Férfi blog

Előrebocsátom, hogy csak gondolatokat fogalmazok meg. Egy mezei emberét. Nem vagyok sem történelemtudós, sem harcászati szakértő. A számoláshoz, gazdasághoz értek egy picit.

Évek óta rendszeresen nézem az ismeretterjesztő csatornákat, illetve olvasom az ilyen témájú cikkeket. Nem csak a természetről szólóakat, hanem a történelmi témájúakat is. Igazából utóbbiakat kényszerűen, mivel ilyeneket is ad valamennyi ismeretterjesztő csatorna. És mondjuk 4-5 éve fel is merült bennem a kérdés, hogy ugyan, miért nyomatják még a 21. század 2. évtizedében is annyira a II. világháborús vagy azt megelőző témájú filmeket? Hisz már rég elavult. 

De pár év óta kezdett értelmet nyerni mindez szememben (is). Amióta Oroszország csak úgy simán lerohanta Ukrajna egyes területeit, nos, azóta értelmet nyertek szememben az ismeretterjesztő csatornák 2 emberöltővel korábbi történésekről szóló feldolgozásai. Kísértetiesek a párhuzamok ugyanis az 1-3 éve itt és ma történő politikai-katonai cselekmények és a 70-80 évvel ezelőttiek között. 

Habár csak elvétve vannak elszórva a mai hírekben az olyan információk, miszerint Oroszország csapat összevonásokat végez a lett, livtán, észt és lengyel határain, s ezeket, illetve ezek miatti aggodalmaikat az említett országok folyamatosan jelzik a nemzetközi fórumokon, még is egy dolog nagyon feltűnő. Hogy az USA ezeket lereagálja fizikailag, azaz, folyamatosan egyre több fegyverzetet telepít a NATO ezekbe az országokba. Azóta is, amióta Trump az elnök odaát. 

Szerintem a történésekre érdemes figyelni, és nem arra, melyik politikus mit mond a szájával. Az M1A Abramsek érkezése az említett országokba, nos, nem az a kategória, ami felett át kellene suhanni, mint érdemtelen apró történés. Összevetésül mondom, hogy hazánkban jelenleg egyetlen ilyen nehéz harckocsi sem állomásozik. Habár érkeztek ide is NATO harcjárművek, de azok csak könnyű páncélosok.

A történések azt rajzolják ki, hogy nagyon közel állunk egy új, európában megtörténhető háborúhoz. Ami nagyon gáz. A kis balti államok megfogalmazott aggodalmait vélhetnénk akár túlzott félelemnek is. De Lengyelország aggodalma - a maga ismert történelmével, különösen az oroszok által, korábban is törekedettekre és megtettekre, illetve a két ország ilyetén jellemezhető sok évtizedes feszültségeire - , nos, azt mutatja számomra, hogy valós a veszély, s jogos az aggodalom. Mi itt Magyarországon nem annyira érzékeljük ezt a veszélyt, mert nincs közös határunk Oroszországgal. De, mint rokon nemzet lévén, hiszek a 40 milliós lélekszámú Lengyelország által megfogalmazott aggodalmaknak. Ismert történelmi hátterüket nézve, nem gondolom, hogy riadót fújnának holmi képzelt veszély esetén - elég régóta szomszédai Oroszországnak. És az sem véletlen, hogy többek között a magyar közvéleményt is fokozott erővel próbálja az orosz titkosszolgálat hekkelni - értsd: oroszbarát cikkeket, híradásokat megjelentetni az itteni médiában. Ne legyünk naivak.

Én csak kapkodom a fejem, annak fényében, hogy azt látom: 70-80 évvel ezelőtti geopolitikai törekvések, és propagandák éledtek itt újjá az elmúlt 3 évben. Olyanok, amelyeket itt egyetlen európai ember sem akart volna megismétlődni látni ezen a területen, az elmúlt évszázad során már megtörtént előző kettő tapasztalatai és szenvedései nyomán. 

