Szeretsz baszni, édes? Persze hogy szeretsz. Minden nő szeret. Minden nő azt szereti, ha a pasija szétszedi, ha lerohanja vadul, álló farokkal, s ellentmondást nem tűrve, gondolkodás és korlátok nélkül maga alá gyűri és szétmarcangolja, kérdés nélkül felfalja szőröstül-bőröstül. Mert akarja a nőt, izgatja őt és nekiadja, megosztja vele mindazt, amit kivált belőle. Szenvedélyt és örömöt. És ez vonzó a nő számára, még ha gondosan és tudatosan el is temette magában rég eme vágyat és a jó emlékeket. És akkor is boldog a nő, ha esetleg nem volt orgazmusa vagy nem elementáris. Mert ez egy összetett élménye testnek szellemnek és léleknek, s mindre frissítően hat. Pihentetőbben alszol utána, reggel ok nélkül boldogabban kelsz, s férjed is fütyörészve, mosolyogva borotválkozik, pedig észre sem veszi, hogy máskor nem szokott.

Este fél tizenegy. Bemész a fürdőszobába, hogy lezuhanyozz, közben arra gondolsz, hogy még tízóraira mit csomagolj a gyerekeknek. A kádban állva tekinteted a férjed izmos fenekére esik, majd a lába közötti résen át a himbálódzó golyóira, ahogy a mosdókagyló fölé hajolva meztelenül mossa fogát s a kar mozgása végig fut a testén. Egy pillanatig felvillan benned a vágy, az ösztön, hogy milyen jó volna játékosan beleharapni a seggébe, vagy elkapni a farkát és játszani vele, a szádba venni, majd beleülni, ha már kemény. Mint régen. De épp csak átsuhan rajtad az érzés, mint egy tavaszi szellő fuvallata, egész a méhedig, ami össze is húzódik egy picit, a szádban is reagálnak a nyálmirigyek apró görcsei, de már hessegeted is el a gondolatot, hisz fontosabb dolgod van, Te anya vagy, felelős dolgozó nő, Te nem engedheted el magad. Mi lesz holnap, reggel kelni kell, kapkodás, s már ettől nem tudsz lazítani.

Most felszisszensz, hogy jujj, de obszcén ez a pasi, minek ír ilyeneket,  miért kell erről így beszélni, egyáltalán beszélni, hisz oly intim, s különben is magától értetődő dolog ez, amiről egy nő nem beszél, pláne nem ilyen nyíltan, ilyen stílusban. Meg a fityfenét. Pont azért írok róla, hogy észrevedd ön- és családsors rontó álságosságodat. Az ok mindegy, az állapot számít, azon kell változtatni. Ehhez légy elég okos.  ha beszélsz is róla, gondosan nem nevezed becsületes nevén, amit kellene, hanem a szenvtelen, szabványos  tudományos-hivatalos megfogalmazásban teszed, hogy véletlenül se érződjék, hogy közöd van a szenvedélyhez. Az emberek két dologról nem beszélnek: amiről fingjuk sincs, meg amivel nem akarnak szembenézni, mert kellemetlen. Egyik eset sincs rendben. Hát ilyen a szex Nálad, édes. Ha kérdezlek felőle finoman, elhárítod visszakézből a tanult klisé válasszal, hogy „áá, ez magától értetődő dolog, szükséges a szex az élethez, de két emberre tartozik” vagy  „csinálni kell, nem beszélni róla”.Ja. De épp azért kell beszélni róla, hogy kiderüljön: nem csinálod, vagy nagyon rosszul. Mert ami jó, sikerélmény az ember életében, arról szeret beszélni, különösen egy nő. Ha beszélni nem tudsz róla, csinálni sem tudod, ez a helyzet. Azért nem beszélsz róla jobbára, mert nagyon nincs rendben, nem működik és tele vagy gátlásokkal a megoldás ellenében. Könnyebb elfojtani tokkal-vonóval. De e némaságod fojtja meg a családi életedet is - Veled együtt. Hisz magadhoz kötötted őket, tudatosan vagy tudattalanul az évek sorában. Ezért menekül a gyereked tőled, nem akar megfulladni még, nem élt eleget,és még erősebb benne az életösztön, mint a klisék, az agymosás, amit kapott 20 év alatt. Mert a boldogtalan, élhetetlen szülő nem vonzó példa.

