Férfi blog

Hónapok óta hallgatom szinte 2 naponta, ahogy a miniszterelnök harcról, majd háborúról prédikál. Fárasztó populista szólamok ezek egy olyan ember szájából, aki nem tudja, milyen egy háború. Egészen pontosan azért populista, primitív szólam, mert épp olyan emberereknek beszél róla, akik nem élték azt meg, nincsenek emlékeik annak valóságáról, ezernyi aspektusáról. Így tehát azt mond róla, amit akar. Erről jutott eszembe pár szösszenet.

A legtöbb ember ilyenkor harcoló alakulatokra asszociál, ahol emberek ezrei esnek el naponta, tankok és lövegek áldozatául. De nem. Számunkra, civilek számára a háború nem a filmekből ismert harctéren kezdődik és nem is ott zajlik a valóságban.

Teherautók jönnek-mennek, néhol áteresztőpontok fegyveres katonákkal az utcán, kijárási tilalom, naponta szigorított rendeletek, élelmiszer fejadagok jegyre. A kormány persze olyan benyomást kelt, hogy országunk erős, ők pedig a helyzet urai egy erős és jól szervezett államban. A rádióban, tévében egyfolytában arról szólnak az államilag összeállított álhírek, hogy tegnap győztes csatát vívtunk Eurázsiával, újabb csapataink pedig holnap Óceániát fognak megküzdeni, ahol majd szintén győzelmet aratnak. De. Az ilyen kommentárok végén mindig ott a de. De a háború még tart, még nem arattunk totális győzelmet, kell a kitartás, ezért a csokoládé fejadagját holnaptól 10 grammal csökkentik. Másnapokon hasonló dumával a kenyérét vagy a havonta járó húskonzervek számát. Lassan beleszürkülsz ebbe az egyhangúságba, próbálsz reménykedni, hogy jobb lesz. De a rossz hírek lassan megesznek, mert a háború már évek óta tart, és nem akar véget érni sehogy sem. Közben azt látod, hogy mindenki teszi a dolgát, dolgozik a gyárban, a hivatalban, egyre többet, egyre kevesebbért - s egyre fásultabban. Már nincs mosoly az arcokon, csak egykedvűség - az emberek ajkait nevetés helyett a gyötrelem sóhajai hagyják el egyre gyakrabban. Pokol van a lelkekben, elolthatatlanul égő, perzselő szomjúság a szépségre, örömre, megnyugvásra, boldogságra. (Vajon tudja-e a miniszterelnök egyáltalán, mit jelent ez a szó?) De legalább a kiszámíthatóságra. Ezzel szemben, akárhová nézel, csak a gond és a romlás van. Igaza van a miniszterelnöknek, tényleg háború van. De nem dicsőséges, nem harcos. Csak ők szopatják a jónépet, ők teremtenek háborús fílinget, hogy szarul érezd magad, kicsinek, s még is felelősebbnek a valódi felelősnél - az ő mulasztásaikért. Pazarolják életed legszebb napjait - mert süt a Nap, a fák zöldellnek, rajtuk ezernyi madár és bogár virulva éli életét, csak mert ők nem hallgatják a miniszterelnök lelket romboló, sanyargató beszédeit. Szóval, lehetne akár jó kedved is - ha nem irányítaná az államgépezet a gondolkodásodat, ha nem manipulálna, hogy mire nézz, mit láss fontosnak azon dolgok közül, amik valójában nem neked fontosak, nem a te gondod unos-untig. Csupán megalomániás emberek játéka ez, kisszerű akaratuk megvalósítása a plebs életének rovására. De még ha volna valami ideális cél, amiért érdemes a plebsznek elsorvadnia, hát üsse kő. De nincs ilyen terv, másféle van, sokkal gonoszabb. Nincsenek nagyívű gazdasági programok - hazugság az összes, akármilyen Szép nevet adnak neki -, melyek előre vinnék országunkat, jobbítanák életünket. Nem. Egy jól látható cél van: az emberek zsírjának kifacsarása, sanyargatása árán teremteni erősebb államhatalmat, amelyben pár tucatnyi, jól fizetett, megalomán politikus önmagának alkot hamis dicsőséget. Akik nem elégszenek meg az utókor objektív elismerésével, hanem előre kikövetelik azt most, törvényekbe iktatva a köteles tiszteletet. Mert félnek, hogy alkalmatlanságuk, valóságtól elszakadt elképzeléseik, kicsinyes személyes ambícióik, s mindezt takarandó hazugságaik, mellébeszéléseik később kiderülnek. Veszíteni tudni kell, igen. De nem csak  a plebsznek, kedves miniszterelnök úr - hanem a hatalom urainak is. Ha már szolidaritás, ugye. A plebsz nem szólhat fel innen lentről, elfújja halk szavát a szél, így a hatalomnak kell önkorlátozónak lennie. Szerénység, felelősség, ez is a hatalom minőségi jelzője. Lehet ezt elegánsabban is. Érdekes lett volna, ha Winston Churchill  önmagát fényezve akart volna nemzeti egységet teremteni egy háborús időszakban. Teljhatalom volt kezében, de nem azzal forrasztotta egybe nemzetét s nyert meg egy háborút, abszolút vesztes helyzetből. Mégsem születtek hatalmát emberöltőre bebetonozó törvények. Mert nem volt szándéka az elnyomás, a hatalom birtoklása, ezért. Nemzetet alkotni a benne lakók jobb életéért az nem azonos a nemzet alkotás a beletartozók élete árán esettel. A kettő között a különbség pont a lényeg: ki van kiért? És most, egy év után az utóbbi koreográfia szerint táncolunk, egy elképzelt, dicsőséges és erős államgépezet emészti fel Magyarország lakosságát - pedig külső ellenség nincs is. Hát ilyen az Ön valódi elképzelése a nemzeti egységről, erős Magyarországról. Nem én mondom - ez látszik idelent.

