Isten fogja kezem - sétálunk kettesben -
a réten, mely virágba borult csendesen.
Nincs gond mostan, nincs idegeskedés,
a nap szépen süt, s a felhő is kevés.
Nincs kapkodó ideg, nincs menni kéne,
hisz ott vagyok, ahol kell - mellette.
Nem szól semmit, csak szíja pipáját,
pöfékel nagyokat, hallgatja milliók imáját.
De nem ideges, cseppet sem, látom,
s eszembe jut, miként hajdan az öklöm rázom,
türelmetlenül, hogy Ő tegyen valamit,
pedig én alakítottam a buta valakit.
Hallom én is vele a sok reklamát,
fájdalmak, vágyak végtelen dalát.
Néha odakacsint - s elszégyellem magam,
tudom, tudom, hogy én is voltam boldogtalan,
s érzem, hogy ő is erre gondolt épp -
hiába, kívülről tudja az ember szívét.
Szép ez a nap. Bár tudom, nem tart soká,
estére jő a vihar, s változik vad orkánná.
De a nap a miénk volt, boldogok voltunk benne,
ha te is szeretnél, csak hozzá csengess be.
Megfogja kezed, elvisz sétálni...a többit már tudod:
csak kapsz egy szép napot, igazán boldogot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.