Vajon, hajad mit mondana kezemnek?
Arcod pihéi miről susognának szememnek?
Vajh, mit sóhajt tekinteted az enyémbe?
Talán azt, hogy meglátnom is megérte.
S szerelem lángjai kelnek vadlovakká,
erős patájukkal sziklagátat rúgván porrá,
a falat, amit valóságnak hiszünk,
miközben az igazat súgja szívünk,
de nem tesszük, mit a pillanat diktál,
bár a szív biztos, a kéz még hezitál.
Markolni, formálni Téged, karolni erősen,
nem raboskodva szokások bilincsében,
letépni a ruhád függönyét a márványról,
mindent, ami tenyerem útjában gátol.
Nem, nem romantika, de nyers erő,
test test ellen, szenvedély, kénkő.
Szelet kelt életre szinte a semmiből,
felkap, mint Dorothy-t, a derült égből.
Mintha szörfös kapna hullám hátára,
vágyon suhanva hatolok völgyed barlangjába,
s közben haraplak, morzsollak, akár a szobrász,
mígnem felforr véred s beteljesül a nász.
Akkor ernyedés, csituló pihegés, sóhaj,
s ím a tökéletes szobor - a kielégült csaj,
elnyúlva boldogan, gyönyör árnyéka arcodon,
míg szíved verését két kezemen számolom.
Boldog vagy, nincs épp semmi vágyad,
adod magad önként a perc varázsának,
nincs gondod csepp se - ott vagy, ahol kell,
fejed karomon, s ujjaim játszanak csípőddel.
Pillanatok sokasága miénk, ezer a másik után,
tudjuk már mi a jó, nem kapkodunk bután.
S ha váratlan elered a csendes eső odakint,
vagy a szél támad fel, s ablakomon bekacsint,
kedves írigyen néznek bennünket, sóhajtva:
szívesen cserélnének velünk egy napra.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.