Némák vagytok, Ti régi csillagok,
mind, kik valaha reám ragyogtatok.
Némák - barátok, szeretők, szerelmek -,
most egyiktek sem töri meg a csendet.
Mert csend van a szívemben, némaság,
ez zárja rám a magány vasrácsát.
Csak a hűtő zörög az éjben, az is halkan,
hogy lehetne aludnom e pusztító zajban?
Szerettem ezret, de nincs mostan senki,
aki értené, hogy kéne boldognak lenni.
Csak szenvedés van, remélt, de rontott életek,
nem beszélünk rég - nem tudom mi van véletek.
Telnek a napok, hetek, s nekem se könnyű,
kis sikerek néha, de több a rossz - ez szörnyű!
Pedig nem mondok igazat, másfelől jobb lett:
a magány faragott belőlem embert,
nem volt kihez szólni, elkiabálni a jót,
butaságot avagy még éretlen szót.
Amikor kimondod, amit érzel, gondolsz,
gyakorta vele illan erőd s rombolsz,
míg, ha megtartanád belül az indulatot,
nem lopnál magadtól egy szebb holnapot.
Hányszor tudtam ezt, s hányszor feledtem,
mert a bölcsesség és a vágy harcolt bennem,
kik ketten nem barátok, küzdenek szüntelen,
valami emberi természet - talán csak ez van velem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal