Megemlékezem ma Cipőről. Ember volt. Olyasmi, ami Orbán Viktor sosem lesz, csak szeretett volna.
Olyan ember, akit önmagáért szerettek az emberek. Azért, ami volt, amit tett életében. Ugyanabban a húsz évben, mint a mai miniszterelnök, aki emberileg nem ér semmit ma. Az Ember a nullával szemben, mindenkor.
A sors kegyetlen, vagy inkább csak kontrasztos. Életet állít élet ellenében. Az egyik szerény volt, adott mindent, amit ember adhat, míg a másik csak elvett, amit elvehetett bárkitől. Az egyik rövid volt, de mindent adott abban, amije volt, míg a másik mindent elvett, amit csak elvehetett, ugyanaz idő alatt - mindenkitől. Szerénység és szégyen, a magyar pálmák alatt, a 21. században.
Bástya elvtárs versus Pelikán. Republic, eszenciálisan. Ez jut eszembe ma róla. Talán a sors akarta így, hogy ez legyen. Elment, egy olyan korban, amikor inkább szükség lett volna rá. Nem rovom fel, nem róhatom fel, hisz tett eleget. Emlékszem, amikor a légfúvott sátor összeomlott felette, koncert közben, áram szünet okán, s ő nem hisztizett, hanem buzdította közönségét, feje felett tartva félkézzel az összeomló lufi-sátrat, hogy énekeljenek. Ez 2 éve volt, mindössze - gyakorlat, nem legenda.
A 67-es út. Emlékszem rá 2 év távlatából. Egy boldog szerelem hajnalán autóztam rajta akkoron. És közben őt hallgattam. Nagyon romantikus élmény volt, sosem felejtem el. És tényleg szép a 67-es út. Szerintem senki nem felejti el, aki valaha utazott arra, miközben Cipő dalait hallgatta vagy csak amúgy, nélküle. Én mindenesetre nem fogom elfelejteni. Ikon volt, aki sosem merül feledésbe Magyarországon, ezt gondolom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.