Férfi blog

Gondolom, nem csak én vagyok ezzel úgy, hogy ma már szinte csak ATM-apuka vagyok. Na, nem annyira kocka, csak funkcionalitását tekintve az apa-fiú viszonyban. Valahol mindig vártam, hogy felnőjön - azt gondoltam e mögé, hogy majd milyen jól megértjük majd egymást, milyen lesz, amikor már legálisan sörözhetünk nyilvánosan, s megbeszélhetjük a nő-ügyeinket, ilyesmik. És persze - a viccet félre téve -, az élet valóban férfias kihívásait is. Hogy majd jó tanácsokkal tudok neki szolgálni - a mihez is?

Az ám. Azt feltételeztem - magamból kiindulva -, hogy majd azért időben tájékoztat elképzeléseiről, terveiről, amihez megenged néhány tanácsot, tapasztalatból hozzátennem. Na ja, meg ahogy azt id. Móricka elképzelte.

És, igen, érzem én is az elszakadás-elengedés korszakát, már évek óta - s engedtem is, belátásom szerint. Viszont fájt a feleslegességem, életem, élettapasztalatom hiábavalósága - legalábbis az ő élete egyengetése tekintetében vált azzá. 

Én nem nőttem fel vele együtt - sztem ez gyakori hiba. Ha kicsi korától nevelsz egy fiút, óhatatlanul eljönnek korszakok, amikor ki akar szabadulni, amikor akar "valamit" - és neked engedned kell, hadd szerezzen tapasztalatot. Csak persze ezt senki felnőtt nem úgy képzeli, hogy a gyerek hülyeségeket csinál, nem közli előre elképzeléseit, s már csak a következményekkel szembesülsz kényszerűen. 

Magam úgy gondoltam mindenkor, hogy a szülő híd az ő szülei és leszármazottai közt. Hogy ami szívás életében történik, az azért tanítja őt, hogy majd gyerekeinek átadhassa tapasztalatait - ha megvan a bizalom s belátás a gyermekben ahhoz, hogy befogadja. Nálunk valahogy nem így történik. Tudom, a fiúk, férfiak sorsa más, mint a leányok, anyák sorsa, szituációi. Nem voltak illúzióim sok tekintetben - apám paraszti sorba született egy másik korban, a tudáséba s tanuláséba - és 16 évesen össze is verekedett az apjával, amikor pár mosógép megtekercselése után letette az arató pénzt az apja asztalára, mondván, ő nem fog aratni. Értettem a generációs különbséget ebben a szituációban. De magam nem adtam rá okot, hogy hasonló feszültség alakuljon ki fiam s közöttem. Már csak mert én sem aratni járok - mérnöki tudományt művelek, informatikát. Aztán még sem sikerült kihagyni az ellenállás, a lázadás korszakát. Nem mondhatok semmit, mert akkor beleszólok az ő életébe. Pedig hát, csak azokban a szituációkban merek hozzászólást eszközölni, ami kettőnk közös életére van kihatással cselekményei közül, s amikben elégedetlen vagyok.

Sztem korrekt. Nem várok itt igazolást senkitől persze, csak elmesélem, hová jutottam némi gondolkozás után. Tudom, hogy sok mindenben én látok jól, és pont emiatt nem is fogom feladni álláspontomat. Nem az anyja vagyok - nekem sem puncim van, és nem is véleményeim - hanem férfi élettapasztalatom. Az ambíció olyan, mint a segglyuk - mindenkinek van. Aztán, hogy mi jön ki belőle, az kinél szebb, kinél csúnyább, de rezedát senki nem szarik, ez azért tudható. A megszerzett tapasztalat, ismeret, azaz a tudás alapozza a férfit. Addig csak fiú. 

