Engedek karcsú bokának, szép cipőnek,
egy őszinte szemnek - az igazi Nőnek,
remegő kéznek, a pici félsznek,
de egyenes, nyílt szívének.
Nem ostromlok már büszke várat,
hol kőfalakban zárt ajtók várnak,
inkább választok szerény házat,
hol tárt karokkal szívesen látnak.
Nem vagyok gróf, sem holmi rabló,
a várkastély inkább nekik való,
büszke a büszkéhez - a szerény is magához,
nem illenék én ahhoz a magassághoz.
Nem létem sem torony, sem gát,
repülni szeretek, amíg szem ellát,
szabadon, vasrácsok nélkül,
egy Nő miatt, aki nekem örül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.