Ma már csak szeretnéd mindezt, azt is csak néha, amikor véletlenül összejön egy békés vasárnap délutáni alvás után, amikor a kölykök épp nincsenek otthon. Akkor is a férjed lesz kanos attól, ahogy kiszolgáltatva lengén ott fekszel az ágyban és a meghitt kettesben-lét elindítja fantáziáját. Mert csak akkor vagy nyitott, eredeti önmagad. Mert már elfelejtetted az ízét az évek során. Nem vagy már önmagad, csak egy bazi nagy akarás és megalkuvás halmaz, görcsökkel és ezernyi küzdelemmel, kudarccal, amiknek kialakulásáról fogalmad sincsen már, csak tolod a trágyás talicskát napra nap, mondván: élni kell és Te hordozod a család terheit. Aha. Olyan terheket, amiket Te gyártottál magadnak. Már konvencióknak élsz, egy bebiztosított életformát követsz 10-20 éve, mert azt hiszed, így leszel boldog és csinálsz boldog életet családodnak. Nem csak Te, de milliónyi elődöd és kortársad is, akiknek e ketrecben tartására egész iparágak szakosodtak és vastagon megélnek kínlódásotokból. Ezért most fontosabb a másnapi uzsonna, mint egy elementáris, spontán, frissítő kúrás, szenvedélyes szeretkezés a férjeddel, nyílt, ribancos és kanos éhséggel,amire tulajdonképp mindkettőtöknek szüksége volna, testileg és lelkileg. Ez utóbbin talán nagyobb a hangsúly, mint gondolnád, mindkettőtök számára. De gondolkodásod már csak a menetrendszerű dolgokra koncentrál, elfelejtettél spontánnak, játékosnak lenni, pedig nem volt ez mindig így, fiatalon tudtad, de ma már csak lezárt korszakként emlékezel rá, mint komoly felnőtt. De inkább csak buta, fenemód, mert elhitted más boldogtalan embereknek,hogy ha feleséggé, anyává válsz, akkor többé nem vagy nő, akkor viselkedni kell. Igen, buta, mert láthatnád, hogy avítt, szakadt az a törülköző s  csorba az a mosdó, ahonnan a mintát vetted ehhez az élethez. Mert könnyebbnek látszott egy beprogramozott élet, hiába láttad szemeddel a tényeket. Elhitted, hogy létezik ilyen, hogy meg lehet csinálni. Igen, végül is meg lehet. Csak épp a következményei oly lassú sorvadásban mutatkoznak meg, hogy mire észreveszed, már nem javítható, kuka az egész.  De közben olvasod a romantikus könyveket, magazinokat, moziba jársz, hogy átéld titkon mindazt, amit Te mulasztasz el tudatosan saját életedben megvalósítani, megélni. Meg a családéból is, ugye. Elhiszed, hogy a pótszerek pótolhatják meg nem tett dolgaidat. Megint a könnyebb utat választod, még mindig hiszed, hogy van aszfaltozott, nyílegyenes műút a boldogsághoz. Pedig nincs. Mindenkinek a saját rögös, poros földútja van, virágokkal, fákkal szegélyezve, s azon érhet el Boldogság faluba.

Miért mondom, hogy a családdal is kiszúrsz? Mondod, hogy ez a kettőtök belügye, a gyereknek ehhez semmi köze. Ja. Ha működik. De ha nem, akkor kielégületlenségedet (és párod is), feszültségeidet kivetíted a leghétköznapibb életmozzanatokra is. Hangodból, kisugárzásodból megérzi a gyerek a feszültséget és ráragad. Hülyeség? Nézz csak magatokra, miért éltek úgy, ahogy. Miért a sok vívás, veszekedés, miért nem engedelmeskedik a gyerek, miért nem alszik nyugodtan, miért fél értelmetlen dolgoktól is. Miattad, a Te hülyeséged miatt, mert hazudsz arról, amit ő természetesen, nem agy-mosottan még érzékel világosan. Ő még nem nyomja el megérzéseit. De erre nem is gondolsz, eszedbe sem jutnak ilyesmik. Pedig nem ártana, kevesebb bajod volna az életben.