Viszont ez a mára kialakult férfi-férfi nexus elgondolkoztatott sok mindenen. Azon pl. , hogy ha férfi vagyok, saját élettel, akkor ugyan miért viselkedem a gyerekemmel szemben sok tekintetben anyaként. Hát, csak mert ilyenek a mintáim egy általam még meg nem élt életszakaszra. Amikor nem akartam kemény lenni, amolyan átlag balfék apa, aki csak digitálisan tud gondolkodni, azaz vagy hátat fordít a gyerekének, hadd szívjon, hadd tapasztaljon meg mindent a maga bőrén - de ugyanakkor anyu sem vagyok, hisz megharcoltam a magam harcait életem során, és bizonyos, hogy ez nem sikerülhetett volna, ha asszony nevelte öntudattal akartam volna. A nemi szerepek helyét értenie kell férfinak s nőnek egyaránt ahhoz, hogy sikeres legyen saját szerepe betöltésében. A mai társadalom agyban, önismeretben, öntudatban iszonyúan le van maradva a régiekhez képest. A kényelem miatt. Mert generációk óta megteheti akár egyik, akár másik, hogy fittyet hány az öregek, elődök bölcsességeire, s kiegyelve azt, a maga kényelmes önzése érdekei  mentén alakít ki saját személyes ideológiát. Illetve csak hiszi, hogy személyes, mert kívülről szemlélve tömeges méretekben azonos motivációkat, egyértelműen és világosan kirajzolódik, mi eredeti, személyes önálló elképzelés, s mi pedig csak sodródás az árral, mi aktuális tömeghatás eredménye. Vagy inkább nevezzük csökevényeknek, degenerációnak, mert a negatív eredmény, nem eredmény, hanem visszafejlődés, süllyedés. 

Szóval, végül eljött a pont, amikor fellázadtam. A nők átlagos, sablonos elképzelései ellen már régebben - család, nevelés témában is -, viszont a legbensőségesebb emberi kapcsolatomban, azaz a fiaméban s az enyémben most jutottam erre a következtetésre. 

Férfi vagyok - nem a meccsen verekedő fajtából, hanem a picit bölcsebből - felmérem, mi a célom, és amiért érdemes, csak azért harcolok. De akkor mindig nyerek. Azért, mert kell tudnia egy férfinak, hogy mik igazi célok életében, sorsában, s mik csak egoista csökevények. E szemlélet nélkül csak ugrándozás lesz élete, túlzások, bántások. Igen, elveszem, amit akarok, ez eddig stimt. Csak az nem mindegy, hogy mit akarok. Siker akkor koronázza törekvéseimet, ha olyasmit akarok elvenni, ami sors szerint is az enyém. Akkor nem rabló vagyok, hanem csak jogos jussomat veszem birtokba. 

Furcsa gondolatmenetnek tűnhet ez számodra - nem egy pálcás. Hisz két férfi életéről, sorsvonulatának érdekes kapcsolódásáról  és következményeiről szól. Én is ember vagyok - leggyakrabban ez a segélykiáltás támadt fel bennem legbelül, amikor úgy éreztem, hogy fiam nem tisztel, nem becsüli meg mindazt, amit tudatosan adtam neki élete során. Amiket tudatosan neveltem bele akár másfél évtizede, akár évtizede, akár 5 éve vagy tegnap.

Akkor is a fiam lesz, amikor majd 40 lesz. Amikor már rég házas lesz, kialakult szakma, egzisztencia, sőt gyereki is lesznek már - az én unokáim :) Viszont már rég tudom, hogy abban a korban is vannak hézagok az ember tudásában, ellenben olyan kihívásokkal szembesül nap, mint nap, amelyekhez jól jöhet a szülő tapasztalata. És az elszakadás időszakának kezdetén - korszakosan 10 éve, 8 éve, 4 éve és 2 éve is, ahogy a kamaszkor korszakai beköszöntöttek -, azt gondoltam, hogy igen, rendben van ez így, ennek ez a menete, és hogy ki kell bírnom addig, amíg majd 25-30 éves korában majd közös nevezőre jutunk, egymás kölcsönös értékelésében is.  Igen, kölcsönös. Mert hogy ez minden férfi számára fontos - és tán nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy a férfi-nő kapcsolatok is ennek hiányában futnak vakvágányra. Emezt már értem egy ideje, nem vagyok meglepve, ha nem működik. Csak hogy ezeket magam választom - gyerekemet meg nem. 

