Csak egy érintés volt csupán,
egy nyári vasárnap délután,
mikor ajtóm előtt megállt csendesen,
szelíden várva, hogy majd észreveszem.
S tényleg, valami történt bennem,
magamat furcsán vihar előtt éreztem.
Félve-könnyen araszoltam az ajtóhoz -
csak megnézem már, odakinn mi motoz.
De nem csak az ajtó nyílt ki -
szívem is elkezdett virágozni,
valami érthetetlen történt velem -
egy szavára elvesztettem régi életem,
mintha szél fújta volna el,
nem törődtem fájdalommal, érzésekkel.
Csak Ő volt ott.
Ott volt, ahogy ott lehet valaki,
súllyal, holott száját nem nyitja ki.
Nem szólt, nem mondott semmit,
tudtam mégis, hogy miért van itt.
Csak mert tékozló fiú voltam.
Nem rossz ember, csak elkalandoztam,
el az úttól, mire megszülettem,
s sosem értettem bolyongó életem.
Nem tudtam, amit jó lett volna,
hogy életem nem csak szex és munka,
hogy több vagyok ennél sokkal -
tele vagyok színes ajándékokkal.
S ma is meghat, ha arra gondolok,
milyen jó volt, hogy meglátogatott.
Csak köntöse szegélye súrolta arcom,
s mindjárt elmúlt minden panaszom,
azonmód megteltem élettel, virággal,
s jóban vagyok magam körül a világgal.
Ezt nem tudja ma sem orvos vagy tudós,
ez a játék olyan egyszerű mindenhatós:
miközben megérint, nevet, mosolyog
- csak élvezi, hogy boldog vagyok!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.