Sokáig nem tudtam neki megbocsátani. Évtizedekig. 2006-ban halt meg, addigra úgy éreztem, némiképp megbékéltem vele. Lassú folyamat volt. De dolgoztak bennem még halála után is bizonyos meggyőződések, elutasítások,vélemények. Büszkeség, mindazzal szemben, amit életével gyakorolt rám s ami nem szerettem volna lenni sosem. Meg persze elfogadás is, mindannak tekintetében, amit addig beláttam felőle, kapcsolatunk felől.
De ez nem volt elég, ezt ma látom. Mára megváltoztak a dolgok. Évek óta nincsen már. Hiányzik. Sokat öregedtem az eltelt évek alatt. Értem ezalatt. Némán, sok privát gondolattal, amely titkon szembesített. Mára megláttam, mik voltak azon tulajdonságai, amelyeket tőle örököltem s előnyösek, pozitívak, amikre büszkének kell lennem. Megbocsátottam mindazt, amikért sokáig haragot, ellenállást éreztem irányában, személyiségével szemben. Így van ez jól.
Szerettem őt már akkor is, mielőtt meghalt, az előtte levő években. Igazán, őszintén. Ám akkor még úgy éreztem, én teszek szívességet, gyakorlok kegyet. De nem így volt valójában. Apám volt, aki hagyott valamit rám, valami pozitívat. Csak kellett pár év, amíg ez letisztult szememben. Ma már csak hiányzik. Gyakrabban látogatnám s jókat beszélgetnénk. Nem idegesíteném fel magam, ha ő háborog is valamin. Tudnám, mit kell benne szeretni.
Ha él még apád, tudd, hogy mit kell tenned. Aki elment, azzal, azért, már nem tehetsz semmit. Ez itt a lényeg. Szeretni akkor kell, amikor élünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.