Több, mint egy évvel ezelőtt, egy szeretkezés után, az ágyban pihenve, egymás karjaiban,  a barátnőm megkérdezte tőlem, hogy nekem is vannak-e démonaim. Akkor azt mondtam, nincsenek. De igazából éreztem, hogy zavar a kérdése, mivel nyilván észrevett valamit, azért kérdezte. S akkor, illetve utána gondolkoztam el ezen. Eltelt pár nap, mire felfogtam, miért izgat ez a kérdés. És akkor értettem meg. Egy dolog ismerni az utat, meg egy másik járni rajta.

Egészen addig azt gondoltam, hogy én tudom, mik a démonok, hogy mit csinálnak, funkcionálnak, és hogy más emberek egészen mást képzelnek e fogalom mögé. Ám akkor szembesülnöm kellett egy új aspektussal. Miszerint, ugyan én jól tudtam, mik, kik a démonok, ám nem jó aspektusban fogtam fel működésüket. Illetve egy fontos aspektust figyelmen kívül hagytam, mert ezt szerettem volna. És hogy ezzel mennyit pazaroltam addig.

Egy dolog volt tehát spirituális ismereteim a démonokról, meg egy egészen más dolog azok valódi működése saját életemben. De örülök, hogy rájöttem, azóta másként tekintek e témára. És persze, sokat javítottam életem minőségén e felismerések mentén.

Tehát, a démonok olyan "cuccok", amelyek az ember egyes hibáira rátelepülnek, mint ragadozók.  Nincs indulat bennük, abszolút objektív, racionális cselekvés részükről. Egylényegű, primitív szellemi lények. Akár a keselyűk. Mindig tudják, ki fog elesni, kiből lehet majd falatozni, ki esik el s hol. És kivárják, s megeszik, vacsorára legkésőbb. Nem, nem támadják le, amíg él, nem. Kivárják, amíg a célszemély elpusztul, kivérzik, elhal - s csupán a dögre jönnek, amikor az már nem moccan, s benne  a szív nem dobban, azaz tehetetlen, halott. Van ebben valami borzasztó hatékonyság. De pont ez ismerteti meg velünk, emberekkel a démonok miben létét. Nem pazarolnak energiát az áldozat megölésére, megvárják, amíg az étekké válik számukra, saját hülyesége, felkészületlensége folytán kiszenvedve az életből. Talán ez itt a lényeg, emberi szempontból.

Nos, a démonok sem mások - keselyűk, amelyek kivárják idejüket, amikor lecsaphatnak. Ez pedig akkor van, amikor az ember hibázik, amikor cselekményeiben hibái motiválják. Kis, egypálcás szellemi ragadozókra gondolj, piranjákra, amelyek egy konkrét dologra, hús típusra buknak. Egylényegű lények, akik folyvást azt lesik, mikor, miben hibázik az ember, mihez viszonyul helytelenül, ami saját felségterületükre esik, és mint vérszívó denevérek rácuppannak a hézagokra és szívják az ember vérét, energiáit, ha ott vét, lazul. Egymillió ilyen aspektusa van az emberi életnek, ezért nehéz az ember élete. És ezért is bírja Isten bizalmát, támogatását, persze.

Igen, tudom, most, ahogy olvasod ezt, küzdesz ellene, tiltakozol, hogy te nem, nálad nem, ez mindenki másnál így lehet, de téged nem érint. Nem baj, majd 5x később rájössz, hogy te sem vagy különb fikarcnyival sem, rád is pontosan úgy érvényes ez, mint bárki ember fiára. Nincs harag, sem ítélet. Emberek vagyunk, ugye, mindannyian, azért igaz ez rád is. 

Szóval, az ominózus szeretkezés utáni beszélgetést követően kénytelen voltam szembe nézni a saját démonaimmal. Szembenéztem. Hát, a kapott kép nem rajzolt rólam semmi fényeset, azt kell mondjam, így utólag. Akkor értettem meg - többek között -, hogy a férfi akkor lesz maga ura, amikor ezekkel leszámolt. Hogy nem az a fontos, hogy ő róla ki, mit gondol saját értékrendszere mentén, hanem az, hogy valójában ki.

Figyeltem másokat közben, hogy ők mit reagálnak saját életükben erre.

S végül rájöttem, hogy a cél mindig egy. Hogy a férfit, életét démonai ne uralják, ne legyen erre ok. Akkor kezdtem megváltozni. Onnantól nem mások a viszonyítási alap számomra. Csupán a saját életem, annak lehetőségei. Mert én is a saját életemért futok, nem mások elképzeléseinek való megfelelésért, amelyek gyakorta hazugságok, azért.

Akartam az a férfi lenni, akinek engem a sors szánt, akivé megszülettem 45 évvel ezelőtt.  A háromnegyedénél járok most, úgy gondolom. Igen, sok mindent be kellett áldoznom ezalatt elképzeléseimhez képest, de nem bántam meg. A dolgok ugyanis javultak s javulnak azóta.

Az élet spirálja felpörgött. Ideáljaim megöregedtek, sokan meg is haltak ezalatt az egy év alatt. De nem ez számít. Az számít, hogy az én életem mivé lesz, mire lesz elegendő.

Igen, lehet bármit mondani erre a bejegyzésre. De nem az számít, hogy ki mondja, hanem hogy aki bármit is mond, az vajon képes volt-e a saját démonaival eredményesen megküzdeni. Például Update Norbi nem volt képes. Sikeresnek látszott évei hosszú során át? Igen, annak. Ám végül kapott egy olyan zakót, ami megváltoztatta az életről korábban alkotott elképzeléseit. És ezt ma sem ő, sem én nem tartjuk sem feleslegesnek, sem hibának. Valami olyasmit tudunk az életről, amit sok, más erre hivatott nem tud ma. 

A sors furcsa fintora, hogy előbb a halált ismertem meg, annak mibenlétét, s csak aztán az életét. De nem baj, nem tartom annak ma. Mert semmi rosszat nem jelent senki számára sohasem, ha a halál ismeretétől tart az élet ismerete felé. Azt hiszem, ez nyomós ok, bármire az életben. Elég nyomós ok.

Ajándék az élettől? Igen, az. Nem tudnám megmagyarázni a fent említettek egyikét sem, de nem is akarom. Mert számomra mindegy, hogy te mit képzelsz bármiről. Az számít, hogy mit tudsz tenni, bármikor, bármely helyzeteben, azért. Ha tehetségtelen vagy a saját életedhez, akkor úgy is mindegy. Mármint, hogy te mit szerettél volna hinni magadról, vagy lehetőségeidről.

A hazugságokból már elegem van. Igen, pontosan tudom, hogy percenként reszelsz azon, hogy én tolom-e tökeimet a csalán közé, merthogy te megspórolnád ezt, ha lehet. Igen, tudom. De értsd meg, hogy nem bábozhatsz végig győztesként egy életet, ha sosem vállalsz terhet, felelősséget sosem, semmiért. Ha egyiket sem vállalod, sosem lesz belőled ember. Azt gondolod most, hogy elég, hogy mások mit gondolnak rólad. De nem, nem elég. Mert mindenkor jönnek váratlan pillanatok, amikor nincs más lehetőséged, csak önmagadat adni, s annak mentén sikert aratni.

Na, ezért meséltem el a fentieket.