Lassú rothadás emészti e népet,
gerincébe évszázadok oltják a mételyt.
Királyok s földesurak, rablók, idegenek,
egy se hagyta őket felnőni embernek.
Börtönéből alig húsz éve szabadult,
akkor is négykézláb hagyta el a kaput,
s azóta is csak kutyaként kódorog,
fájlalván csupán, hogy gyomra korog.
Szeme térdmagasan, nem lát messzire,
amit kihány este, azt eszi reggelire,
lelkére nem tekint, nincs is neki olyan,
a hazafiságot nem veszi komolyan.
Csak a zabáláson, a kényen jár esze,
meg, hogy a több pénzt honnan vegye,
fekete szemüveg, iphone kell Amerikából,
de semmit nem vett annak szabadságából.
Hazudik éjjel, hazudik nappal,
megcsalja magát minden pirkadattal,
dicső nagyjai szennyeséből öltözik,
vásott kötelek, mik múltjához kötik.
De a jót, valós dicsüket látni nem akarja,
büdös tenni érte, inkább seggét vakarja,
s várja a mannát, hátha Isten megáldja
- tenné meg helyette, mi neki volna drága.
Nincs esze reá, hogy embernek született,
s életéhez az egyenes derék - szükséglet.
Történelmet, ha ismer, könyvnek tekinti,
mint dícső, öreg meséket, akként örökíti,
de tanulni nem tanult ezerévből sem,
nincs mit csodálkozni az örök vesztésen.
Nincs benne méltóság, mint emberben,
hogy végre két erős lábára keljen,
inkább irigy és gyűlöl más népeket,
minthogy saját gyávaságát vesse meg.
Széchenyi, Kossuth, Petőfi s az aradiak,
sírva nézik most, mi szellemükből maradt,
kezük ökölbe, foguk csikorba szorul,
elméjük anyázás közben elborul:
hát ezért küzdöttek, tettek, írtak, haltak,
hogy utódaik legyenek ilyen hitványultak?
Pedig voltak nagyok, kik tettek emberest,
150 éve - de a mostani megint rest,
nem látja - nem akarja -, hogy emberként élhetne,
mert az nehéz - inkább hivatkozik egy elhalt nemzetre.
Zsinóros mente, cifra korona, szent kereszt
- álság átkai évezred óta, mit magára rekeszt,
s csodálkozik ezredszer, vajh az Isten miért veri,
de gyávaságát a tükörben megnézni nem meri.
Pediglen nem veri, csak kezét vette el,
nem márt közös tálba gonosz restekkel,
kik önmagukért kiállni is gyávák,
idejük javában magukat sajnálják,
vagy egymást lopják széles mosollyal,
majd koccintanak rá jó magyar borral,
s mind hiszi, hogy ő volt a ravaszabb,
imigyen egész nemzetükkel kibasznak.
Mostmár végre embernek kellene lenni,
ki talpán magyar, s árulkodnak róla tettei,
nem pediglen ócska hazudozó, ükapja dicsével,
miközben szíve vetekedik egy véka tüskével.
Hazudik oltár előtt, esküdözik nyakra-főre,
meglásd, mik lesznek majd itt esztendőre,
de maga sem hiszi, már nem is tudja,
milyen lehetne élete, ha volna rá gondja.
Csak kenyér és szalonna, mint ezeréve,
ennyire futja csak, pedig gondolkodni kéne.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Petőfi Sándor - FÖLTÁMADOTT A TENGER… 2011.03.15. 09:58:57
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.