Oroszország kínlódik. Van egy éves 1300 mrd dolláros GDP-je, ami semmire sem elég egy 150 milliós lélekszámú országnak. Arra biztosan nem, hogy akár egy Sztalini háborút vívjon bárkivel. Ahhoz már túlságosan emancipálódott a lakossága - már nem a sztalini kommunista birodalom, ahol számolatlanul lehetett éheztetni lakosságát. Nem telik rá nekik gyakorlatilag - szemben az USA-val, amelynek 16000 mrd feletti a GDP-je, szemben Kínával, amelynek 10 000 feletti ma már a GDP-je. És Kína fokozódó nemzetközi gazdasági és politikai, katonai ambícióit tekintve, nem gondolom, hogy ki akarna maradni egy esetleges világhatalmi-újrafelosztásból.

Háború? Ha nekem kéne megfogalmaznom, mint gazdasági területen ténykedő szakembernek, akinek bőven volt ideje tanulmányozni a témát, nos: pénz, pénz, pénz. E gondolat nem tőlem származik, de igazolni tudom saját észleléseimmel. A háború ugyanis: technológia, mennyiség, utánpótlás, ellátmány. Utóbbi hármat te mai tanulmányaid mentén akként ismerheted: logisztika. Ha ezek közül csak egy is hiányzik, ha nem tudja valaki ezt biztosítani, akkor hiába van technológiailag akár milyen csúcson - ha nem tudja tömeggyártásban produkálni azt, amit labor körülmények között kitenyésztett, ha nem tudja biztosítani a harctéri utánpótlást, akkor egyszerűen nem képes sikeres háborút viselni senki ellen, akinek nincsenek ilyen hiányosságai. Nem, ez nem csak a józan ész, tapasztalat által diktált paraméterei a hadviselés szabályainak, hanem biztos tényei - amiket, mint sok esetben láthattuk már, sokan még is megpróbálják - sikertelenül. Ez is tény. Azoknál, akiknél nem a józan ész dominál, hanem az indulat, a racionálisan nem megalapozott tévhit. Az indulat kevés a sikerhez. Amiként a másik összetevők is kevesek, amint azt pl. az USA különböző 20. századi interkontinentális háborúiban láthattuk. Az ő háborúikban nem a technológia, vagy az utánpótlás hiányossága volt a fiaskó oka megannyiszor - hanem az indíttatás. 

A történelem nagyon fontos tárgya az iskoláknak. Legalábbis annak kéne lennie, már ha kellően korszerű és politikától mentesen tárgyilagos volna. De sokszor nem az. Ez is egy tapasztalat. 

Szóval, ahogy a bérgyilkos is megfogalmazta a Keselyű három napjában - mindig a mennyi. Mármint arra a kérdésre, hogy mik a legfontosabb szempontok a háborúban. 

A 21. századi Európa nem készült fel arra, hogy háborúznia kell. Nem gondolta itt senki, hogy sor kerülhet egy ilyen hatalmasság kikezdésére - gazdaságilag fegyverkeztek, mert korábban azt tapasztalták sok évtizeden át, hogy a háborúkat 1945 után már gazdasági fronton vívják. Plusz, itt minden ország megszenvedte az első és második világháborúkat, és elég nehéz eladni már ezt a szót is - nem jó ómen itt. Itt valahogy kisebb, kispolgáribb emberek élnek, mint az USA-ban, vagy Oroszországban. Amaz másik kettő közötti arany középútként. Amiként geológiailag is középen helyezkedik el e kontinens a másik kettő között, úgy emberi hozzáállásban, személetben is középszerűek. Több felé kell osztaniuk erőforrásaikat. Itt nemzetinek is kell lenni mindenkor, meg hatékonynak is, meg picit nagynak is akarni lenni, meg picit toleránsnak is, kompromisszumkének is lenni - nyilván mindezek eredője, hosszabb távon csak is egy középutas kompromisszumot eredményezhetett. Sokan tömörülünk egy nem túl nagy helyen, akár így is indokolhatnánk. Gyakorlatilag még egymással is harcolnak itt a nemzetállamok, még mindig, pedig ezer évnél régebb óta lakunk ezen a kontinensen, jobbára ugyanazon nemzetek. De ezer év történelme sok el nem rendezett sérelmet hordoz itt mind e mai napig, sok a gyógyulatlan seb, amit ez alatt okoztunk egymás nemzettestében, történelmében. Az más kérdés, hogy vannak jogos gyógyulatlan sebek, és vannak olyanok is, amelyek csak azért serkennek fel újra és újra, mert egyes emberek szándékosan - ám a megoldás reménye nélkül - feltépkedik. Utóbbi nem igazán jó út a közösségbe való beilleszkedéshez, kiváltképp kis nemzetek számára - igazából csak nemzeti kamuk, amelyek csak védekező reakciók más nemzetek jogos vagy csupán vélt sérelmére, amelyeket egymás ellen fogalmaztak meg a múltban vagy akár ma is. Nekünk, magyaroknak sem megoldás tehát ez az út. Ma már kicsik vagyunk, és hiába kiabálunk akárkikkel, ettől még nem lehetünk újra naggyá. Elmúltak azok az alkalmak, amikor még reklamálhattunk volna sikerrel.

