Évtizedek óta hallgatom a politikusok tehetetlenségét. Kisgyerek koromban mindig Kissinger, Arafat és Begin nevét hallottam a rádióban a Közel-Kelettel kapcsolatban. Később a Panorámában Chrudinák Alajos libanoni interjúit láthattam. A nagy békecsinálók dicsőséges munkájának szummáját 1970 és 1990 között eltelt 20 évben egyszerűen határoztam meg utóbb, felnőtt fejjel: felülről közelíti a zérót. A feszültség az feszültség, ahol oldani kell valamit, nem kuruzsolni. Tenni, beáldozni érdekeket az igazságosság oltárán. Ez nehezen megy az egyszerű embereknek is, a politikusoknak meg egyáltalán nem. Túl mohóak, mindent akarnak, de áldozatok nélkül. De ugye ezt nem hisszük el, hogy ilyen létezik? Ugye nem?

A 2. világháború óta törekszenek a kultúrált országok vezetői a világbékére, láthatóan zéró eredménnyel. Csak duma, egy nagy hazugság, amivel elaltatták az embereket - sikerrel. Lenevelték őket a harcról, kiherélt eunuchokat csináltak erős és egészséges nemezetekből. Ez mutatkozott meg Szarajevónál, amikor Európa 3 évi töketlensége és tehetetlensége után végül amerikaiaknak kellet idejönni harcolni. Magyarul: gyávák voltak  - velünk együtt. Más szemszögből: az EU bemutatkozott, mint nagyhatalom.

Ha konfliktusokat nem lehet feloldani, mert az érdekellentétek, törekvések látható és belátható módon nem szüntethetők meg, akkor a harc elkerülhetetlen. Olyan ez, mint atyai verés a gyereknek: néha nem használ más.

Miért írok ma erről? Mert a gyávaság, a félelem még nem vitt győzelemre senkit. A békének ára van: meg kell küzdeni érte, meg kell védeni. Békét békével nem lehet csinálni, ez még nem sikerült senkinek. Mondhatnám, hogy ez csak duma, amivel az amúgy is kiherélt társadalmakat még meg is vakítják.

Az apropóm az, hogy Martonyi János még arra sem volt képes, hogy elismerőleg, örömmel nyilatkozzon Bin Laden haláláról. Egy annyira semmit mondó, gyáva, semleges nyilatkozatot tett, ami szégyellni való egy terrorizmus ellen elkötelezett ország vezető tisztviselőjétől. Az osztályban is azt szólítják felelésre, aki lapít. És aki lapít, majd felszólítják, azon röhögnek a többiek. Ciki.

Mit gondolnak Magyarország vezetői, mennyire vesznek komolyan egy olyan szövetségest, amely még szavaiban is gyávaságból semleges, s tetteiben is ehhez képest (nem)nyilvánul meg? Amely igyekszik elkerülni a tényleges áldozatokat, mint egy gyáva nyúl? Gondolok itt Afganisztánra vagy Líbiára vagy  a terrorizmus elleni harcra. Vajon nem ők lesznek felelősök, ha egyszer itt is beüt a krach és az emberek döbbenten állnak majd kiszolgáltatottságuk tükrében szemlélve, hogy félrenevelték, becsapták politikusai?

A másik fele meg az újságírók. Végre megölték a terrorizmus 21. századi prófétáját, s erre nem az öröm természetes kifejeződése, hanem az emberek rettegtetése, megfélemlítése az első és egyetlen reakciójuk? Mit hisznek ? Miben bíznak ? Hogy majd a nagytestvérek valamelyike megvéd bennünket? Milyen gyáva személet ez? Mindezt a nagy magyarkodás, a dicső nemzeti múlt elhalványult naplementéjében, miközben delet hazudnak folyvást szemünkbe? Ki hazudik kinek? És kinek jó ez?

Az életben ára van mindennek. Erre kellene tanítani az embereket. A gyáva, nehézség elől elmenekülő, mindig a könnyebb utat választó nemzeti mentalitás (nem mindig volt így) miatt nem képesek az emberek önmagukért sem megküzdeni a hétköznapok kihívásaival. Hogy az ördögbe védenénk meg magunkat vért ontó ellenséggel szemben? A make-love-not-war nem segít a valódi harcban, ezt jó lenne felismerni. Az a hatvanas években volt, az otthon biztonságában, míg a katonák messzi földön küzdöttek és haltak meg. De ébresztő: a háború eljött hozzánk, ez már egy másik helyzet. Kérdezek mást: vajon miért, hogy a terrorizmus célpontjává vált az USA és az EU? Mert elkényelmesedtek, elgyengültek és ezt észrevették olyan emberek, akik nem kényelmesedtek el.

Néha gondolkodni is kéne, különösen az országok vezetőinek, mert mindez az ő felelősségük. Hogy mire nevelik passzivitásukkal nemzeteiket.