Férfi blog

Bocs, valaki rosszul fordította a film címét, helyesen Macskanő lenne. Ejj, mindig ezek a fránya félreértések, ezek keserítik meg az életünket.

Apropó: http://divany.hu/eletmod/2011/02/09/amazonok_egyedul/

Érdekes módon, az ilyen kisujjból szopott okosságokhoz valamiért sosem lehet hozzászólni. Hát, én se kockáztatnám, ha PR cikket írnék bullshitekkel, pénzért. Amiért itt kommentelem a dolgot, annak oka, hogy a cikkben leírt típus ugyan bekapja végül a brokit - csak nem azt, nem akkor és nem úgy, ahogy ő szeretné.

Adott a probléma, valaki, aki helyes és vonzó külsejű Nő, némi értelmi képességekkel is bír (ha már sikeres lett, akkor nem lehet hóttbuta, ugye, de az is igaz, hogy sok más is kell a boldog élethez, az agy nem elég; ha a pasiknál ez nem szokott elég lenni, akkor egy nőnek se elég, logikus, nem?) a maga választotta életvitelből kifolyólag szerelmi kérdésben a lefolyóban végzi, mire tervei megvalósulnak. Mi a konklúzió ebből? Hogy nem minden klappol az elképzelésekkel, tervekkel. Átlag nő csak röhög rajta, neki nem okoz nehézséget pasit fogni, akinek rendszeresen erekciót okoz nőiességével és meg is kapja, amire vágyik. Jól van na, tudom, hogy ez így túl egyszerűsített, és ez sem megy mindenütt tökéletesen, de a cikk szemszögéből lényeges.

Alapjában véve a Nő befogadó típus. Szexuális szerepe is ez. Nem kell hőbörögni: így van vagy nem így van? Nem csak testileg, de lelkileg, érzelmileg is ezt kívánja betölteni. Igenis szereti magát alárendelni, szeret felnézni arra, aki ideális számára - persze önmagától, nem azért, mert a fejét az asztalba verik. A nő valójában nem akar erős lenni, még az se, aki rossz döntések, esetleg rossz sorsa miatt ebbe az állapotba került. Az ebben az írásban elhangzottakat átlagos, normális nők vallomásaiból tudom, nem a Velvetről. Igazából minden Nő szeretne gyenge és tenyéren hordozott függő lenni, hótt szerelmesen a számára ideális pasi mellett, aki mellett biztonságban érzi magát. Akkor, mint a lekvárt, fel lehet kenni a vajaskenyérre. Mint amikor a rózsa kinyílik és pompázik - ebben az állapotában már nem a tövis dominál, hanem a virág, s így van ez jól. Láttam már nem egy ilyen átváltozást, ezért ezen nem nyitok vitát. Minden Nő ilyen alapjaiban. Itt a kulcsszó a biztonság, hangozzék ez bármilyen profánul. A Nő alapigénye. Akkor kemény egy Nő, akkor érzi úgy, hogy kezébe kell vennie az irányítást, ha a pasija mellett nem érzi biztonságban magát, vagy nem talál olya, aki mellett ezt érezné. Gyakorlati oka is van rá, hisz a gyerekvállalás egy kiszolgáltatott állapot, sok figyelmet igényel, állandó felelősség, legalábbis egy évtizedig mindenképpen, mondjuk 2 gyereket feltételezve. A házasságok csődje mutatja, hogy ennek a biztonságnak a hiányát a legtöbb nő nem tudja hordozni pszichikailag. Nem is kell, hozzáteszem, ez egy teljesen normális igény. Ha mondjuk anyunak el kell utaznia, vagy ne adj Isten kórházba kerül rövidebb időre, a pasik leizzadnak hamar az otthon rájuk háruló felelősség súlya alatt, mégha egyébként jó apák is. Mert mi a különbség ? Ugyanaz az apa, ugyanazok a gyerekek, ismerős szokások, napirend, akkor meg mi a para tárgya? Hát, csak a felelősség és az alkalmasság a különbség. Hogy nincs ott anyu, aki a sok kis láthatatlan, fontosnak cseppet sem látszó dolgokkal törődött. Ilyen szitukban jön ki a nő erőssége a férfival szemben, ilyenkor látható meg, mire nem képes egy férfi. A nem képest - csak úgy mint a Nő férfi szerepbe való vállalkozását - úgy kell érteni, hogy fizikailag meg tudja oldani, csak az ár lesz irreálisan magas, amit fizet érte. És itt a második kulcs mondat: más, szerepében fontos dolgokat fog feláldozni a bizonyítás oltárán. Erre gyakran túl későn jönnek rá a nők(nem mintha az itt leírtakkal a pasik tisztában lennének, úgy átlag), vagy rosszabb esetben sosem. A sértett, sérült nők kb. egyharmada szenved ettől a fel nem ismeréstől,  de inkább a felismerni nem akarástól - mint boldogságának fő akadályozójától. Nem gonoszságból mondom, ez is csak megfigyelés. Amikor már tudható a probléma gyökere, az az egyes ember pszichéjén múlik, képes-e a megoldásra koncentrálni, avagy a lelki sérelmei, igazságérzete dominálnak benne. Vagy, mint esetünkben, az ezek talaján kinőtt pót-ambíciók. Az igazságérzetről csak annyit, hogy ez csupán az elvárások (tudattalan, lelki, többnyire) és a teljesülések egyensúlyának érzete, az adott helyzet igazságához semmi köze nincsen. Az igazság az az eseménysor, ami megoldja az adott problémát, akkor és ott. Tehát, ami nem oldja meg, ami fenntartja a megoldatlanság állapotát vagy patthelyzetet eredményez, az abban helyzetben nem igazság, hanem valami más(épp ezért nem oldja meg; verstehen Sie bitte?).

