3 éve derült ki, ilyentájt. Akkor kezdett újra fogyni, s vele elveszteni életerejét. Pedig akkor már 1,5 éve gyógyultnak hittük. Életteli volt, 70 kiló, jött-ment, aktív volt, mint soha azelőtt. De a rák makacs és titokzatos dolog, még az orvosok sem tudnak róla semmit. Megemészthetetlen ellenség számukra is. Érzelmileg nem tudják elhordozni. Ezért nem is mondanak semmit, még a betegnek sem. Pedig ebben kéne erősnek lenniük, mert a beteg hozhat rossz döntéseket, kellő tájékoztatás hiányában. Az elhallgatás is hazugság, talán a legrosszabb fajtából. Ilyenkor még a bizonytalan információ is jobb a semminél, hisz a beteg gyógyulását a tökéletes sötétség nem segíti elő. Vagy egyáltalán a saját állapotának, reményeinek elhelyezését önmagában. Nem volt szerencséje, mert 2 évvel tovább hűzta, mint várták. A végén már az orvosa is elhitte, hogy le fogja küzdeni a borzalmas kórt. De ezt csak a végén tudtam meg, amikor ők omlottak össze a hosszú várakozás alatt. Gyengeségnek tartom - minden tiszteletem és megbecsülésem mellett -, hogy ilyen helyzetben az orvosok a saját tudományos imidzsüket védik körömszakadtáig, eltitkolván bizonytalanságukat és tudatlanságukat, ez utóbbit nem pejoratíve értve. Könyörtelen magatartás, amikor tudod, hogy tudom, hogy tudsz valamit, egy keveset, és mégsem mondasz semmit, mert tőlem félsz, szemrehányásomtól, kiborulásomtól. Persze tudom, hogy ezért nehéz szakma ez, de akkor sem vigasztaló a beteg számára.

Nos, nem voltak indokok, konkrétumok, sem várható következmények, sem idők. Homály és ködösítés, ez volt. Meg oldalnyi latin szó a leleteken. Mi, hozzátartozói, meg tehetetlenek voltunk, hisz a magyar törvények szerint az orvos csak a beteggel közölheti állapotát, hozzátartozót csak a beteg felhatalmazásával tájékoztathat. Nincs előírva, mit mondjon a betegnek. A leleten szereplő tudományos adatok létezéséről beszélnek, de konklúziót a tudományosság felelősség arctalansága mögé bújva nem mondanak. Jó kis páncél ez az emberi aspektus elrejtésére. Jól hangzik, csak épp a gyakorlatban szarul sül el. Vajon egy súlyos beteg, érzelmi érintettségében s tudományos ismeretek híján tudja, mit is kellene kérdeznie, milyen lehetőségei volnának, esetleg az orvosok mit nem fed fel előtte? Ugyan, ki az aki a halállal szembekerülve objektív tudna maradni? A küzdelem ilyenkor a tudatban zajlik, nem a test küzd. Nem, nem arról a pár tized másodpercről beszélek, amikor jön a kamion feléd s ledermedve várod, hogy valami csoda történjen, ami persze nem fog, s már nem érzed, amikor elgázol. Fel sem fogod, mi történik, nincs rá időd. Nem. Egész más a folyamat, amikor tudod, hogy már elindultál egy hosszú úton a kaszás völgyébe, de még élni akarsz, mert  a belenyugvás után még is látsz esélyt rá, sok napon keresztül. Először próbálsz belenyugodni, elfogadni, de aztán az idő haladtával látni kezded, hogy van még esély, hisz már hónapok óta néha jobban vagy, néha rosszabbul, de nem haltál meg. És nem, nem vagy elég erős elevenen eldobni magadtól az életet. Egyszer csak elkezdesz kapaszkodni, eldöntöd, hogy igen, Te inkább élni akarsz, hiába a statisztika. Különösen, ha orvosaid is elbizonytalanodnak. Bizony, ez nem olyan, mint a kamionnal találkozni egy szürke reggelen. Ez borzalmasabb. Pont annyival borzalmasabb, mint amennyivel több pillanat szorul a hátralevő életedbe annál a váratlan pár tized másodpercnél.

Nem tudtuk képviselni az érdekeit megfelelő információk hiányában, nem préselhettünk ki semmit az orvosokból szemtől szembe, ez a lényeg. A konok magyar jogrendszer erre nem adott lehetőséget. Megjegyzem, talán nem is a betegség vagy a várható végkifejlet ténye volt a legmegrázóbb, de sokkal inkább a bizonytalanság. A vége felé, amikor már ezredszer merültek fel a családtagokban ugyanazok a kérdések, miszerint mit lehetett volna megpróbálni, nos,  egy alkalommal felhívtam a szakorvosát és mindezt elmondtam neki, azzal a kéréssel, hogy szeretnénk mi is hallani tőle, mik a várható események, lehetőségek. Legalább ennyit, az utolsó szó jogán. Szerettük volna érteni, saját fejünkkel felfogni, átlátni a realitást, több szem többet lát alapon, hogy tényleg nem hibázott senki, hogy nem lehetett jobban, másképp. Másnap felhívta anyámat és engedélyt kért tőle. Megkapta. De ezt csak utána mondta meg, én meg kellemetlenül éreztem magam. De nem volt miért, rájöttem, hogy az orvos tájékoztatni akart, le akarta vetni magáról az elhallgatott tények súlyos felelősségét, nem tudta hordozni. Onnan tudom mindezt, amit leírtam.

