A Karácsony a szeretet ünnepe. Nem is ünnepe, inkább alkalma, egy kiemelt alkalom rá.

Régen infantilisnak éreztem, általában felőrölték a külsőségek, a "mit kell csinálni" típusú ténykedések, vásárlás, ki, mit akar, hogy legyen, rokonok s hasonlók. De valahogy, a világ elvadulásával, felpörgésével ez is egy szigetté vált, menedékké, ahol megpihenhet az ember - lélekben.

Pár éve már, hogy egyik szülém sem él. Most már hiányoznak. Ma reggel apám jutott eszembe. Magányosan élt élete végén. Iparos ember volt, kisvállalkozó, egyedül dolgozott. Ennek megfelelően beoszthatta saját idejét, félretehette a munkát, amikor akarta, elmehetett vásárolni vagy a postára vagy meglátogathatta egy-egy barátját. Persze a gondokkal is egyedül kellett megbirkóznia.

Hogy szavamat ne felejtsem, tegnap le kellett mennem a piacra, savanyú káposztáért. Gondoltam gyalog megyek, gyorsabb lesz, mert biztosan iszonyúan sokan lesznek a városban. Gödöllőn élek, szép város, de a városközpont már régóta élhetetlen, megközelíthetetlen. Ugye, nem mindenki a királyi kastélyban lakik itt sem:) A távolságok nagyok, mondjuk a budapestiekhez képest, parkolóhely meg nincs vagy is nagyon kevés. Olyan kevés, hogy itt szombaton is fizetni kell érte, de még pénzért sincs, akkora a zsufi. Na, ezt szorozzuk meg hárommal, amikor tömött sorokban várakoznak az úton az autók egy-egy parkolóért.

Szumma szeminárium, jókedvűen elindultam. Aztán ahogy mendegéltem, déja vu-m lett, miszerint olyan vagyok mint apám. Mármint, hogy ő is szokott volt főzni, és elment vásárolni gyalog, élvezte az ilyesmit. Vagy, ahogy én láttam, igyekezett kitömni ilyesmikkel a magányát, hogy ne kongjon annyira. Persze, hogy hasonlítunk, ráadásul én is elváltam, egyedül élek, de ilyenkor mindig belém hasít a félelem, hogy jajj, ugye nem leszek olyan magányos, mint ő? Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mint már annyiszor.

Ma reggel eszembe jutott ismét ez a tegnapi déja vu. Észrevettem, hogy az zavar, ahogyan gondolok rá némely tekintetben. Hogy őrzök egy negatív vázrajzot róla, még mindig. Azért volt kellemetlen úgy éreznem, hogy hasonlítok rá.

Fura dolog a megbocsátás, az elengedés. Arra gondolok, amikor valaki rosszat tesz velem, és jogos a sérelem egy hagyományos szemszögből nézve, de még is az itt maradót terheli már csak, amikor az okozó már elment. Nem akarok hordozni semmi fölös terhet, semmi avítt pakkot már, nincs értelme. Elengedtem hát ezeket most. Eszembe jutottak jó dolgai, utolsó karácsonyunk együtt, 2005-ben.

Mindketten erőteljes személyiségek voltunk, ez nyilván családi vonás, ezért gyakorta vitatkoztunk sok-sok éven át. Rivalizáló típus volt. Nem voltak ez alól mentesek a karácsonyok sem. Ő villamos mérnök volt, én informatikus. Apa és műszaki beállítottságú férfi lévén mindig igyekezett konyítani a szakmámhoz, tudod, hogy bizonyítsa, azért ő a családfő én meg a takonypóc. A hátam mögött persze büszke volt rám és öcsémre is, hogy vittük valamire, de szemtől szembe sose mondta meg. Tipikus kemény apa volt ilyen szempontból. Sokat kellett alakulnom, tudatosan, hogy ne reagáljam le vitaindító megjegyzéseit, főleg családi ünnepekkor. Kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen, voltak szikrák, még szószünet is. Sok évvel ezelőtt határoztam el, amikor ennek butasága fájt már, hogy márpedig én szeretni fogom, ha a fene fenét eszik, akkor is. Nem élhetünk le egy életet állandó piszlicsáré feszültségek miatt azoktól terhelve, ez nem normális dolog. Akkor sem, ha ő nem képes belátni ennek pazarlását, feleslegességét. Ez a döntés kellett nekem ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni rivalizáló megjegyzéseit. És működött a dolog, hála Istennek. Kapcsolatunk egyre jobb lett, ő is lágyult.