Ha nem tudtunk megmaradni nagyoknak, amint a középkorban még voltunk, arról mi tehetünk, senki más. gyengék voltunk, amikor erő kellett volna. Ennyi. A folyton felszaggatott nemzeti sérelemben nincs több erő, mint az egyes ember életében bekövetkezett egyéni sérelmek - aki nem tudja lereagálni kellő időben az őt ért sérelmet, akármi oknál fogva, az inkább vegye tudomásul a veszteséget és fordítsa figyelmét a megerősödésre. Mert akkor nyerhet új pozíciót, ha képes arra, ha megerősödött ahhoz. 

Ellen mindig volt, minden nemzet esetében, évezredekre visszamenőleg ismerhető ez a tény, de egy egy nemzet fennmaradását, terebélyesedését vagy fogyását mindig az határozta meg, hogy mit reagált vész helyzetben. Összetartott e jó ötletek mentén, avagy képtelen volt erre. A miénk már nagyon régóta inkább szétfele húz krízis helyzetben különösen, és ezért is fogyatkozott meg a történelem évszázadai alatt. Nem részletezném az egyes eseményeket - te is láthatod, ha felidézed mindazt, amit történelmünkből megtanultál. Pontosabban - a jelek szerint - csak tanítottak neked, mert nem értetted meg az rendszeresen ismétlődő eseményeiből, főleg fiaskóiból, hogy hogy s miért jutottunk el Trianonig. Az volt az utolsó figyelmeztetése a történelemnek, hogy valamit nem jól csinálunk - még sem változott a magyar nemzeti mentalitás. 

Vannak itt más szempontok is, történelmileg. Ahogy én látom, minden nemzetnek a Földön megvolt a maga fénykora. A miénknek is, ez tagadhatatlan. Az, hogy ki, mikor, mire vitte lehetőségei mentén, az a mentalitásán múlott - azaz, miként reagálta le a valóság történéseit. A miénk nagyjából 1000 év óta csak egyre rosszabbul. Mert nem akart megváltozni. Akárki bolond ember mondogathatja magában, vagy akár fennhangon a piacon, hogy ő micsoda szuperlatívusz, attól még az nem lesz valóssággá, amit képzel. Nos, Magyarország is ezért csak annyi ma, amennyi - ennyi tudott lenni mára. Ha elfogadjuk, hogy minden nemzet annyi, amennyit ki tud harcolni magának a nemzetek között, akkor világosan látszik, hogy a mindenkori itteni gondolkodásnak van valami defektje. Leginkább az, hogy nem képes felismerni, hogy mikor kéne ugrálni, harcolni s ki ellen, és mikor kéne szövetséget kötnie, illetve mikor van az ideje a belharcnak, polgárháborúnak, s mikor a külső ellenség elleninek. Na, ezeket itt igen sokszor sikerült valami őstehetségből fakadóan gondolkodás nélkül összekeverni. Így történhetett számos alkalommal, hogy amikor külső ellenség ellen kellett volna összefogni, akkor sikerült megosztani az országot a belső ellentétek mentén. Ez az igazi nemzeti identitásunk egyik nagyon elsunnyogott, ám sokkal inkább szembesülést kívánó része. Az ilyesmivel minél korábban néz szembe egy nemzet, annál hamarabb számolhat le vele. Nos, ez nálunk gyakorlatilag mind e mai napig nem történt meg, mert a magyarok szeretnek sunnyogni, hazudozni. Akár nemzettársaikat is legyilkolják, ha ilyetén vád éri őket - évszázadok történelmi eseményei erre a bizonyítékok. Ez van, ezt kell szeretni - ilyenek vagyunk. Vagyis, szeretni nem kell, de legalább beismerni, na az nem volna hülyeség - mert például ezért nem tanultunk Trianonból sem, meg az azt megelőző fontosabb fordulatokból sem.  