Szóval, most lázadok fel. Igen, én is akarok dolgokat. Akarok egy olyan autót, amely illik hozzám. Amely igazából mindig is illett hozzám, csak az évek sorában lemondtam róla azért, hogy gyermekem jövőjére áldozzam az árát. És igen, meg akarok tanulni szörfözni, és gyakorolni is azt - amit 6 éve azért nem tettem meg, mert akkor a fiammal közösen gondoltam ezt, de neki nem volt ehhez kedve, hanem más dolgok foglalkoztatták őt. És ezért én sem tettem meg. Vagy hogy nem nyaraltam azért, hogy ő mehessen. 

Lassan eunuchhá válhat így az ember - saját akaratunk nagyon sokat formál életünkön. De, van ebben jó hír is - visszafelé is igaz. Ahhoz persze kell felismerés és belátás, megbánás, hogy az ember jóvá tegye, amit elrontott. Saját magával szemben is! A lényeg, hogy jóvátegye. A legtöbb ember nem attól szenved, hogy másokat rövidített meg élete során, nem attól boldogtalan - hanem attól, hogy önmagát rövidítette meg mások érdekeinek vélt fontossabbsága  okán. Nem mellesleg, ettől  s következményeitől szenved magánéletében a legtöbb anyuka. Elvesznek valahol menet közben, nem tudnak leszokni a gyerekről annak felnőtt korában sem. Nem teszik meg önmagukért korszakosan az elszakadás korszakosan megteendő lépcsőfokát, hanem statikusan anyukák maradnak még akkor is, amikor a gyerek már Amerikában él 10 éve, és nincs szüksége anyu törődésére oly mértékben, mint 12 évesen. 

S természetesen az egyedülálló apák is hajlamosak erre. Nem azért, mert nőiesek alapjáraton. Nem. Az egyedül álló szülő kap valami áldást odafentről, hogy el tudja látni a másik, hiányzó fél szerepét is. Egy darabig! Amíg az szükséges. De ezt sokan ideológiává fejlesztik magukban, s azonosulnak az egyedülálló nő vagy férfi szerepével, belehívén abba végleg azt a mennyei támogatást, amit nem nemiségük, saját életsorsuk alakításához kaptak, csak a váratlan nehézségek leküzdésére - a saját és nevelt gyermekeik életének egy korszakában. 

Nem mindegy ám. 

Nos, én az enyémet tegnap elengedtem. Nem leszek sem lejárt szavatosságú ősember, aki csupa korszerűtlen beszólásai miatt a partvonalra kerül, sem ATM- apu nem leszek egyoldalúan. Vannak az életnek olyan szabályai, amelyeket csak férfiak ismernek - és többségük be is tartja. Ilyen pl. hogy ne szarj oda, ahonnan eszel.És még van pár ilyen, de most nem ez a lényeg - aki tudja, miről beszélek, az úgy is tudja, aki meg nem, annak úgy is mindegy, hányat írok le itt. 

A férfi kemény - vélekednek sokan. Igen, így van. Csak az nem mindegy, hogy tudatosan az-e vagy ösztönösen , öncélúan kérges. Előbbi jól megfér az érzékenységgel, érzelmi intelligenciával és tudatos gondolkodással. Sztem Isten inkább ilyennek teremtette a férfit eredendően, mintsem tudattalan igavonónak vagy öncélúan vérengző állatnak. 

Hogy honnan lehet tudni, mikor hozunk meg egy nehéznek látszó, ám mégis helyes sorsfordító döntést? Hát onnan, hogy megkönnyebbül az ember. Legördül egy láthatatlan kő a szívéről, lelkéről s szárnyalni kezd. Ezt sose feledd - kisfiam :)