Amikor megszelídítesz valakit, felelős leszel érte - mondta a Kisherceg rókája. Igaza volt. Hiába hessegeti el az ember ezt az érzést magától, vissza-visszatér számtalan élethelyzetben. Tény. Túl sok embert szelídítettem már meg az évek hosszú sorában, súlyuk van, mindegyik köt és kötődik valamiképpen. Törődni kell velük, néha többet akarnak, mint adhatnék. A szeretet néha képes ölni - megfojthat, ha túl sok van belőle. Sosem gondoltam, hogy ilyet le fogok írni, de ez is hozzátartozik az élet valóságához, ez is egy tapasztalás.Talán úgy működik ez, mint 2 mágnes - ha közéjük helyezel egy rézlapot, nyugalom van. De ha kihúzod, elkezdik egymást kölcsönösen vonzani a mágneses terek, erőt fejtenek ki,s mozdulnak a mágnesek egymás felé. Ez történik két ember közt is, ha lélekben nincsenek fal közöttük, avagy leomlik, lebontják a megismerés során. Ha viszont megtartjuk a falakat, érezzük, valami igazinak, őszintének a hiányát, hogy másnak, másképp kellene történnie - mozdulni kellene egymás felé, latolgatások nélkül, ösztönösen, örömmel. Lehet ugyan állítani magunknak mesterséges határokat, elveket, unalomig ismételt üres kliséket, hogy bebiztosítsuk életünk terv szerinti alakulását, de attól még a valóság, az Élet nem lesz semmivé, nem foszlik köddé, nem válik meg nem történtté vagy megtörténni nem akaróvá - a feszültség megmarad bennünk és szép lassan felemészt belülről. Az élet követeli a magáét, nem latolgat, nem lát be magasabb szempontokat - leszarja mindazt, amit ember alkotott. Ott van némán, erővel s kényszerít, késztet mindarra, amire születtünk. Talán, hogy emberek legyünk?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.