Elviszlek utazni, picit, lélekben. Már, ha szeretnél utazni. Jó lesz, hidd el :)
17 évesen vették ki a mandulámat. Nyáron, amikor dög meleg volt. Amikor még a légkondicionáló berendezés szinte nem is létezett az akkori Magyar Népköztársaság területén, legfeljebb kiváltságosok számára, de kórházakban tutira nem. Szóval meleg volt.
Azért akkora tervezték a műtétemet, mert akkor volt nyári szünet a gimiben. Hát, mit mondjak? Elég szar élmény volt az egész, majdnem meghaltam végül.
De a nővérkék már első este megmentettek, és ezért különös gondot viselek irányukba azóta is - azóta tudom, hogy milyen megterhelő munka a nővérség. Legfőképp azzal mentették meg életemet, hogy nem viseltek melltartót és kibaszott csinosak voltak...és most engem is ráz a röhögés - mert hány cikket is olvashattunk itt sok éven át arról, hogy egy férfiba mi is tartja a lelket? Azért pofátlan ne legyél - hány verset írtam a nők szépségéről? Hát akkor pariban vagyunk - én nem hazudtam sosem, egy fikarcnyit sem. Na, lapozzunk.
Ugye, már majdnem elhitted a tipikus pornójelenetet? Hát, picit vegyél vissza, mert eleve nem ezért kezdtem ezt az egészet, nem erről szól.
Megvolt a műtét, és utána a fekvő kúra. A nővérkék valóban olyan szexik voltak, de egyben könyörületesek is, azaz, igazi nők. Nem csak a seggük volt jó, hanem a lelkük is, és ezért nem lehetek soha eléggé hálás nekik.
Szóval, mindezeken túlesve, X öregúr padszomszédja lettem a kórteremben. Aki egy öregember volt. Volt ott akkor egy másik résztvevő is, csak akkor ő már kommunikációképtelen volt, gyakorlatilag. Azaz,nem tudtunk vele kontaktust teremteni, mármint emberi szinten. Ez kurva fontos differencia rád nézve is - nem mindegy, hogy csak nem tudsz beszélni, vagy az agyad is nulla.
Na mindegy, a lényeg, hogy a másik, az életképes meg csak azért volt ott a kórházban már hetek óta, mert a családja, meg a körzeti orvosa gondolta, hogy neki ott a helye. Ő meg csupán elszenvedője volt mások akaratának. Gyermekeiének. Az aggodalmaikénak.1985-ben, bszd meg. Nem 31 évvel késöbb, amikor te pontosan ugyanilyen elképzeléseid mentén utalod be az állami halálkórházak akármelyikébe apádat, anyádat, nagyapádat vagy nagyanyádat. Vagy akár a saját gyerekedet.
Nos, akkor mi csak beszélgettünk, kényszerűen. Mi mást tehet az ember fia, amikor egy légtérbe van zárva más emberekkel. Ösztönös az ilyesmi.
Később, amikor már "járóbetegek" lettünk, lemehettünk a kistarcsai kórház parkjába. Annak is örültünk. És egyikünk sem gyújthatott rá - ez közös élményünk volt. Nem is mertünk, de talán pont ezért felmerült a téma.
Én, mint nagypofájú nyikhaj, meg eleve beszédes ember elmondtam öreg kísérőtársamnak egy séta alkalmával, hogy én Chestesfieldet szívok épp.
Erről neki meg háborús élményei jutottak eszébe. Hogy a második világháborúban ő amerikai hadifogsába került a nyugati frontom - erről meh nekem tanítottal addig minél kevesebbet, lehetőség szerint, mert akkor még Brezsnyev volt a szovjet pártfőtitkár.
És elmesélte X úr nekem, hogyan is került ő a második világháborúban a nyugati fronton amerikai hadifogságba, valahol Németországban, és hogy ott milyen élete volt. Hogy ott emberként kezelték őt, szinte szanatórium volt számára. Hogy Chesterfieldet és amerikai csokit kapott ott napi ellátmányként. Nagyjából ez volt a közös pont - Chesterfield. Azóta is mélyen égett a lelkembe, mert akkor értettem meg, hogy két ember között akármilyen közös vonás tus hidat verni. És ezt én felhasználtam későbbi életem évtizedei során.
Meg még mesélte X úr, hogy a hadifogolytáborban összejött egy lengyel nővérrel, akivel hamar megtalálták a kontaktust. Erre felfigyeltem - én is szerettem volna akkor egy nővérrel kontaktust, csak akkor még nem jött össze.
Azt mondta, tudod, ott voltam én, meg ott volt ő, és mindegy volt abban a helyzetben, hogy nekem feleségem volt valahol, neki meg férje máshol - élni kellett, hát éltünk az élet adta alkalommal.
Hát én is erre szeretném most felhívni az élők figyelmét, hogy az élet, az nagyon nem az emberek elképzelései mentén alakul igen gyakorta. És hogy azért kell megtanulnunk embernek lenni békeidőben, hogy majd az esetleg bekövetkező, általunk nem tervezett háborús időkben is azok tudjunk maradni, lenni. Az emberek bár képzelnek dolgokat, és igen sok erőfeszítést tesznek akaratuk véghezvitele érdekében, de többnyire nem ez jön össze, hanem valami más. Nos, az igazi emberek képesek felfogni, hogy mi nem jött össze, és ha nem jött össze, akkor valami mást kell összehozni, ha a jövőt akarjuk itt, aktuálisan építeni.
Én azóta sem szívtam sosem Chesterfieldet - mindez csupán az én egyik steinbecki élményem volt, réges rég, 32 évvel ezelőtt. Érik bennem a gyümölcs :) - csak még nem született meg, nem érett meg. Jó munkához idő kell? Igen valószínűleg.
Kitartó vagyok. Azt azért remélem, hogy ma el tudtalak vinni utazni picit más vidékekre, mint ahová menetrendszerűen szoktál, és tudtam veled olyan környék lelki levegőjét szívatni, amit nélkülem sosem tudtál volna. A remény minden emberi próbálkozás alapköve. Olyannyira, hogy gyakran nem oltjuk le másokban, akkor sem, ha tudjuk, hogy hiábavaló - mert nem éri meg a fáradtságot. Jézus sem oltotta el a pislogó gyertyabelet - ha ember vagy, értelmed ez utóbbinál kezdődhet. Mondom, kezdődhet. Azaz, eshetőség, legfeljebb. Túl sokan nem tudtak emberré válni az elmúlt évezredekben itt, ezért hát bizalmatlan vagyok - ezért én kérek elnézést.
És most nem számolok háromig, és nem is fogsz felébredni - mert ez az utazás a valóságban történt, nem varázslás, vagy hipnózis volt. Csak egy olyan dimenziójában a jelen világnak, amelyet kevesen látogatnak manapság.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.