Férfi blog

A Sötétség Birodalma - 100 év óta. Nem viccelek.

1990-ben jártam ott, már mint a legújabb kori Magyar Köztársaság katonája. Nem elvtársként, nem turistaként az Arbaton, hanem a háttér országban, ahol a való arca láttatott meg - talán az utolsók között, aki ezt láthatta, mintegy búcsúzóul, egy olyan generációnak, akik csak nagyapáik elbeszéléseiből ismerhették azt, s akik tán nem is hitték el, mert elképzelni sem tudták a borzalmak azon szintjének létezését. Valóságát láttam tehát, nem azt, amit te Moszkvában vagy Szentpétervárott láthattál, mint előre megszabott s felépített turista-díszletét egy régóta igen sötét országnak. Mit országnak? Birodalomnak. Ahol az élet szemernyit sem számít - láttam, nem vélelem. 

2000 kilométert vonatoztam benne, javarészt Ukrajnában, picit Oroszországban, majd Kazahsztánban. Egy hétig tartott az út oda, másik hétig vissza. S ez idő alatt más dolgom sem volt, mint megfigyelni a külvilágot, az észlelhető környezetet. Borzalmas élmény volt. 

Nem fogok mindent elmesélni - nem is lehetne - azt mondom csak el, ami ma is igaz rá akkori tapasztalataimból. A lényeget, mely 100 év óta nem változott, s az utóbbi 25 év alatt sem.

Teher szerelvényként ment vonatunk, minden létezhető helyen félreállították tehát. Már itt, Magyarországon is - egy napig tartott utunk Budapestről Záhonyig. Kint sem különben. De talán épp ez volt a szerencse - különben nem láthattam volna annak az országnak titkolni szándékozott valóját.

Záhonyban ébredtünk másnap reggel, miután egy 2. osztályú MÁV személyvonaton egymás nyakába téve lábainkat aludtunk egy éjszakát. Annyi könnyebbséggel, hogy ki lehet húzni az akkori műbőr ülések alját, és félig lecsúszva, elfekve imigyen lehet aludni - ha a lábadat volt hová tenned. Ilyen is volt, ha esetleg sosem szembesültél vele. Mi sem addig - a tisztjeink mutatták meg. 

Ott a nyomtáv váltás miatt át kellett szállnunk orosz vagonokba. Konkrétan III. osztályú orosz hálókocsikba. A két szerelvény között széles betonperon volt - középen, vagononként egy teljes bála hullámpapír volt felállítva, gyári műanyag zárószalaggal. Néztünk, mint Rozi a moziban, hogy ez minek? Aztán a tisztek felhomályosítottak, hogy higgyék el, kelleni fog. Már gyanús volt, de fogalmunk nem volt a miértekről - később lett, ne félj.

Arra szolgált a hullámpapír, hogy a mocskos orosz hálókocsik padlóját beburkoljuk vele. Meg, hogy legyen miből higiénikus WC "deszkákat" vágnunk az orosz wc-kre. Meg akármi másra, amit szigetelni szerettünk volna testünktől, amely addig napi melegvizes zuhanyhoz, meg Adidas szpréhez volt szokva.

Nem mindennapi élmény, amikor bemész a budiba, és azt látod, hogy a WC deszkán, ahová te itthon ülni szoktál rózsaszín, gyanútlan fenekeddel, nos, ott két, cipőtalphoz gyárilag kiképzett gumi intarzia leledzik - egyértelmű utalásként bárki számára, hogy hogyan kell azt használni - egy másik kultúrában.

A kocsik ablakai és keretük a metrón már megszokott lakkozott keményfából - de mindegyik akkurátusan beszögelve 80-as szöggel. Egy sem hiányzott. Bicskával, OLP-vel (országos légvédelmi parancsnokság által rendszeresített kompakt evőeszközkészlet) kellett kihúznunk a szögeket. A magyarázat annyi volt, hogy a szerelvény valószínűleg Szibériából érkezett, ezért kellett beszögelni az ablakait. Hogy meg ne fagyjanak rajta az emberek.