De most a kádban vagy s az uzsonna fontos – zsolozsmázod magadnak s gyorsan elhessented egy üdítő kefélés, szeretkezés lehetőségét, pedig érezted, hogy jó lenne, de már kialakítottad gátjaidat, kérget növesztettél lelkedben saját igényeid lepergetésére, hogy ne kelljen érezned. Hát, végül is elmondható, hogy szeretsz baszni, ja. Elbaszni. A pillanatot. Az életet. Mert az életed is pillanatokból áll, mindig. Apró brillek életed nyakláncán, melyek önmagukban, egyesével nem képviselnek nagy értéket  látszólag – de a nyakék csak akkor szép, ha minden köve a helyén csillog, s nem foghíjas. Majd, amikor 15 év múlva rátok csapja a gyerek az ajtót szó nélkül, a két kivénhedt zombira, akik rég elfelejtették, hogy életre születek, s már csak két mechanikus szokás- és aggódáshalmaz, betegség és ideggörcs, nyugtatót és altatót szedve táplálék kiegészítőként, nos, esetleg akkor elgondolkozol majd,  mennyivel jobb lett volna elkapni a férjed farkát most, felállítani és beleülni, ebben a pillanatban -  az uzsonnán való elmélkedés helyett. Mert ha elkaptad volna, akkor másnap reggel egy boldog, jól megbaszott, kielégült, türelemtől és boldogságtól sugárzó anyuka lettél volna, aki nem ordibál a kölyökkel, akinek feje felett nem csapnak össze a gondok hullámai, hanem kezére játszik az élet. Hogy a kölyöknek is boldogságot adnál egy vacak szendvics helyett, mert nem az hiányzik neki.

De valószínű, hogy nem fogsz rájönni minderre. Valószínűbb, hogy akkor is csak azt fogod majd magyarázgatni magadnak, hogy Te mindent megtettél a gyerekeidért, a családodért, hogy rendben legyen minden, s hogy nem is érted, miért ilyen hálátlan, s biztos a generációs különbség az oka, de még is fáj, hogy eltávolodtak Tőled, vagy épp úgy érzed, hogy megvetnek. Pedig nem Téged vetnek meg – csak a gondolkodásmódodat, amely alapján egy üres és száraz életet csináltál az egész családnak,  melynek sose volt köze az igazi élethez s őket sem tehette boldoggá épp ezért. Nem fog leesni a tantusz valószínűleg, hogy csupán paraméterhalmazokként kezelted őket, amiként magadat is divatokban, trendekben, kilókban és szokásokban mérted évtizedeken át – gondolkodás nélkül. Gondolsz arra, hogy természetes, hogy már nem igen szexeltek, legfeljebb évente 2-szer. Megmagyarázod, hogy elmúlt a vonzás, kihunyt a szenvedély, mert elhíztatok, bőrötök is ráncosodik, petyhüdt itt-ott s ezért nem vonzódtok már egymás iránt. Pedig ez pont fordítva van. Magatokhoz nem vonzódtok, mert nem tetszetek önmagatoknak műmájer zombiként. Azért híztatok el, azért nem vagytok vonzóak már egymás számára, mert Te léptél a kiszáradás útjára s vitted magaddal családodat is. De lehet, hogy nem is híztatok, csupán a szemed ma már mást vesz észre, mint 10 éve. Mi változott? Akkor a kisugárzást láttad, amely megelevenítette a testedet s az övét is. Ő sosem volt kimondottan szép, nem a teste volt szép, hanem aki abban lakott, de mára már elsorvadt. Férjed volt az első áldozat: a Te kezedben volt a konvenciók műanyag zsinórja, mellyel először az ő golyóit szorítottad el. Kitart még melletted, de nem boldog Veled már rég, ő is pipálgatja naponta a „tulajdonképpen boldog lehetek” című listát, de titkon megnézi a vonzó nőket az utcán és mosolyog is rájuk – olyankor boldog egy pillanatig. Veled beszélgetve meg gyakran bólogat komoly vagy ájtatos-családcentrikus-herélt arccal, hogy igen, milyen rendes asszony vagy, meg végül is rendben van a család - de közben nem erre gondol ő sem. Az a férfi szeretne lenni, akihez hozzámentél és aki vadul szeretkezett Veled. Akit önmagáért szerettél Te is s nem paramétereiért. Neki is gyakran eszébe jut ám ez, csak Te nézel rá úgy, mint kivénhedt eunuchra. És tudod miért nézel rá úgy? Mert te tetted olyanná, ahogy magadat is. Szeretett Téged, elhitt neked mindent, hogy hogyan lesztek boldogok, engedett női akaratodnak. De mindezt nem szeretnéd tudni magadról, inkább megmagyarázod magadnak is, hogy Te vagy  a valódi áldozat. Onnan indul az egész, hogy magadnak sem tetszel, csak nincs merszed szembenézni önmagaddal, hogy egy hibás elképzeléshalmazra építetted életedet és 3-4 másik emberét is. Mert ezt te basztad el, ez a helyzet. Nem a férjed akart eunuchhá válni a gyerekek születése után, nem ő menekült a „csak anya vagyok” szerepbe. Egyszerűen kizártad őt a család életéből, kikényszerítetted őt a partvonalra, a kertbe, a műhelybe, mert a család mozgatórugója az asszony, már nagyanyád is megmondta kiskorodban. Megfosztottad hát férjedet a családfőségtől, mert te okosabb voltál, hisz sok könyvet elolvastál az anyaságról, gyereknevelésről, ő meg mit érthet hozzá, elég ha a pénzt megkeresi, meg elintézi a ház körüli munkákat. Mert ez a szerepe – szerinted.