Másik szál. Meg kéne érteni, hogy az egy TÉNY, hogy Európában mely nemzet számossága miért akkora, amekkora. Nem lehet véletlennek mondani, hogy Európa "nagy" nemzetei közel azonos lélekszámúak ma is. A britek, franciák, olaszok - 60 millió környékén. Spanyolok, Lengyelek - 40 millió környékén. A németek meg egy lépcsővel feljebb - 80 millióan. Az összes többi meg 10-20 millió között. Az egy megfigyelés, hogy ezen a kontinensen a 20 milliónál kisebb lélekszámú nemzetek nem tudtak sosem növekedni, hanem a sorvadás, elfogyás részeseivé váltak. Magyarország is. Megmagyarázni nem tudnám, viszont az észlelés tény. El kell fogadnunk, hogy a kis nemzetek közé tartozunk ezen a kontinensen - és egy fillért sem, egy gondolatot, érzelmi pendítést sem szabadna költeni itt a magyarok nagysága illúziójának éltetésére. Azért, mert teljesen felesleges. Ettől ugyanis nem leszünk többen, és nem is nyeri vissza az ország még középkori nagyságát, befolyását sem. Meg kéne érteni itt, hogy az ambíció és a képesség két szorosan összefüggő alkalmatosság. Egyénileg és nemzetileg is. Aki nem képes, annak hiába van ambíciója - sosem váltja valóra. Erre tehát kár akár erőforrást, akár érzelmeket vesztegetni - nem járhat sikerrel.

A lélekszám és a gazdasági teljesítmény ma is összefüggenek. És ennek mentén a nemzetközi politikai, katonai befolyás is a világpolitikában. A fejlett európai államok esetében egyes államok GDP-je lakosság/GDP alapon azonos az USA-éval. Tehát valóban fejlettek. Oroszországban viszont ma is 150 millió ember állít elő alig 1300 mrd dollárnyi GDP-t - ami még mögöttünk is lemarad - pedig a miénk sem sok.

Kérdezem - költői kérdés - , hogy ugyan hogyan viselhetne háborút tartósan, azaz sikeresen olyan ország, amelynek nincs meg ehhez a kellő anyagi fedezete? Szerintem sehogy. Nem véletlen, hogy az oroszok, sem kiskorukban azaz, a cári időkben, sem kamaszként a szovjet időkben, és 1990 óta sem viseltek sosem háborút saját közvetlen határaikon túl. Ma sincsenek felkészülve interkontinentális hadviselésre - nem tanulták meg 70 év óta sem a logisztikát egy másik földrészen. Miközben az USA már a második világháború során bizonyította, hogy erre sikeresen képes. Az más kérdés, hogy a későbbiekben vívtak olyan interkontinentális háborúkat, amelyeket nem nyerhettek meg, mert a céljuk nem volt ideális. De, utóbbiaktól függetlenül, azt muszáj észrevenni, hogy a két nagy hatalom között nincs verseny igazából. Nem is volt sosem. Az ugyanis nem tekinthető versenynek, amire az egyik résztvevő a GDP-je 6%-át költi, a másik meg 48%-át. Nem véletlenül nyomorogtak az oroszok mindenkor - a cár alatt is, meg a szovjet időkben is meg igazából ma is. Kína a béka segge alól kapaszkodott fel az elmúlt évtizedekben - ma az egy főre eső GDP-je még is csak 1000 dollárral marad el az oroszokétől. És tízszer annyian vannak lélekszámban - ami azért picit megmagyarázhatatlanná teszi Oroszország nem fejlődését. A lényeg, hogy ma a világ harmadik számú nagyhatalma nem Oroszország, hanem Kína. És valószínűleg a negyedik sem Oroszország, hanem India.

