett volna szarul éreznem magam, bűnösnek, vétkesnek, mulasztónak. Csak mert félig igaza volt - nyilván, aki megtéveszti magát, az még nem önmaga. Mert aki önmaga, eljutott az önismeret ezen szintjére, az már nem tesz ilyesmit, senki kedvéért.

Aztán jött az az állapot, amikor a kengyelfutó gyalogkakukk farkasa kiszalad a szakadék fölé, és pár pillanatig a levegőben kalimpál, majd kényszerűen jön a lezuhanás pillanata - csak ezt megélve, nos, én nem tudtam nevetni a becsapódáskor. Szerintem senki nem tud ilyenkor. 

Aztán telt az idő, és távlatból másképp látja már az ember saját dolgait. Ha nem haltam meg a zuhanásban, akkor élek, és ha élek, akkor az azt jelenti, hogy van tovább. Hogy hová, az persze megint egy másik mese, másik történet. Az a történet, amikor összeomlik benned mindaz, amit hittél, hogy hogyan lesz az életben, de attól függetlenül csinálnod kell, akármerre is kanyarodik, akárhogy is adódik. 

Ma, 5x később úgy gondolom, hogy férfinak és nőnek akkor van közös dolga egymással, ha valóban mindketten készek egyaránt tisztelni egymásban az embert, és valóban tisztában vannak önmaguk vágyaival. És ha ez megvan, akkor önállóan és nagyon pontosan el tudják dönteni, hogy habár egyedül maradtak az élet színpadán, nincs sem joguk, sem értelmes cselekvésnek nem számít, ha holmi részérdekei mentén bevarrják a másik nem egyes képviselőit, pillanatnyi érzelmeik, aktuális öntudatuk félállapota mentén. A tévedések vígjátéka csupán az lehet, ami valójában. Tévedések halmaza, amiken tudunk nevetni végül. Ha nem nevetés a vége, közösen, akkor ott valaki sérül, valaki veszített. És az nagyon nem jó, nem pozitív. Persze, ennek semmi köze eredeti célunkhoz, amire bármelyikünk is vágyott, és vágyik még mindig, megvalósulatlanul - a boldogsághoz. Elbasztuk, ez van. 

Üzenet ez valakinek, aki nem értette meg érveimet, életemet, hiába erőlködtem tudatni vele, mi vagyok, s mi nem leszek - csupán, mert nem akarta érteni, én pedig nem akartam erőszakot tenni személyiségén. Én mindezt saját ki nem alakultságomként fogtam s fogom fel - azóta sokat tanultam ebből a leckéből. Ma azt gondolom, hogy egyszer majd érteni fogja, amit most lett volna hasznos, de nem állt készen. És persze én is értem, hogy magam mire nem voltam kész. Ennyi történt csak, és ezt nem csak neki, de nekem is el kellett volna tudnom fogadni - de nem tudta és én sem tudtam, nem voltunk rá képesek, aktuális felfogásunk szerint. De ma is kurva nehéz elfogadni a történéseket, mit mondjak. Nincs vád, nincs szemrehányás, csak az elszart helyzet. Elszart lehetőségek, megint.

Nagyjából ennyit számít a különbség az ember elképzelései, vágyai, és az általa létrehozható valóság között - néha egy mély, áthidalhatatlan szakadék épp. Ezt vontam le eddig. Én mára felfgotam, mi lehetek, mire vagyok képes, mi az ami velem paríroz, mi az, amiben partner tudok lenni. A bajt az okozza, ha a nő nem képes felfogni, hogy más az útja, ha több, ha más, mint ami én lenni tudok. Nem az én kálváriám ez igazából, a fentiek okán - hanem az övé. És akkor is csak az övé, ha én tudom, hogy ő valójában nem több, nem más, mint ami hozzám szükségeltetik - csak még nem tapasztalta saját téveszméit, korlátait. 

Szerintem ezek borzalmas tapasztalásai az életnek - amikor tudod valakiről, hogy lehetne az igazi számodra, de a saját korlátai miatt nem ismeri fel. Nem ez a borzalmas ebben, hanem az a tudás, hogy majd x év múlva az illető is tudni fogja magáról, hogy most kellett volna tisztában lenni magával, nem akkor majdan - mert nem válik azzá, minek most képzeli jövőjét. Pech? Ja, az. Mást nem lehet erre mondani. 

Nem egyszer éltem meg ezt, csak ma már tudok higgadtan nyilatkozni erről, el tudom fogadni, hogy milyenek az emberek. Sajnálom, hogy épp nőnapon lát tollamból napvilágot ilyen poszt, de hát az élet nem tartja nyilván az emberi önhittség sablonos ünnepeit. Talán nem véletlenül nem. De az is lehet, hogy véletlen. Ki tudja? Senki.