Mrs. Robinson - ehhez volt ma kedvem. Pontosabban már napok óta lappangott. Tudod, van az úgy, hogy egyszer csak eszembe jut valami, hogy milyen jó lenne, aztán napokig nem hagy békén. Hát ma feltettem a Simon & Garfunkel lemezt. Még nem az LP-t, csak a CD-t, de amaz se várat magára sokat - az lesz az igazi:).
Békét hozott, elvitt utazni, mint már oly sokszor. A 60-as évekbe, amikor születtem, a lázadás érdek nélküli őszinte, átgondolatlan, ösztönös világába, aminek okán a 70-es években meghatározhatták zenei kultúrájukkal életem alapjait. A nyersen őszinte, üvöltő lázadás korába születtem bele, aminek ízét a számban, lüktetését ereimben, szívemben éreztem, még a vasfüggöny mögött is.
Talán '80 körül láttam először a filmet. És akkor csináltnak, elkényeztetett értelmiségi műmájerkedésnek éreztem - de talán csak mert a mi mozink is ilyenekkel volt tele. De ma már másképp látom. Akárcsak az Eper és vér-t. Azt nagyon felnőtt fejjel láttam először - 40 elmúltam már. Tudod, vannak filmek, könyvek, amiket minden szakmai médium etalonként emleget, de valahogy nem sikerül hozzá jutnod, vagy amikor igen, akkor épp nem érdekel, nem aktuális, amikor meg érdekelne, akkor nem lehet hozzájutni. Nekem egy gimis osztálytársam volt lázadó, aki ajánlotta, hogy nézzem meg az Eper és vér-t, de akkor nem érdekelt. Engem Rambo hozott lázba akkoriban - a tiltott gyümölcs édesebb volt, tudod, hogy van ez:) Később sokszor eszembe jutott az a másik film is, de nem volt elérhető.
De ma értem - ezt is, azt is. Ehhez meg kellett élni mindenek előtt a kapitalizmust, a liberalizmus minden ízét, társadalmi következményeit, legalábbis annak magoncait, ahhoz, hogy értsem. Nem hiszem, hogy bárki érthet olyasmit, amit nem élt meg, amit nem látott, érzékelt testközelből.
Szóval, azt vettem észre, hogy az évtizedek alatt rám rakódott rengeteg társadalmi szar, sallang, téveszmék és hazugságok alatt még mindig az a gyerek lakozik bennem legbelül, akit szíven ütött Simon & Garfunkel, vagy a Beatles, az Animals vagy a Stones, a Deep Purple, Janis Joplin, a Doors vagy évtizeddel később az AC/DC vagy éppen az Omega, Illés - és még sorolhatnám. Nem is jut eszembe mind. Ami jó jel, mert annak bizonyítéka, hogy nagyon sok eredeti ember tett le igazi, emberi dolgokat közös asztalunkra.
Valami őszinteség, talán ez a kulcsuk a szívhez. Az első debütálás még nem az üzletről szól, még nem. Az még az inspirációról, az útkereső őszinte szenvedélyéről szól, nem másról. Őszinteség, asszem, ez a kulcs bármihez. Akkor és ma is. Csak ma kevesebb van belőle.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.