Mindezek csak adalékok az arról való gondolkodáshoz, hogy Oroszország miért is ugrál, idegbeteg módjára. Mert nem lehet jobb jelzőt találni olyasvalaki ugrándozására, aki bár pontosan tudja, hogy nem is képes interkontinentális háborút finanszírozni, ám még is úgy tesz, mint ha tehetné. A politikusok egy jelentős része buta - és buta döntéseket is hoz. Azonban érzékelni kell, hogy butaságuk mekkora bajt, kataklizmát okozhat.

Abban biztos vagyok, hogy a lengyelek és a balti államok ma gőzerővel fejlesztik katonai potenciáljukat. Nem ok nélkül. És sem lennék nyugodt - illetve sosem voltam az az elmúlt 20 évben sem - , ha nem lenne ütőképes hadseregem. A NATO sok kis országnak hatékony védernyőként szolgált az elmúlt években is, de azt is látni kell, hogy szükséges egy európai haderő is a schengeni határok védelmére. Elvi kérdés, hogy meg tudja magát védeni egy olyan szuperhatalom, amely pont az USA és Oroszország között sokáig őrlődő, relatíve sokkal kisebb nemzetállamokból verbuválódott szövetségi állammá, pont azért, hogy ne legyen kitéve egyik másik nagyhatalom kényeinek sem. Rendelkezésre áll technológia, tőke és logisztika - akár csak az USA-nak. Az oroszoknak mindez nincsen meg. Ma már csak technológiájuk van, viszont sem tőkéjük, sem logisztikájuk nincsen egy háborúhoz. Nem véletlen, hogy inkább a kiber és propaganda hadviselés eszközeivel igyekeznek félelmet ültetni a demokratikus európai államok lakosságába - imigyen igyekeznek erőtleníteni többek között minket is.

Orbán oroszbarát politikáját nem kommentelem - erre nincs mit szólni. Ha nem jön össze neki az x-edik kelet-nyugati csikicsuki, akkor végül legfeljebb majd elhurcolják az oroszok, mint Rákosit és Kádárt. Én a stadiont sem sajnáltam tőle - a dácsát sem fogom. Nem érdekel, mi lesz vele, politikailag. Engem sokkal jobban foglalkoztat a közös Európa jövője, mert itt élek rég, és még sokáig itt is élek majd. És mert sokkal okosabb gondolat a világpolitikában az egységes EU, mint a sokat ugrándozó ál-nemzeti ál-Magyarország illúziója. Egy 10 milliós nemzet nem rúghat labdába nemzetközi szinten, önmagában. Elég sok ilyen kis ország van az EU-ban, szóval ez sem alaptalan gondolat. Együtt tudunk erősek lenni - ehhez viszont fel kell adni az évszázadokkal ezelőtti történelmi kivagyiságainkat. Bajnak azt érzem, hogy mi pont most akarjuk itt erősíteni azt, ami itt már legalább 600 éve nem is létezik.    

Szóval, nagyon remélem, hogy az oroszoknak helyén van az eszük, vagy helyrerázzák, és nem próbálnak egy megnyerhetetlen háborút kirobbantani a közeljövőben Európában. Nem nyerhetik meg ugyanis.