1985 nyarán megismertem egy öregembert. Akkor 17 voltam, ő 70 felett. Sem nevére, sem pontos korára nem emlékszem már. Egy kórházban találkoztunk, egy szobában feküdtünk. Gondoltam is, hogy na, jól elleszünk, még beszélgetni se fogunk tudni miről. Nem volt egy szószátyár típus, inkább, mint aki már kiegyezett az élettel. Meg mi közös témája lehet egy kánikula, nyaralás, buli idején kényszerű rabságban szenvedő fiatalembernek és egy öreg, magának való férfinak? Csak a kórház helyszíne, a közös kiszolgáltatottság volt közös bennünk, életünkben, semmi más.

Eltelt pár nap csendes egymás mellett létezésben, nem zavartuk egymás köreit. Amúgy is cefetül szenvedtem, a mandulámat vették ki, ami ilyen idősen komoly sebbel és kínokkal járt. Őt meg csak úgy behozták valamivel, már nem is emlékszem miért volt ott. De láthatólag jól volt. Tudod, az az eset, aki csak engedelmeskedik az orvosoknak, találnak valami gyanúsat, beutalják kivizsgálásra - bemegy, majd mondják neki, kórházba kell mennie - hát befekszik, de közben nem is tudja, minek van ott, mit döntenek feje felett az orvosok. Hisz biztos igazuk van.

No, hogy mesém fonalához visszatérjek, ahogy a műtét után lábadozni kezdtem, már kimehettem sétálni. Augusztus volt, kánikula. Talán az öregember hazamenése előtti napon lehetett, amikor észrevettem, hogy ő is sétálni készül. Szóba elegyedtünk s együtt mentünk le a kórház parkjába.

