Nórán járt az eszem, félálomban,
felidézte lelkem, milyen volt boldogan.
Amikor minden stimmelt s szép volt a nyár,
nem árnyékozta nehézség, sem halál.
Nem volt könnyű, de mégis szárnyaló,
csak azt éreztem: ez nagyon jó!
Talán a kétség, az nem volt bennem,
de erő a szívemben, s szilárdan hittem,
hogy mindig így lesz onnantól fogva,
s boldogságért többé nem állok sorba.
Néha eszembe jut még a "mi lett volna, ha",
talán egy jobb döntés - s most is itt volna?
Akkor repültem, boldog voltam felhőtlen,
ahhoz foghatót azóta sem éreztem.
Csökevényes érzés? Vagy csak lelki vulkán?
Miért vágyakozik az ember ilyen bután?
Miért vannak vágyai, mik sosem teljesednek ?
Mondd, ez a sorsa minden embernek?
Hogy megízlelje a boldogságot, de jól nem lakhat?
Eh, a fene se érti titkait a tudatnak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.