De nagyon előre szaladtam, visszakanyarodok a történet fonalához. Hónapokig hitegették, hogy valószínűleg a sugárkezelés nyoma látható a röntgenfelvételen. De romló állapota önmagáért beszélt. Nos, amikor kiderült, hogy a makacs folt a röntgenképen mégsem a sugárkezelés nyoma, akkor anyám összeszedte magát, és őszintén elmondta, hogy a daganat kiújult s várhatóan pár hónapja van hátra. Egy pillanat volt csupán s valami mohóság lett úrrá rajtam. Megértettem, hogy nem tehetek semmit, már csak szerethetem, ezt tudom adni. De azt nagyon akartam. Be akartam pótolni mindent, amit addig 40 éven át elmulasztottunk, a sok apró, de kínzó hiányt. A ki nem mondott szavakat, az elmulasztott pillanatokat.

Akkor megfogtam a kezét és megmondtam neki, hogy minél több időt akarok vele tölteni, hogy semmi ne vesszen el. Hogy szeretni akarom, úgy, ahogy sosem tettem. Nem udvariaskodva kerülgetni a titkolódzását. Hisz még annyi mindent nem tudok róla, életéről. Régóta zavart, hogy ha mesélt is néha, mindig ugyanazokat a sztorikat hallottam, pár év eseményeit összességében, miközben rengeteg fehér folt maradt az "anyám élete" térképemen. Fájdalmas volt rádöbbenni, hogy most nagyon fontosak valamiért e részletek, és nincs sok idő a felderítésre. Mert nem ismertem őt. Ott éltem vele, sok évig és mégsem kerültem közelebb hozzá. Az utóbbi 20 évben is rendszeresen beszéltünk, találkoztunk, de egyre formálisabbá vált kapcsolatunk, egyre ritkábban, mert valahogy falak emelkedtek közöttünk. Mindketten éltük a magunk életét. Pedig egyikünk se volt egy vaddisznó, alapvetően nagyon hasonlóak vagyunk belül és sokmindenben megértettük egymást. Ő nem akarta, elzárkózott valamiképp, mindenki elől. Volt benne egyfajta távolságtartás mindig is, de erre csak az utolsó időszakban döbbentem rá. 

Amiről tulajdonképpen mesélni akartam ma, nos az, ahogyan megnyílt lassacskán ebben a végső periódusban. A sors akaratából "véletlenül" a városban kaptam munkát 2008 őszén. Kézzel-lábbal hadakoztam ellene, mert nem vágott a profilomba, nehéznek, értelmetlennek és perspektívátlannak találtam. De a pénz jó volt, csinálni is tudtam, hát elvállaltam. Kellett pár hónap, hogy rájöjjek: ajándékot kaptam az élettől ezzel. A munkahelyem 5 percre volt anyám lakásától, s akkor jöttem-mentem, amikor akartam, szabadon. Hetente 2-3 délutánt nála töltöttem, hazafelé betérvén. Élete utolsó évében bepótoltunk minden elvesztegetett érzelmet, pillanatot. Nos, az ilyen történések miatt rühellem a materialisták okoskodását, elvszerű, merev ragaszkodását eszményükhöz, mert tipikusan az ilyen alkalmakat basszák el modernnek tartott tervszerű életükben - amely valójában nagyon rugalmatlan az élet váratlan fordulataihoz. Szoktam mondani, hogy ha egymilliárd ember gondol tévesen valamit, az nem a gondolat igazságtartalmát mutatja, csupán egy népszerű tévedésről árulkodik. Nagyon igaz.

Az ízérzékelését elvesztette, ezért nem tudott enni sem. Szeretett enni, jókat főzött, fűszeresen, ízesen. Átok ez egy ilyen ember számára, főleg, amikor már nem igen tud kimenni lakásából legyengült állapotában. Tudod milyen fűrészport enni, amikor szinte más öröm forrásod, elfoglaltságod már nem lehet? Ilyenekkel küzdött. Nem akart belenyugodni, hogy helyhez van kötve, hogy nem teheti szabadon, amit akar, s közben még az egyetlen elérhető élvezhető dolog is megszűnik beszűkült életében. Mindezt tökéletesen tiszta tudatállapotban. A tudatával küzdött többet, mint a betegséggel fizikai valójával - én úgy láttam.

Egy idő után már csak a foteljében ült nappaliban a nap nagyobbik felében, mert nem bírt egész nap feküdni. Olvasni sem tudott már, ez volt a legkegyetlenebb az ízetlenség mellett. Mindig olvasott, ez volt a hobbija, élménye 60 éven át. Sosem unt rá. 

