HTML

Férfi blog

"Ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik, ott senki nem gondolkodik nagyon." /Walter Lippmann/ Emberek vagyunk. A férfiak is. Gondolnak, éreznek, az autókon, nőkön kívül ezernyi más dologra is. Ennek szeretnék itt hangot adni.

Friss topikok

  • Hozzászólok: Szerencsetlen szomoru csalodott ember. Sosem lesz neked igazi szerelmed. Csak egy pina. Illatos. ... (2019.08.21. 19:18) Már csak a punci... - avagy, mi kell a férfinak?
  • legeslegujabbkor: Sajnos az emberiség csapong. Hol a hülyeség uralkodik, hol az ész kerekedik felül. Ne add fel (2019.07.11. 22:21) Nem is tudom, mit írjak...
  • Mr. Waszabi: Jézus! Most, így ennyi idő után újra olvasva tűnik fel, hogy legalább a felét n nem írtam meg akko... (2019.07.11. 19:36) Szemlélek
  • Mr. Waszabi: @Mia and me: ja, vagy úgy. Én kérek elnézést a Microsoft és a LinuxMint fejlesztői, illetve a Dell... (2019.07.03. 04:53) Isten demokrata
  • Mia and me (törölt): @desw: navégre valaki ezt is leírta hogy a 70-95 között születettekkel fizettetik ki az összes edd... (2019.03.07. 15:39) Nyugdíjpara

Linkblog

2012.07.16. 22:22 Mr. Waszabi

Tegnapok - William Shakespeare emlékezetére

 

Döbbenten ébredtem félholtból tegnap,
míg hallgattam szájából a szóvirágokat,
mit kedvese kebelére hintett könnyedén:
de hisz ezt én is tudom - csak feledém.

S lassan hatolt belém a rezonancia:
rokonok vagyunk, ötszáz év ide vagy oda.
Szavai cseppekként gurultak lelkemig,
lassan ocsúdtam - hol voltam évekig?

Mit csináltam, pontosabban mit nem?
Csoda, hogy nem vágott agyon az Isten
a pazarlás, oktalan okoskodás évei alatt,
persze, tudom én - másutt bontottam falat.

Kellett az is, ideje volt neki,
ki megélt sokat már, az értheti.
Az ember nem csak festék vagy zene,
más is kell, a szenvedés, építés ideje.

De most e szók fájtak - megannyi pici tükör,
mely rútságommal mind egyszerre gyötör,
a pillanatban, akármelyikbe nézek,
csak aszott fájdalom a kiszáradt évek.

Mozdulataiban az ideg ismerősnek tetszett,
a szemében égő tűz is tükre az enyémnek,
ahogy az ihlet sodorta magával,
vetekedett egy tenger árjával.

Hogy röptében írta, mit szíve kiontott,
tolla majdnem kiégette a lapot -
még szerencse, hogy ott volt a tinta,
csak ezért nem vetett szikrát a penna.

S akkor elszégyelltem, hogy is feledhettem?
Megmérgezni lelkem ugyan miért engedtem?
 - míg papírja felett markolta a tollat,
régi emlékeim ismét feltolultak.

Mikor temettem el magamban a költőt?
Eszembe jutott, hogy írtam az elsőt.
Hová lett belőlem a Shakespeare,
ki bennem a szerelem szavával bír?

Nem ezért indultam új úton s cél felé?
A feledés és feltámadás is az emberé.
De hazudok, hisz a nagy orrú volt az első,
kinek gyöngy-szavaiért lettem szó-szövő,

s persze, a nőkért kelletek a szavak,
élményeimhez kevés volt a gondolat.
Cyrano volt, igen, ki példáján megmutatta,
képes a szerelmet leírni férfi szív szava,

igazié, ki harcban kardos, szerelemben hév,
ám lelke finom, s könnyen érinti fehérnép.
S jut eszembe Tatjana, nem különben, 
az ő levelét szabtam át első ízben.

Adtak szenvedélyt, szavak ízét számba,
orkánt fújtak lüktető orgonámba,
mely csak magában izzott addig,
katarzisban égve gyötört hajnalig,

csak pumpálta a vért, benne adrenalint,
hogy agyam lerázza végre a kínt.
Valamik ki akartak törni belőlem,
valami állati erő – szenvedélyem.

Végül kiszakadt csak egy fohásznyi lehelet:
"Uram, nyiss kaput, lékeld meg szívemet!
Folyasd ki belőle, mi ottan felesleg,
legyek élővé, ne sorvadó beteg!

Tégy képessé, hogy kifejezzem,
megírjam, véssem vagy énekeljem,
azt az édes poklot, mi belülről éget,
legyen feloldása e néma szenvedésnek.

Lehet az bármi, mit késed fakaszt rajta,
kőszobor, tánc, vers vagy gitár hangja."
És lőn harmadnap - megtörtént a csoda,
midőn szívem lett nyelvem parancsnoka,

képzelt gát oldódott, szertefoszlott bennem,
s a kulcsra, mit kerestem, hirtelen ráleltem.
Onnantól dirigált, súgott, hol tüzet, máskor mézet,
hogy szóvirágba boríthassam mindenkor az Édest,

szívem bíborából szőnyeget teríthessek neki,
gazdag nemesként, ki mindezt ezt megteheti,
kinek vagyona temérdek, soha ki nem fogyó,
ha két kézzel szórja is, egyre csak dagadó. 

Azóta élek, gátak nélkül, szavakon
vágtatva az Élet útján, szabadon,
szívem útját nem akasztja semmi,
megtanultam, milyen élni s szeretni.

Mindezért a szégyen bizony engem illet mostan,
hagytam, hogy a világ szívemet feketére mossa,
tenger nyomorával beforrasztván az élet kapuját,
s én elfeledtem csendben lelkem éltető szavát. 

Szólj hozzá!

Címkék: vers férfi szerelem shakespeare


A bejegyzés trackback címe:

https://ferfiblog.blog.hu/api/trackback/id/tr264661052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása