Férfi blog

Történet a mából. Akinek van szeme, értse is.

Osztályom egyik tanulója, Pistike egyik nap elájult matek órán. Leszédült a székről, s csak a puffanásra lettünk figyelmesek. 27 gyerek jár az osztályomba.

Az orvosi szobában fektettük le, s bementem hozzá, hogy lássam, mi a gond. 

Ahogy beléptem, a gyerek elszundítva feküdt az ágyon. Előtte megetettük pár szendviccsel, hisz nyilvánvaló volt, hogy leesett a vércukor szintje. Aztán el is aludt a kimerültségtől.

Nem akartam hát rárontani, felriasztani, így gondoltam, adok neki időt, amíg megérzi, hogy valaki érkezett. Leültem mellé egy hokedlira, s tekintetem óhatatlanul a padlón heverő cipőpárra esett.  A lábán nem volt feltűnő, de így levetve, észrevehető volt, hogy elnyűtt, több helyen lyukas, elkopott a talpa. Márkás sportcipő, amely normálisnak tetszik egy átlag mai magyar harmadikos lábán, talán ezért nem tűnt fel korábban az állapota. Nem vonzza a tekintetet a márkajelzés nyugtázásán túl - pipa, húszezres cipő megvolt, lépjünk tovább.

Tovább szemlélődve, észrevettem, hogy a nadrág, pulóver is csak felszínesen tükrözi egy jobb kor múltját, foszladozó farmer, fakuló, néhol bolyhos pulóver. Persze, mind márkás, egykor divatos holmi, amilyet sokan hordanak ma is, ezért nem feltűnő az állapota első blikkre. Megszoktuk már, hogy a márka, a divatosság számít, nem az állapot, asszem, erről lehet szó, ezért nem vettem észre korábban a sok hasonló, színes ruházatú gyerek között.

Néztem az arcát, kezét. Sovány test, karikás szemgödrök, gyászkeretes, lerágott köröm, zsíros haj. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy elhanyagolt, de ez csak ilyen különleges alkalmakkor tűnhet fel, hisz 27 gyerek közt, hasonló felszínt mutatva a rohanó életben ez esélytelen szinte.

Egyszer csak megérezte, hogy van ott valaki és elkezdett mocorogni, felébredt. Tekintete elgyötört, kimerült volt.

Megszólítottam.

- Pisti, kérdeznem kell pár dolgot az otthoni körülményekről. Ugye, nem baj? Muszáj, sajnos, ilyen esetekben, tudod?

- Persze, gondoltam. - nem volt ideges, vagy szorongó, ennek örültem.

- Van valami probléma otthon? Anyagilag, vagy családi értelemben, vagy akárcsak személyesen téged érintő?

- Nem, nincsen. Miből tetszik gondolni?

- A cipőd...a ruhád...eléggé elhasználódottak. Pedig látszik, hogy valamikor sokat áldoztak rá a szüleid, nem sajnálták rá a pénzt. 

- Hát, igen, tényleg. De mostanában apunak kell a pénz. Szokta mondani, hogy tudja, hogy nehéz, de le kell mondani pár dologról, azért, hogy egy szebb jövőt megérhessünk. Néha felvetem neki, hogy kellene őj cipő, vagy naci, egy pulcsi, de ilyenkor mindig az a válasz végül, hogy most nem telik rá, de majd 2025-re egészen biztosan rendeződnek a dolgok és majd akkor milyen kánaán lesz.

- Értem. És mitől rosszabbodtak meg a dolgok ennyire? Évek óta tanítalak, de korábban nem látszott rajtad, hogy ennyire nem jól mennek otthon a dolgok. Különösen nem a fizikai állapotodon, ennyire.

- Hát, kevesebb a pénz. Apu nem dolgozik, nincs munkája. Azt mondja, így legalább több ideje jut a családdal foglalkozni. Meg hogy szeret minket.

- Értem. És miből éltek?

- Amit anyu keres, azt osztjuk be. Anyu néha megjegyzi, hogy apa is lemondhatna pár dologról, de ő ilyenkor mindig ugyanazt mondja. Hogy egy apának járnak dolgok, mert elvégre ő a család feje. Meg hogy, már hogy néz ki, hogy nem ihat meg egy sört, vagy nem cigizhet, vagy a barátaival nem jöhet össze a heti kártyapartira. Mert mit képzel anyu, hogy azért, mert egy férfinak nincs munkája, akkor már ki kell rekessze magát a társasági életből? Golyózza ki magát egy életre? Szerinte vannak íratlan kötelezettségei is egy férfinak, meg kell állnia a társadalomban a helyét, a nehézség idején is. Anyu azt kifogásolja ilyenkor, hogy apa szerint ebbe beletartozik az is, hogy a kártyapartik alkalmával állja a cehet, az italt, kaját, amikor rákerül a sor, nem bújhat ki alóla, hisz ez régi szokás, mindig is így volt. Aztán visszakérdez, hogy vajon anyu azt szeretné, ha ő végleg kirekesztené magát, szégyenszemre, a barátai társaságából? Vagy, hogy mire érdemes az a család, amelyik nem tud összefogni nehéz időkben? Meg ehhez hasonlókat. Anyu meg ilyenkor elhallgat. De a szeme elsötétül, látom én azt. Nem tud mit mondani, azért.