Kijevben félreállították vonatunkat, más félreállított teher szerelvények mellé. Nem C-vágányra, de X-re. Véletlenül egy orosz katonai szerelvény mellé, amely műhelygépkocsikat szállított. Legalábbis így tűnt. De érkeztünkre  orosz katonák érdeklődéssel rajzottak elő a gépkocsik dobozaiból, amit mi viszonoztunk a lehúzott vonatablakokból. Mellesleg, a ha láttál már ismeret nélküli kiéhezett arcokat, ha tudod milyen az, hát olyanok voltak. Apró sasszegek egy óriás gépezetben, kik mit sem tudnak nem hogy a gépezetről, de saját létezésük alantasságáról sem. Látszott, hogy fogalmuk sincs az élet normális formáiról, fejlettebbről, mint amihez szoktak. Az állati sorban nevelkedett emberek gyermeki egyszerűsége tükröződött szemükből.

Mi a legjobb ellátást kaptuk az úton - májusban téliszalámit zöldpaprikával, paradicsommal s hasonlókat. Ők láthatóan éheztek. Nem karcsúak voltak ők, hanem soványak - nagy különbség. Tudod, amikor egy ember szemén ez meglátszik, amikor már a lelke kiált a szeméből, akkor az nem hazugság. Amikor bajtársam megvillantotta egy kenyeret, egy emberként ujjongtak. Akkor elkezdtük átdobálni mindazt a felesleget - szegetlen katonai "öntött" kenyereket, meg konzerveket -, amit mi nem ettünk meg, mert nem fért belénk. Az "öntött kenyér" a legvacakabb magyar kenyér volt akkor - kb. a Sármány pék kenyere -, keletlenül megsütött tömör massza. Te ma kiköpnéd, a péket pedig elvinné a rendőrség, ha feljelentenéd érte - hát kb. olyat képzelj, ha tudsz. De nekünk nem volt más, eszi, nem eszi - hát inkább ettük. 

Vagonunk parancsnoka  - egy törzsőrmester - észrevévén akciónkat, megszólította s szóval tartotta a másik vonaton strázsáló orosz tiszteket. Kb. 10 percig sikerült neki, míg nem észrevették, mit is művelünk, amíg ők gavaríty po russzki. Egyszer csak kiabálás, határozott parancsszó hangzott a túloldalon, s az orosz tisztek, tiszthelyettesek pillanatok alatt beparancsolták a bizniszelő legénységet a pőre kocsikon szállított műhelygépkocsikba - majd mindegyikre rázárták a lakatot kívülről. Merthogy az ajtókon lakatfülek voltak. Ilyet korábban nem láttunk.  Utána nem jöttek vissza beszélgetni a tisztek, felszívódtak. 

Ez volt az első döbbenetünk, nekünk, magyar sorkatonáknak, akik magunk sem voltunk javarészt sem felnőttek, sem igazán kiműveltek, világlátottak pedig végképp nem. De ösztönösen az emberi létezés egy magasabb fokáról szemléltük a világot - egészen addig. Még további 6 órán át álltak szerelvényeink egymás mellett mozdulatlanul, ezalatt nem nyitották ki a szomszédok a műhelygépkocsikat. Biztos, hogy nem volt bennük wc, elég ha ennyit mondok.

Az élmény után néma csendben hallgattunk, nem jutottunk szóhoz a döbbenettől. Illetve mindenki csak kapkodta a levegőt, miközben kereste a szavakat felháborodására. A törzsőrmester látta ezt, s próbálta nyugtatni a kedélyeket. Pontosabban úgy beszélt hozzánk, mint férfi a férfihoz. Megmondta az igazat. Hogy mi a szitu az orosz hadseregben, és általában a társadalomban, hogy mire számíthatunk. Az embertelenség olyan fokát próbálta lenyomni tudatunkon, amit soha azelőtt s azután nem láttunk, s ha valakitől hallottuk is, nem hittük. 

Vonatunk később számtalan város határán suhant át, mindenütt daruk, megkezdett építkezések, téglafalak ezrei. De sehol nem emelt semmit sem a daru, mozdulatlanul álltak, s egyetlen embert sem láttunk az építkezéseken sehol. Se lapátnyelet támasztva, se szorgoskodva. Fényes nappal. Mert kirakat volt csupán mind, Moszkva kirakata, propagandája. 

