Elmeséllek magadnak,
hogy én milyennek láttalak.
A könnyek barázdáit arcodon,
miket csak én láttam, titkon,
mikor mosogattál a konyhában,
lelked mély bánatában.
De láttalak szépnek, büszkének,
kiben élnek vágyak, remények,
s harangszoknyában libbenni,
aki képes a férfit megragadni.
Éreztem illatodat, hajad fényét,
egy csodálatos lényét,
aki Te vagy, mióta megszülettél,
játszottál, tanultál és szültél,
és még mindig csillog a szemed néha,
ha öröm ér vagy fordulnak dolgok jobbra.
És nevetni is láttalak, sokszor,
hiába volt az ég vagy sors komor,
mert boldognak jöttél e világra,
nem szörnyűre, bánatra.
Nem ezt érdemled, ezt is látom
- az a kis virág árulja el ruhádon,
mit bánatosan tűztél ki,
még is, akartál szép lenni.
Benne van minden kedvességed,
ahogy az életet szereted,
s vágysz boldognak lenni még,
hiába ezer seb és sok kétség,
mert hited van szívedben s önmagadban,
hogy Rád találhat a boldogság - bármely pillanatban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.