Megérkezett. Ma reggel, szokás szerint, kiléptem az erkélyre. Így szoktam. Gyönyörködöm a felkelő napban, az előttem elterülő gyönyörű zöldövezetben, a különböző fajtájú és méretű fák színes kavalkádjában. Hallgatom, figyelem a madarakat. Csodás nap-indító élmény, tavasztól őszig mindenképp. Jó gondolatokra ösztönöz, pozitív töltést ad.

Pár hét óta felújítják a házunkat, szigetelik. Mindenfelé állványok, amiken a munkások dolgoznak. Az erkélyen ezért mocsok és szemét található, munkájuk melléktermékeként, amik miatt viszont nem szívesen lépek ki oda, csak megállok a küszöbön. Nos, ma reggel is kimentem s megdöbbentő látvány fogadott. A fák levelei hirtelen lehulltak, megkopaszodtak, alig egy nap alatt, s varjak károgtak mindenfelé. Néztem-hallgattam egy darabig, aztán önkéntelenül is felböffent belőlem: na, itt a tél. Megérkezett. Amikor a madarak behúzódnak a városba, akkor az azt jelenti, hogy jön a hideg. A fák is ezért vetik le magukról színes lombruhájuk még megmaradt részét.

A varjak még pár percig károgtak, páran kergették egymást a levegőben, azután egyszeribe felhussant az egész csapat, mind egyszerre. Lehettek vagy 200-an. Van valami csodálatos abban a koreográfiában, ami szerint a madarak tömegben repülnek, manővereznek. Játékosan, kecses íveket vesznek, spirálban felfelé, hol jobbra, hol balra csavarva azt. Nem úgy repülnek, céltudatosan, egyenesen emelkedve, mint az emberek repülői.

Tettek még egy tiszteletkört, mintegy üzenve, hogy na, öreg, itt a tél, jobb, ha felkötöd a gatyád. Azután elrepültek nyugat felé. Magamban bólintottam, nyugtázva ezt a vélt állítást, már nem lepődtem meg. Valahogy vártam már, mikor jön a tél, belső órám szerint. Feltűnt az elmúlt hetekben, milyen hosszú idén az ősz, se nem forró, se nem hideg. Csak, mint aki nem bír befejeződni. Más években ilyenkorra már kopár minden s az időjárás is hűvösebb. Jele volna ez talán annak, hogy húzódik észak felé a mediterrán öv, vagy csak kivételes évet írunk? Lehetséges. Ámbátor, a tavaly tél óta tartó aszályos időjárással egybevetve még is csak komolyabb változásnak tűnik, mint egyszerű véletlen.

Remélem, a tél is szép lesz. Régen nem szerettem a telet. De már megbékéltem vele, megszerettem szépségeit. A ropogós havat, ahogy nyikorog a bakancs talpa alatt, a csöndet, ami szinte hallatszik a kocsi alól, amikor friss hóban gördül. Meg a zúzmarás, deres fákat. Talán unalmas is lenne egy déltengeri örökzöld szigeten élni, ahol nincsen négy évszak.