Férfi blog

Magány órája takkol hangosan falamon,
sokáig nem akaródzott őt meghallanom.
Hangja kegyetlen - húrokat pendít bennem -
azt muzsikálja: én vagyok magammal szemben.
Fájdalmas műtét ez, nem tagadhatom,
de túl kell esni rajta, itt az alkalom.
Valahogy jobbá, szebbé kell lennem,
levetni ócska súlyt, mit hordoz lelkem.
Tisztulni vágyom rég, gyereknek lenni,
ártatlanul s szívből jókat nevetni,
mosolyogni jókedvből bárkire az utcán,
nem visszanézni morcosan, bután,
didergős, borús hétfő reggelen,
ha félelmet látok valaki szemében,
vagy fintorral fogad kedves tekintetet,
gondolván gonoszt és irigyeket.
Ő is csak ember, mint én, nem különb,
lelke érzékeny, van benne bú és öröm.
Gondolhatom, hogy mennyit végeztem,
sok emberért tettem az életben,
de csalódtam ezerszer s begubóztam -
ennyi jár nekem, van határ, gondoltam.
Hogy akaratomnak helye van a világban,
amit jónak gondoltam, azért kiálltam,
s küzdöttem köröm szakadtomig,
hittem, hogy elérhetek valamit.
Hogy jobb lesz a világ, ha hozzáteszek,
írok bölcsességet s verselgetek,
szívnek, léleknek gyönyörére,
vágyódó női szívek örömére.
De a sors engem is tanít, másra, jobbra,
ne dagonyázzak a készben, így gondolta.
S megtiszteltetés, hogy összetör,
saját hibáimmal most meggyötör.
Mert jobbítani csak az tud, aki jó,
nem lehet tapasztalatlan a tanító,
hisz hogyan mesélné el, mi való,
ha soha nem tapasztalta, hogy a jó?
Az ego az, amely sugallja mindenkor:
jó vagy így már, előtted az aranykor,
nem kell változnod, nem kell új,
vagy már valaki, a pokolban is úr.
De hazudik a pimasz, önösen kényez,
mit megtettél már, azokban fényez.
Más az igazság, ha tettél is az asztalra:
szerénység s figyelem a pillanatra.
Csak, ha így telik életed, hossziglan,
halhatsz meg vénen, de boldogan.
Számvetés ideje van mostan, sokaknak:
új kor kezdődik, melyben hazugság nem lakhat.
Ezért borul ma a világban minden,
melynek az újban helye nincsen.
Nincs háború, sem harc, sem ellenség,
csak történik, ami kell - egy jobb életért.