Az a helyzet kedves, hogy balettozol. Pedig Te is a rock’n’rollt szeretted, a ritmus lázítását a véredben, csak valami idióta elképzelés, megfelelni akarás miatt 25 évesen lecserélted a  rock’n’rollt balettre. A kimért, tervezett, rideg, élettelen műfajra - a másikhoz képest nézve. Mert az jobban illett tervezett, tudatos, könyvből tanult élethez, elvégre felnőtt, komoly ember lettél,  s ez az elvárt. Nos, kurva nagyot tévedtél és életeddel fizettél érte – egész eddigivel. Hogy mihez kezdesz most, lesz–e bátorságod változtatni, újra feltámadni és élni, az rajtad múlik. De szerintem tartozol ennyivel annak pár embernek, akik akarnokságod és hülyeséged miatt veled szenvedtek. A változás a hibák beismerésével kezdődik, anélkül nem megy. E nélkül üresen cseng a szeretet  szó a szádból, ezért távolodtak el gyermekeid is tőled lélekben, inkább a haverokhoz, saját kortársaikhoz húzva. Mert velük érzik jól magukat – élőnek, embernek -, nem a Te üres, sorvadó és sorvasztó világodban. Tévedtél, nem kicsit, nem keveset. És pazaroltad szeretteid életét, nem utolsó sorban. És azt mondod erre, hogy szereted őket? Csak szeretnéd hinni, hogy ez a szeretet. Szeretet az amikor olyasmit teszel a másikért, amitől boldog lesz, nem az, amiről Te hiszed ezt. Nagy különbség.

Most már tudod, miért csapta Rád az ajtót a kölyök 18 évesen? Ezért. Mert pazaroltad az ő életét is. Lehet,nem fogalmazta meg, de ösztönei vitték a helyes úton – el, távol a boldogtalanság árnyékából. És ha most elő mered venni a szokvány védekező mechanizmusodat, az „ilyen az élet” vagy a „semmi sem tart örökké” vagy az „ én is csak ember vagyok” vagy „minden tűz kialszik egyszer s átalakul szeretetté” vagy netán elkezdenéd a többiekre kenni a történtek okait, akkor megérdemelsz egy jó nagy seggberúgást. Mert nem azért írtam, hogy kifogáskodj. Az én időmet ne pazarold, nem a férjed, gyereked vagyok. Hibáztál épp eleget, tedd helyre, amit lehet. Ezért írtam.