Cipelem terveim, vágyaim régóta,
Elfáradtam, ledobom őket a porba -
csak most látom, mennyire tűz a nap,
s a föld amelyen járok, rég sivatag.
Izzadva, étlen, soká erőlködtem,
hogy rendbe tegyem haldokló életem,
s míg lépésről lépésre reméltem megtartani,
a lélek szelíd szavát nem bírtam meghallani.
Hogy nem így, hogy nem ezt kell,
nem küzdeni kell az életemmel,
hanem elfogadni, sőt, akarni őt,
mint fakult, de becsült vén szeretőt.
Kinek keze ázott, arca ráncos,
s lába is már rég volt táncos,
kivel lefeküdni már nem szenvedély,
inkább együttlét, érzelmekben mély.
Kiben, ha másnap reggel kávét főz,
még mindig meglátom a Nőt:
Kinézete kopott, szélfútta,
ahogy köntösét igazgatja,
de szép szemében szeretet lángja,
ahogy néz, míg kávémat felszolgálja.
S egy pillanatban oda minden vadságom,
szeretem őt, s meg is kívánom.
S a mozdulat a régi,
tenyerem testét felfedezi,
ízleli, csókolja, tudja mit, hol izgat,
míg finoman lehántja róla a ruhákat.
S én is élvezem már,
a régi tűz újra átjár,
mert ez a jó, ha így él az ember:
szeretkezik az életével.
/2010. március/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.