Ma este Istenhez megyek vacsorára,
egy gyertyát viszek, nincs szükség másra,
ennyi csak, mit én adhatok neki,
nála nem kell se főzni, se teríteni.
Hisz mit adhatnék, amije nincsen?
Tőle van életem s minden kincsem.
Az a gyertya barátságunk jelképe,
egyszerű viasz, de ragyog a fénye.
Mert teremtett bár Ő lelket, sokfélét,
egy igaz barát neki is ajándék.
Egyedül van ottan, a díszes palotában,
s nem szűkölködik angyalok hadában,
de ők mások: tudják, amit mi csak hiszünk,
nincs kísértésük, amikkel mi küszködünk.
Szolgái csak, nem úgy, mint az emberek,
nem szeretnek, csupán engedelmesek,
mint teremtett, de kétség nélküli lények,
nem tudják titkát félsznek vagy reménynek.
Csak az ember az, ki szabad minderre,
kísértések közt bátorkodhat a szeretetre.
Hát ezért támogatnak minket odaátról,
mert ki nem lát, de hisz, az igazán bátor.
Ennyi csak, mi bennünk különleges:
lehetsz kemény is - vagy szerethetsz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.