Délutánonként mindig a fotelben találtam a nappaliban, feltette a lábát a másikba, én meg leheveredtem a kanapéra és beszélgettünk. Vagy hallgattuk egymás létezését némán. Csak vele voltam, az is elég volt. Ez láthatatlanul működött közöttünk. Nem ovltam képmutató, nyiítan beszéltünk a haláláról. Már tény volt, amít mindketten tudtunk, nem volt értelme, nem volt méltó a képmutatás. Átléptük az agyonhallgatott határt, mint az amerikai filmekben, s amit sokan nem mernek ebben a kultúrában, nagyon buta módon. Őszinték voltunk, anya és fia. Megérte, mindkettőnknek, ezt tapasztaltam. Boldogok voltunk, elrendeztünk mindent, amit kellett.

Naphosszat elmélkedett. Nem érdekelte, ki mit vár el tőle, vagy hogyan kellene viselkednie. Őszinte volt, magához is, és a körötte állókhoz is. Ez ilyen. Néha megeredt a beszéde, s volt, hogy elaludtam közben, olyan nyugalmat árasztott magából. Olyankor betakargatott s elment oxigént szívni. Ott aludtam a legjobbakat, azon alkalmakkor, azon a kanapén. Tán egész életemben a legpihentetőbb, legaktívabb alvásaim voltak. Lelkileg töltődtem fel valamiképp. Talán a szeretete miatt. Nagyon jó érzés volt arra ébredni, hogy betakart, gondoskodott rólam, pedig ő volt a beteg s én az egészséges fiatal. Valahogy újra a gyereke voltam ilyenkor. Lassan küzdöttem le a hírhedt magyar képmutatást és partnerre találtam benne.

Amikor az ember haldoklik, akkor őszinte. Velejéig. Olyankor csak a rokonok képmutatása, félelmei zavarják leginkább az embert, faszságokról beszélnek, mit lehetett volna, magukat akarják becsapni egy beteg ember előtt, aki valamiféle megvetést is érez irántuk. Mert arra figyelnek, nem a távozozóra és ez a legfontosabb pillanatokban épp elválasztja őket tőle, hiába állnak 10 centire az ágyától, nem tudnak vele igazából ott lenni. Az emberi butaság felmérhetetlenül káros.

Visszatérve a cikk címére eme hosszú bevezető után, kihasználtam a sok pillanatot, hogy azt a bizonyos üres térképet megrajzoljam magamban. Én kérdeztem, de nehezen nyílt meg. De nem hagytam annyiban, ha nem akarta elmondani, mi volt '62 és '67 között, akkor legközelebb újra megkérdeztem.

Szeretni akartam, adni neki mindent, amit korábban nem adtam. Két hónappal a halála előtt egy alkalommal meg akartam ölelni. Már kevésszer állt fel, nem tudott járni, 40 kiló volt s gyenge. S ahogy a karomba akartam zárni a törékeny testét, újra éreztem, hogy távolságot tart, nem emelte fel a kezét. Akkor szakadt ki belőlem a felismerés, hogy sosem ölelt meg 40 éven át, úgy igazából. Akkor azt mondta, könnybelábadt szemmel: nem tudom miért van ez velem. És ahogy kimondta, lassan felemelte két kezét és megölelt. Életében először. Talán egész életemben erre a pillanatra vártam. Valami történt akkor, ott, leomlott az utolsó fal is közöttünk. Még 2 hónapig élt, egyre megvilágosodva. Láttam rajta, hogy valami történik vele, mert olyan elveit, szokásait revideálta ez idő alatt, melyekhez közel 70 éven át ragaszkodott. Nem hétköznapi élmény volt. De valami kiteljesedett közöttünk s teljes békével ment el. Nem hiányzik semmi, nem maradtak közöttünk elmulasztott s utóbb fájlalt pillanatok. Annyira nem, hogy ritkán jut eszembe. Most már néha hiányzik. Belém nyilal az ösztön, hogy elmondanék neki dolgokat az azóta eltelt életemből, amiként az régen szoktam. Aztán rádöbbenek, hogy már nincs itt. Ilyenkor hiányzik. Elképzelem, mit mondana, de tudom, csak mosolyogna bölcsen, szeretettel. Fantasztikus ember volt.

Hogy miért írtam ezt most le? Mert ideje volt. Talán mert a Te anyád, apád, testvéred is egy fantasztikus emberek, s csak egy olcsó, felszínes élet könnyűszerkezetes falai választanak el benneteket, a megkérgesedett előítéletek, buta sérelmek. De amíg élnek, sosem késő lebontani a falakat s megélned velük mindazt, ami megélni való. Sosem késő, amíg itt vannak, de neked kell elkezdened, ha érzed, hogy kéne tenned egy lépést feléjük. Így leszel igazi ember, akinek megszülettél valamikor rég.