Amikor szemedbe nézek,
látom a titkos, belső embert,
az igazit, a páncél nélkülit,
a gyermeket, aki vágyik.
Nem tudsz becsapni, hiába akarod,
mert nem játszom - őszinte vagyok.
De megszoktad, hogy mutasd magad,
őszinteségnek árnyéka sem akad.
Ajándékom - keserves - hogy ezt láthatom,
lelked bugyrait látom mindjárt arcodon.
Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel,
csak látom az embert, aki küzd ezerrel,
hogy másnak mutassa magát,
rejtse valódi érzelmét, önmagát,
de ma már csak elfogadom,
hogy nem az vagy, akinek én látom.
Titkos ajándék ez, gyakorta kínzó,
rossz látnom, hogy nem vagy izzó
ember, aki lehetnél,
akinek megszülettél,
inkább hasonulsz a tömeghez,
ki hazugnak, képmutatónak kedvez,
csak mert ezt tanulta,
apjától, anyjától ezt kapta,
kik maguk sem mertek önmaguk lenni,
inkább idomítottak megfelelni,
másnak látszani, mint akinek születtél,
egy árnyéknak, aki vidáman él,
aki nem lepődik meg, ha jön a rém,
úgy tesz, mintha minden rendben volna,
miközben összeomlik önnön mivolta.
De nem jól teszed, hogy észre sem veszed,
hogy amit szüleid tanítottak, hamuvá lett.
Senki nem hazudhat fizetség nélkül,
amit tesz vagy mulaszt, mindre fény derül,
ez a mostani idők üzenete - végezetül.
Lehetsz a Föld leghatalmasabbja,
még is kiderül életednek legalja,
hazugságok, megalkuvások, árulás -
nincs az élethez más kulcs, csak a tisztulás.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.