Kommunikatív, nyitott emberként könnyen szóba tudtam elegyedni bárkivel már akkor is, elkezdtünk beszélgetni, ki honnan jött, van-e család, ilyesmik. Meg hogy milyen jó volna rágyújtani - persze mindkettőnknek tilos volt. Hát, ha már tilos volt, leaglább beszélni kellett róla, kényszer az ilyesmi. Megemlékeztem róla, hogy szeretem a finom, külföldi cigarettákat. Akkor lepett meg először, mondván, ő is szívott ilyet, Chesterfield-et, még a háborúban. Azt a márkát én is ismertem, szívtam is egyszer-kétszer. A 80-as években még lehetett kapni Magyarországon. Hamar megtaláltuk a közös hangot. Érdekes ember volt számomra, mert nem panaszkodott, inkább egykedvűen vagy visszafogott türelemmel tűrte az orvosai, rokonai irányítását, tette, amit mondtak neki. Nem volt ideges.Aztán valahogy szóba kerültek a csinos kis nővérkék, akik egy szál szexi köpenyben forgolódtak köröttünk a kórteremben - ugye beteg férfiaknak gyógyír egy szép láb vagy a köpeny kivágásban kivillanó kebel, vagy a mellbimbó sziluettje a napfényben, az ilyesmik bearanyozzák a betegség lankasztó, szürke egét. És erről a bácsinak eszébe jutottak háborús emlékei. Kezdtem megijedni, hogy végeérhetetlen és számomra érdektelen orosz hadifogságról szóló emlékeket kell hallgatnom, hisz az akkori öregek közül sokan adtak elő ilyen sztorit, sokan éltek még a hadifogságból hazajött, megtört emberek. Meg amúgy is dosztig voltunk az orosz kultúrával, történelemmel akkoriban. 17 voltam, ne feledd. De kivételesen meglepett. A Chesterfield felől érdeklődtem, mert tudtam, hogy amerikai, s az nem igen volt honos az orosz fronton.

Elmesélte, hogy ő nem orosz, hanem amerikai hadifogolytáborba került, a II. világháború vége felé, valahol Németországban. Már nem emlékszem, hogyan, honnan került oda, de számomra meglepő volt a tény, mert ezt a részt nem tanították nekem történelemből. Már nem számoltuk a perceket, én is kezdtem megfeledkezni a torkomban sajgó-égő pokolról és a tűző napról.Arról mesélt, hogy neki milyen jó dolga volt ott. Elég hamar elkapták, nem volt része harcokban. Már bazsalyogva mesélte, felvillanyozva, hogy az amerikaiak emberként bántak velük, kaptak konzerv tejet, csokoládét, Chesterfield cigarettát bőven. Közbevetettem, hogy azt én is ismerem, ennek meg is örültem, hogy volt valami közös pont. Innen nézve nevetségesnek tűnhet - de idegenek ismerkedésében bármilyen kapocs jól jön.

Ahogy előtörtek belőle az emlékek, belemelegedett, s eszébe jutott, hogy volt ott egy konyhás nő, egy lengyel (ő nem volt fogoly, csak ott szolgált), akinek ő bejött, olyannyira, hogy kapott tőle bőségesen kaját, csokoládét. Persze, összemelegedtek. Mutogatva, merthogy közös nyelvet nem beszéltek. Szelíden idézte fel, hogy ugyan mindkettejüknek volt párja, családja odahaza, de hát az élet kiszámíthatatlan és hát abban a helyzetben nem sokat gondolkodtak. Jól érezték magukat egymással, lopták a szerelmet a háború kellős közepén, kényszerűen összezárva egy hadifogolytáborban. Hiába, az élet nem ismer lehetetlent. Tetszett az őszintesége, meg hogy boldognak látszott, újra fiatalnak, ahogy felidézte emlékeit 40 év távlatából. 

Nos, azt hiszem, az én mesém a háborúról jobb, életszagúbb, mint a Nagy Testvéré - pedig én se voltam ott, akárcsak ő vagy a mai generációk többsége. Azt hiszem, emberség kérdése csak, hogy ne váljunk állatokká - még háborúban sem.