Üres héjak sétálnak a földön,
kevés ruha van szép nőkön.
De hiába vonzók, ismerem már őket,
mind díszes csapda a férfinépnek.
S nem ezt keresné amaz, ha volna mit,
de tartása kevés, ezért meghajlik
a női akarat előtt akár hétrét,
csak hajtja ösztöne a vérét.
S elébb még eszén van, emlékezik,
milyen az, amikor álmában verik,
de aztán lassacskán elmerül,
sőt, egyenesen menekül,
a szép mellek-lábak tengerébe,
s kudarcát, okait feledi egy-kettőre.
Aztán megtörténik újra - hiába remélt,
a dolgok elromlottak, társa is kiélt.
Némán bámulja az esőverte ablakot,
valamit vár - már csak egy szebb napot.
S párja bár hiszi, hogy már ismeri,
azt ami történik épp, észre sem veszi,
sosem tudja meg, mikor tört el a közös,
ahogy jövöje, úgy múltja is ködös.
S megint elválás, könnyek, harag -
csak épp szívükből is kitört egy darab,
de ezt nem látja senki már,
hisz a nőre új pasi, párjára másik nő vár.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.