Arcomat eső veri, jeges szél fújja,
de tűrni kell - csak így feszül a vitorla,
különben nem megy sehová a hajó,
életem nem szárnyal, csak tékozló.
Bőröm cserzett már, a hideget is bírom,
lelkemben az erő, s ép a két karom.
Hát húzom a kötelet, feszítem a vásznat,
nem vagyok rabja holmi sötét éjszakának,
nem lehet, ha egyedül vagyok a feladatra,
muszáj elvégezni, ami esik éjre avagy napra.
Mégsem vagyok fáradt, csak edzettebb,
mióta gazdája lettem a fedélzetnek.
Emlékszem, félve léptem rá, imbolyogva,
azt sem tudtam melyik a tatja, hol az orra,
csak bátor voltam, elindultam vakmerőn,
a vonzás, a hit volt mindössze segítőm,
és a szerencse, mit Isten az útra adott
- néha nehéz volt, de láttam szebb napot.
S így telik életem, nap nap után folyva,
már tudom, nem vagyok senkinek a foglya,
csak magam korlátai fékeznek, nem másé,
ha nem megy, tudom, hogy enyém a balhé,
Számat összeszorítom, nem bosszankodom,
s remélem, szebb lesz majd egy hajnalon.
De, ha nem jön, sem fogok szomorkodni,
az életet élni kell: írni, tenni és szeretni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.