Nézem a NatGeo-t. Gyáróriások sorozat, éppen a Ferrari gyárról szóló rész megy. Hogy mérnökök dolgoznak a motorok összeállításán. Hogy trópusi növények vannak telepítve a polikarbonát tető és falazat mögött, csak hogy optimális páratartalmat biztosítsanak a motorgyártáshoz és a "munkások" közérzetének biztosításához.
Reklámkor átkapcsolok a Spektrumra. Ott lagosi fűrész telep munkásainak életéről megy a film. A fiú 14 évesen lett gép kezelő, mert elődjét agyonütötte az áram, egy elkopott kábel miatt. 14, és fejletlenebb testileg, mint a mi gyermekeink. De csinálja, örül a lehetőségnek. Ott ez a lehetőség. Mihez képest, ugye.
Disszonáns a két világ közötti különbség. Mindegyikük a maga megélhetéséért küzd, a számára adott feltételek között. Az olasz mérnök szegény ahhoz, hogy magának megengedhessen egy általa évtizedeken át gyártott Ferrarit.
A lagosi gyerek örül, hogy fiatalon kapott lehetőséget vezetővé előlépni, ám ő nem Ferrariról, csupán saját házikóról álmodik. Értem ezalatt egy saját fa-bodegát az ottani körülmények között.
A saját gyermekeinkre gondolok most, hogy ők hol helyezkednek el e palettán, mik a lehetőségeik. Hát közelebb vannak a fűrésztelephez, mint a Ferrari gyárhoz, ez biztosnak látszik.
Mintegy másfél évtizede kezdtem felívelni a távközlési és pénzügyi szektorban. Akkor úgy látszott, ez a pálya egy tehetséges fiatalember számára. Azóta bebizonyosodott, hogy épp oly rabszolga munka, épp oly kiszolgáltatott, mint bármely másik. Csak a szint más. Honnan esel hová. Nincsenek csodák.
Ma arra kapacitálom gyermekemet, hogy ha nem sikerül felsőoktatási intézményben továbbtanulnia, akkor tanuljon szakmát - és mindenek előtt angol nyelvet. Mert lehet, hogy ebben az országban az éhenhalásra valót sem keresi majd meg tanárként, vagy agrárszakemberként, ám Nyugaton még mindig hasznosíthatja magát gázszerelőként, vagy szobafestőként.
Szeretem Magyarországot. 17 évvel ezelőtt azt tűztem ki célul, hogy nem megyek el innen, én itt akarok évi 100 ezer dollárt megkeresni. Egy darabig úgy látszott, sikerülhet. De végül nem sikerült, csak a fele. Így, ennyi idő után ez már tény, mutatja, mire képes ez az ország, mit lehet itt, ha az ember normális, nem rabló, nem harácsoló, csupán becsületes munkával, teljesítménnyel akar megélni. Életünk sok tekintetben drágább, mint az USA-ban, ezért az évi 50 ezer dolláros jövedelem is kevesebbet ér. Tény.
Én ide tartozom. Itt maradok, még egy darabig. Nem biztos, hogy még egyszer 4 év Orbán-kormányt kibírok, lehet elmegyek, szégyen szemre, vén fejjel, de ez az én sorsom lesz, ha így lesz. A gyerekemé más. Szabadnak született, annak is neveltem. Mert lehetett. Lehet Gyurcsányozni, komcsizni, ám van egy-két generáció, aki nem érti, mit jelent mindaz az erőszakosság, amit Orbán, Semjén, Harrach próbál nemzeti identitásként ránk erőltetni. Hogy Orbán és sleppje miért fogja szégyellni magát, vagy gyermekeik őket, tetteiket majdan, nos, azt leszarom - nem az én életem. Én a saját gyermekem előtt nem szeretném magam szégyellni majdan. Mindenki életében az számít, amit tesz, vagy nem tesz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.