Visszakanyarodva a biztonsághoz. Ennek az érzésnek egyetlen másik életérzés a kiváltója: meghódítva lenni. Könnyű kimondani, de nem könnyű elérni. Ha annyira agyból csinálja a pasi, mint ahogyan a macsónő az életét, akkor szinte esélytelen - ez meg kétségtelen:) De ha a pasi alkalmas rá, akkor magát az ördög öregannyját is fel tudj akenni a vajaskenyérre, nem lesz ott egy rossz szó sem. Ennyit arról, hogy az elmult évtizedekben mi változott meg a nőkben, meg hogy mit segít a párkapocslati problémákon, hogy a társadalomnak csúfolt statisztikai fogalom mennyit képes segíteni ezeken.

No, itt kitérek egy kicsit a társadalomra, hamár a célkeresztbe tévedt, mert a félreértések egyik forrása a fogalomzavar. Mi a társadalom? Egy elvont szociológiai fogalom, aminek se teste, se agya, se érzelmei nincsenek és jól látható módon mindezen hiányosságaiból kifolyólag cselekvőképességgel sem bír. Amolyan bullshit, amire sokan szeretnek hivatkozni, kenni felelősséget, akire előszeretettel testáljuk az olyan tennivalókat, amiket senki sem akar megtenni. Láthatatlan, cselekvőképtelen, akár a tőzsdei kisrészvényes, akinek nevével takaródzva nyomorítják meg a világot a megbízott cégvezetők. Na de, vissza a témához, ezt majd máskor fejtem ki.

A Nőt egy férfi hódítja meg ma is, az fogja megdugni is, mindkettejük elégedettségre, az fogja elvenni feleségül s lesz társa, gyermekei apja, szerencsés esetben idős korban is. Nem pedig olyan, a legtöbb fejben tisztázatlan, elvont, légies fogalmak, amelyeknek cselekvőképességet tulajdonítunk, mondanám önálló életre keltek  - a közállapotokat elnézve, teljesen alaptalanul. A társadalom még a büdös életben nem oldott meg semmit nálunk. Azért mondom, hogy nálunk, mert ez a fogalom jó ideje csak az egész társadalmat jelenti a fejekben, törvényeket, a végrehajtó hatóságot, amely majd helyettünk, emberek helyett elvégzi, amit nekünk kellene. Ez könnyebb, nincs egyéni felelősség, nem kell lemondani, áldozni semmit a terveinkből. E szó helyett inkább a közösség szót kellene bevezetni, az kevéssé lejáratott és sokkal inkább vonatkozik kisebb embercsoportokra is, a valós társadalom kisebb egységeire, amik valódi emberi tulajdonságokat, szándékokat képesek kinyilvánítani, hasznosabban, hatékonyabban.

Nem kívánok szociológiában művelt emberekkel vitázni erről, mivel hiába tanulták, a fogalmak szajkózásával kb fordítottan arányos a gyakorlati alkalmazásuk. Abnormálisnak tartom, hogy számos, tömegeket érintő probléma önálló mumusként létezhet(és egyre több ilyet hoznak létre maguk a szakemberek), pont az említett magatartás miatt. Nem normális, ha valaki egy olyan problémát, melytől maga is szenved, kívülállóként kezd kezelni, csupán mert mások is így tesznek. Ezt butaságnak hívják ómagyarul.

Mondhatja bárki, hogy türelmetlen vagyok, de mentségemre mondva, nem egy tégla vagyok a falban, hanem ember, aki emberi módon gondolkodik, érez. Magam is tolerálhatónak tartom az újonnan, belátható időn belül keletkezett problémák létezését, és számítok szakmai megoldásokra, megvan ennek a létjogosultsága, de ha azt látom, hogy valami emberöltőkön át csak tudományoskodás tárgya, megoldás pedig valahogy nem akar születni a sok okoskodásból, akkor az csak okoskodás, akármilyen tudományosan hangzik is. Ez is csak beismerés kérdése. Az ember azt nem old meg, amit nem akar. Amíg eképzeléseinkhez ragaszkodunk, addig a valóság, az igazság elől foglaljuk a helyet tudatunkban - pazarlunk. Ezzel nem ártana szembenézni. A tanultak és az alkalmazásuk a gyakorlatban valamilyen arányosságot követelnek meg. Ha a tanultak aránytalanul kevéssé alkalmazhatók a gyakorlatban, akkor áll elő olyan szuperinfantilis helyzet, amit ma láthatunk magunk körül: tele van a társadalom, az emberek élete  egyszerű, de ok nélkül megoldatlan problémákkal - miközben egyre többen foglalkoznak vele hivatalból. Ez idézi elő a "tulajdonképpen mennek a dolgok" reményt keltő érzetet, de mint tudjuk a tulajdonképpen menő dolgok valódi jellemzője, hogy tulajdonképpen NEM mennek. Ezért kell hazsnálni a tulajdonképpen minősítőt. Ne hazudjunk tehát magunknak, se egyásnak - csak magunkkal baszunk ki.