Építkeztem, még 10 éve, és együtt csináltuk a villanyszerelést. A forgatókönyv az volt, hogy lerajzoltam, mit hova gondolok, ő megtervezte a vezetékelést, biztosító kiosztást, mit hova kell kötni, villámvédelmet. Az én reszortom lett volna kivésni és becsövezni a házat, a villanyszerelést meg ő végezte volna. De nem tudta egyedül csinálni, muszáj voltam én is bele kapcsolódni. Nagy kereszt ám az ilyesmi, ha az ember apja maximalista:) és vannak rossz emlékei erről. De nem volt borzalmas, másképp kezelt már. Szeretettel, egyszerre gyerekeként és felnőttként. Valami változott. Összekovácsolódtunk, felnőtt fejjel.

Sosem felejtem el, amikor áram alatt kellett szerelni, hogy lássuk, nem kötünk-e el valamit - szerinte így volt hatékony -, szóval, én nem mertem megfogni a drótokat. Egész gyerekkoromban mindig távol kellett maradnom, ha szerelt valamit, nehogy baj legyen. Mondjuk nem is lett, ez tényállás. De ebből kifolyólag, habár sokszor szereltem villanyt életem során, mindig áramtalanítottam a munkaterületet, talán túl óvatos is voltam, körülményes. Volt bennem egy félsz, még gyerekkoromból.

De akkor, azon alkalommal azt mondta, hogy nyugodtan fogjam meg a fázist, nem lesz semmi bajom. Mosolygott, amikor látta, hogy hezitálok. És olyan furcsa érzésem volt, mintha újra kisgyerek lennék és nincs más választásom, minthogy megbízom benne. És megfogtam a fázist és nem rázott meg. Nem nevetett ki, tudta ő is pontosan, mit érzek. Ez volt a legszebb az egészben. Sose voltunk emocionálisan közös hullámhosszon. De ott, akkor helyreállt bennem a rég elveszett bizalom egy fontos darabkája valami módon. Amiről nem is tudtam, hogy elveszett, csak akkor döbbentem rá. És hiányzott, de ezzel is csak akkor szemebsültem. Persze, felbátorodtam, s rászoktam, hogy később is áram alatt szereltem - meg is rázott párszor, amikor óvatlan voltam. Mégsem félek tőle, kutyabajom nem lett. Megbarátkoztam az árammal, s ezt is neki köszönhetem. (Persze ne próbáld ki, ha nem tudsz elég óvatos lenni, vagy nem bírsz kellő ismerettel. Az 250 volt nem játék, a három fázis meg pláne nem az!)

Szóval, ma reggel észrevettem, hogy még mindig őriztem felőle negatív emlékeket, régről, s megítéltem őt ezek miatt. De amikor elítélünk valakit valamiben, az el is választ egyben. Az hasított belém, hogy elengedek mindent, nem fontos, mit miért gondoltam, éreztem úgy ahogy. Csak azt kívántam, hogy bár itt lenne. Aztán arra gondoltam, hogy vajon anyámmal szemben őrzök-e hasonló ítéleteket? Biztosan. Hát gyorsan elengedtem mindenkinek minden tartozását, amiről úgy gondoltam sokáig, hogy tartozik nekem, hogy nem tett helyre valamit, amit kellett volna. Nem most éreztem magam először tékozló fiúnak, igyekeztem sokat tenni még éltükben, hogy visszatérjek ebből. De az ember nem tud minden berögzültségén egy szuszra átlépni. Talán most tisztultam meg az utolsó sallangoktól, oktalan, régi berögzültségektől.

Én így karácsonyozom idén, ilyesmikre is jó vagy talán elsősorban ilyesmikre való. Viszonyok rendezésére családtagjainkkal, szeretetre, megbocsátásra, elengedésre. Mert örülni csak úgy lehet szívből, ha nem sározza semmi árnyék, harag, neheztelés. Ez ennek az ünnepnek az üzenete.

Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!