Vonatunk egy városban sem állt meg többé Kijev után, mindig csak a sűrű, sötét fenyvesben. A vonatról szigorú tiltás mellett nem volt szabad leszállnunk, még ott sem. Orosz hálókocsi ellenőrök utaztak, akik mindenért pampogtak. Gondolom, hírét vette a KGB a kontaktusnak, s kerülni akarták a további hasonlókat. Szóval, fél napokig vonatoztunk 140-nel, anélkül, hogy lakott települést láttunk volna. Mindenütt csak a véget nem érő, sűrű fenyves. Olyan sűrű, mint a mesefilmekben. Nem viccelek, az a fajta, ahol két óriás fenyő közt sok pici nő, és átláthatatlan, áthatolhatatlan, még a napfény számára is. Vagy helyenként a híres orosz sztyeppe, hasonló monotonitással. 

Egyszer megálltunk kelet-Ukrajnában, egy faluban. A vasút állomás oly hatalmas rendező pályaudvar volt, mint a fél Keleti. Hosszban és vágányok számát tekintve. 300 lakosa volt kb. a falkunak - kint volt mindenki, aki élt és mozgott a vonatunkat látni - , és abból 150-en a pályaudvaron dolgoztak, ezt a munkaruhájukról lehetett látni. A vágányokon több szerelvény állt "Moloko" feliratú tartálykocsikkal - tej. Vasúton szállították a tejet. Képzelheted milyen lehetett, ha napokig állt valahol. A pályaudvaron kormos képű lányok dolgoztak tucatjával. Pár bajtársam Nívea krémet mutogatott nekik, hát olyan gyermeki örömet nem láttunk még. A nyomorban tengődő gyermekek örömét 16-18 éves arcokon. Amikor bajtársaim ledobálták a nyomortól elszorult szívvel, ők nagyon hálásak voltak, ujjongtak, mint akik még nem láttak ilyet. Mert nem is láttak, legfeljebb nyugati újságokban. Hát ezek mentek ott, nem a bárányfelhők, meg nem a dicsőség.

Az egész ország valahogy kietlen volt. Lélektelen. Mindenütt az látszott, hogy az emberi életnek nincs értéke, hogy szinte csak zombik az ott élők. Mert azok is voltak, azzá tették őket a kommunizmus évtizedei alatt. 

Átkeltünk a Don-kanyaron, láttam partján a dombokat, ahol nagyapáink vannak elhantolva. Csupa 5-10 méteres zöldellő dombot képzelj el, ezerszámra egymás mellett. Látszott, hogy nem természetes képződmények. Mi meg tudtuk azonnal, hogy mik azok. Maga a Don-kanyar olyan széles, mint a Balaton. A túl part májusban ködbe veszett, a levegő sűrű és párás, a napot s a túlpartot is elfedte. A vasúti híd, amin átkeltünk, olyan hosszú volt, hogy negyed óráig tartott, mire átért rajta a vonat - úgy 70-nel. Akkor értettem meg, miért vesztek oda nagyapáink. Nem volt hová menekülniük. És tavasz volt, amikor ott jártam, május, nem pedig tél. 

Mire megérkeztünk a Kara-Kum-ba, már felnőttek lettünk - nem voltak kétségeink Oroszország miben léte felől. Nem voltak kétségeink afelől, hogy a gulagokban milyen körülmények uralkodhattak, vagy hogy milyen könnyű volt odakerülni. És hogy milyen élet volt az országban általánosan, akár polgári, akár a táborokban. Nem lehet elmondani, nincsenek rá magyar szavak.  Azért nincsenek, mert itt sosem volt olyan sötétség, amelyre ilyen szavakat kellett volna alkotnunk. A nácik bevonultak ugyan, de gyorsan tették - sokat öltek, de gyorsan.  A nyilasok szintén. Nem maradt idő az élmények megértésére, sem szavak alkotására a nyelvben. De odakint a lassú halál dolgozott, majd 100 év óta, vagy ki tudja, mily rég óta. Csak a kommunizmustól számoltam az éveket - 1918-tól. Amely állítólag a cár atyuska ezerszer rosszabb rendszerét számolta fel. De nem hiszem, hogy rosszabb lehetett a cár alatt. Nem tudtam elképzelni, és ma sem tudom. A világ leggonoszabb embere minden bizonnyal Joszip Viszarionovics Sztalin volt, és utódai sem voltak sokkal különbek. Apránként, naponként, érzésenként végzett ki annyi embert, amennyit Adolf Hitler hónapok alatt. Elképzelhetetlen ez európai embernek, és emészthetetlen. Viszont láttam az eredményét, és az egyértelmű volt. Nyomor nyomor hátán. A gulagok ma is működnek, csak jelzem. 