Igazából soha többé nem nyerhetnek senki ellen háborút, nemzetközileg - egy dolog a honvédelem, azaz, ha az ő integritásukat támadja meg valaki, meg egy egész más dolog, ha attól való félelmükben próbálnak háborús fenyegetésbe bonyolódni, hogy ne veszélyeztesse képzelt II. világhatalmi pozíciójukat pl. Európa, illetve megpróbálják gyengíteni a náluknál már most nyilvánvalóan nagyobb és erősebb versenytársaikat. Ez a hajó már rég elment ugyanis - az EU a 2. , Kína a 3. , India pedig a 4. számú aspiráns a világhatalmak rangsorában, már jó ideje. Megfelelő nemzetközi gazdasági teljesítmény alapján. Oroszországnak tehát muszáj lesz belátnia, hogy a saját hülyesége miatt maradt le ennyire, különösen a két, árnyékában felnőtt fejlődő ország mögött, az elmúlt évtizedekben - többet kellett volna a nemzetközi gazdasági nyitásra, gazdasági beruházásokra költenie, mint fegyverre. És hasonló a helyzet a mi országunkkal is - nem kellene nagyobbra nyitni a pofánkat, mint amit gazdaságilag mögé tudunk tenni - manapság gazdasági háború folyik első sorban, és az ilyeneket a saját erőforrásaikba innováló országok nyerték már 50-70 évvel ezelőtt is, nem azok, akik a molyrágta zsinóros mentéjükről verték a port, amikor azt döngették. Japán elveszítette hasonló hozzáállás mentén a II. világháborút - aztán észheztértek, és röpke évtized alatt képesek voltak felkapaszkodni és beilleszkedni a nemzetközi gazdaság rendjébe - majd 2 évtizedig csak diktáltak a világpiacon. Nem nyersanyagból, hanem tudásuk fejlesztéséből. Japánban nem volt hagyománya az optikának - eljöttek hát titokban európai cégekhez dolgozni a háború utáni években - és hazalopván a tudást, megalakították a saját optikai cégeiket - kis vártatva pedig letarolták a nemzetközi piacot jó minőségű saját termékeikkel. Az ugyan kétségtelen, hogy azok a cégek is tovább fejlődtek, amelyeknél ők tanultak, ma is ezek a piacvezetők - ám tekintélyes piacot hasítottak ki a japán gyártók a világpiacból. Elektronikában hasonló a helyzet. Tajvan, Malajzia, Dél-Korea évtizedekkel később hasonló stratégia mentén lett naggyá.     

Szerintem nekünk is inkább a hazai szellemi tőkére kéne alapoznunk vágyott nagyságunkat - mert sem fegyverrel, sem tőkével, ásványkinccsel nem tudunk ilyesmit véghez vinni. Ahogy pl. a svájciak sem. Az emberek veleszületett értelme is tőke, sőt, manapság nem is akármilyen tőke.  Picit, mintha korszerűsíteni kéne itt a politikai gondolkodást. Már csak azért is, mert a néhai Széchenyi ezt már 1825-ben elkezdte is, csak hát valahogy elfelejtődött - talán a túl sok, túl buta, ám annál ambíciózusabb politikus miatt. Ez a talán inkább biztos, legalábbis a magyar történelem ezt mutatja. Jobb okosnak lenni, mint butának - ez meg a másik, amit egyértelműen megmutat, csupán az elmúlt 200 év történelme mentén.

Végszóként - hisz eléggé elkanyarodtam eredeti gondolatomtól - , csak annyit mondok: remélem, hogy az oroszok is megtanultak már számolni, és azt is, hogy az európaiak is megtanulnak számolni sürgősen. Ugyanis semmi különösebb gazdasági terhet nem jelent egy közös hadseregben itt millió lakosonként 2 vadászgépet, 2 M1A Abarams harckocsit, megy egy B1-es bombázót fenntartani - viszont a közös eredmény olyan haderő, amilyen az oroszoknak sosem volt és sosem is lesz.

Mondjuk a Gripen projektet sem értettem, hogy miért jó olyan, NATO-rendszeren kívüli cuccot venni, amihez szövetségeseinket belül gyakorlatilag nem tudunk tartalék alkatrészt kölcsönkérni, tehát aboszolút függővé tesszük magunkat egy egyedi gyártótól - de akkor még nem merült fel egy újabb, kontinensi háború árnya sem, így kevéssé izgatott. Most ez a nagyon elhibázott döntés sem annyira mindegy már. Sztem, tanuljunk az ilyen hibákból - és legalábbis ezt a nem tanulást hiányolom a magyar politikából, így 2 évtized távlatában. Értem én, hogy első sorban lopniuk kellett, de azért aki a nemzet vagy a magyar szavakat magára aggatja, azért némiképp képviselje már e nemzet és az ország érdekeit is. Ha már egyszer Magyarországnak nevezzük magunkat, legalább hülyét ne csináljunk magunkból.