- És szerinted, mi az igazság?

- Nem tudom eldönteni. Amikor aput hallgatom, elhiszem, hogy igaza van. De később mindig eszembe jut,  hogy valahogy mindig kimagyarázza, mire miért nem jut, amit anyu, vagy én vagy a testvéreim szeretnénk. Végül is ez jön ki belőle. Ilyenkor arra is gondolok, hogy kihasznál minket, de ezt mindig elhessegetem. Hisz azt mondja, szeret minket. Akkor nem lehet, hogy nem, ugye?

- Értem. És a kaja? Azzal mi a helyzet? Mert eddig nem ájultál el, csak azért kérdem.

- Hát, anyunak csökkentették a fizetését. Tetszik tudni, ez az új munkatörvénykönyve vagy mi. Anyu legalábbis ezt mondja. Nincs műszakpótlék már, mert nem jár neki. Ezért olcsóbb ételeket csinál, és kevesebb is jut. Azt mondja,  értsem meg, a nagyobbaknak kell többet enniük, mert azok messzire járnak iskolába, vonattal, többet mozognak, meg hát kamaszok is, szóval nekik eleve több kell, rajtuk nem spórolhat. Én meg megértem, amit mond. Én vagyok a legkisebb, még általánosba járok, itt helyben, nem vagyok gimnazista, se nem dolgozok, mint a legidősebb bátyám. Így annyival kell beérnem, ami jut. 

- Értelek. Nagyon kedves gyerek vagy. De miért nem szóltál, hogy éhes vagy, mert nem jut elég otthon?

- Azt apu nem szeretné, ebben biztos vagyok. Mindig hangoztatja, hogy a büszkeségét egy férfi nem adja fel, nem ajánlja ki magát idegeneknek, nem árulja el a családját. Hanem összeszorítja a fogát, még ha éhes is, még ha fázik is, és kibírja. Én is igyekszem kibírni hát. Olyan akarok lenni, mint ő. Nagy és erős.

- Értem. 

Nem kérdeztem mást, többet, nem volt értelme. amit gondoltam, az nem tartozott a gyerekre. Apuka kihasználja a családot. Papol nekik teljesítményről, munkáról, erkölcsi kötelességről, miközben ő nem enged úri passzióiból. Frankó, így kell ezt, jó magyar családapa módjára. Becsapni anyut, a gyerekeket, már amelyiket lehet. Nyilván a legkisebb, a legártatlanabb a leghiszékenyebb is egyben, s ő húzza a rövidebbet.

Este felhívtam Pistike anyukáját. Elmondtam, mi történt és megkérdeztem, hogy hogyan akarja orvosolni a problémát. Először zavarba jött, de aztán érezhette, hogy itt nincs helye titkolódzásnak, hazugságoknak, mert valami történt, ami valódi választ kíván. Aztán kibökte, hogy már beadta a válókeresetet. Várhatóan még egy év és jobb körülményeket tud biztosítani a gyerekeinek, ha fizetéséből nem kell finanszíroznia apa urizáló költségeit. Arra a kérdésre, hogy próbált-e beszélni a férjével, azt válaszolta, hogy hogyne, ezerszer is. De mindig ugyanazokat a semmimondó hazugságokat, álmodozó ígérgetéseket kapta válaszul. Végül elege lett és beadta. Most várja, hogy a bíróság mikorra tűzi ki a tárgyalást. Sajnos, mondta, túl későn ébredt, ezért várhatóan csak jövő áprilisban fogják kimondani a válást.

Nem kérdeztem többet. Elgondolkoztam. Addig még majdnem egy év van hátra, s  Pistike egészen biztos, hogy nem húzza ki odáig ilyen körülmények között. S a pillanatban megszületett az elhatározás bennem, hogy addig, de csak addig, etetni fogom a gyereket, s ha az ismerőseim közt akad, akkor ruhát is kertek neki. Ennyit tehetek az adott helyzetben, érte. Mondani nem volt mit. Minek? Kinek? Elköszöntem, saját elhatározásomtól megnyugodottan és letettem a telefont. Végül is igaz: az számít, amit teszünk, nem az, amit mondunk vagy ígérünk vagy másra át tudunk tolni, mint megoldandó feladatot.