Amikor anyám mesélt gyerekkoromban arról, hogy Ukrajnában tökmagon tengődnek az öregek, nem akartam elhinni. Nem tudtam elhinni. Felfogni sem, mert én nem szerettem a tökmagot, s nem tudtam elképzelni, hogy van, akinek nem jut más. 15 évvel később megbizonyosodtam róla, hogy még akkor is valóság volt. Akkor már tudtam, hogy anyám nem hazudott. Borzalmas élmény volt látni is, hogy így van. 

Itt kihagyok egy részt, ezt talán majd máskor. Nem illik ide, habár ez sem kevéssé élménydús, csak éppen nem a polgári orosz/volt szovjet környezetről szólna, ezért hagyom ki.

Az élmények után akkor voltunk nyugodtak, amikor a vonat már hazafelé száguldott. Akkor éreztük úgy, hogy versenyt futunk az orosz földanyával, hogy ne tudjon magához kötni, mint a muzsikokat, s így tán hazaérünk. Az volt az ember érzése, hogy ha elvesznénk ott, akkor sosem kerülnénk haza. Iszonyat messzeség van ott és az emberi élet semmit nem számít. Ha bármelyikünk odaveszett volna, sosem tudtuk volna meg, mi lett vele.  

Akkor azt mondtam magamnak, hogy sosem jövök ebbe az országba, de legalább 20 évig nem. Aztán majd meglátjuk, változott-e valami. Nos, nem változott. Nem embernek való hely ma sem. Már évekkel ezelőtt lejárt a 20 év, de én ma sem látom másnak azt az országot, mint akkoron. Nem sokat változott, sőt. Hodorkovszkijt és a Pussy Riotot 20 évvel később 10 különbséggel, de ugyanúgy kasztlizták be, s pillanatokon belül mindkettő egy-egy gulag táborban találta magát. Mint 1990-ben, vagy 1980-ban, vagy 1960-ban, vagy 1920-ban vagy a cári időkben. Oroszország nem változott 1920 óta sem. Gondolkodj ez ezen.

Adolf Hitler kreálmánya ez idő alatt feltört a semmiből, majd a világ eddigi legnagyobb háborújává emelkedett, és el is tűnt a süllyesztőbe. 20 évvel később a Japánok már tranzisztoros rádiót exportáltak Európába, a németek meg autókat gyártottak boldogan. 40 évvel később az európaiak többsége már szinte el is feledkezett a kommunizmusról - itt is, a néhai NDK-ban is. S te, mint leszármazott, esetleg azt is gondolod, hogy mindez nem is létezett. De. Nézz most kelet-ukrajnára, mindarra, amit ott az oroszok művelnek - s tudni fogod, hogy amit itt elmeséltem, nem mese. Valóság volt mindvégig, csak te nem láttad. Azért nem, mert legfeljebb azt láthattad, amit mutattak, amit megengedtek látnod. 

Nos, van még kétséged afelől, hogy miért nem jó, hogy Orbán ezekhez láncolta az országot? Az az Orbán, aki akkor teleszájjal búcsúztatta az oroszokat, amikor én az utolsók között odamentem. Anakronisztikus élmény volt ez akkor is - a magyarok mindenütt integettek nekünk, azt hitték, orosz katonák vagyunk, akik hazafelé mennek :) - , és most is az, amikor Orbán az egekig magasztalja ugyanazt a változatlan diktatúrát. 

Azóta dolgoztam oroszokkal az üzleti életben, s természetesen semmi különbség nincs köztünk kulturálisan, de ez csak egy vékony rétege az orosz társadalomnak, akárcsak itt. Az egész átalakulása, a lényeg megváltozása azonban még várat magára. Addig bizonyosan, amíg Putyin ott a vezető.