Akármennyire is fel akarja dobni az elkorcsosult, velejéig elüzletesedett média életünket naponta 10x, egyre vadabb szalagcímekkel - azért kedvelt sztárjaink meghalnak idővel. Megöregszenek, elfáradnak, és végül mindenki leteszi a gitárt, a kamerát egyszer. Mint apáink és anyáink s majd egykoron mi is, akik most élünk.
Nem kivétel ez alól az AC/DC sem - 15 évesen hallottam meg véletlenül a Higway to Hellt Bon Scottal a haveromnál - akkor még egy monó rádiósmagnóról - és azonnal megborzongott a hátamon a bőr - EZ AZ! - mondtam magamban. Ez hiányzott az életemből, ezt a hangot vártam tudattalanul. És azonnal rákattantam.
Akkor még nem gondolkodtam a jövőn, a jelenben éltünk, szívtuk magunkba a 80-as évek megszámlálhatatlan régi és megújító zenekarait, és a megújítás stíluspróbálkozásait. De, az új hullám mellett volt egy klasszikus vonulat is, amelynek vezéregyénisége volt akkoriban az AC/DC. 300 000 watt hangteljesítménnyel még majd évtizedig ők vitték a prímet e témában, 1975-től. Volt szerencsém '89-ben élőben látni őket a Monsters of Rock vándorkoncerten, Budapesten - valami fantasztikus volt. A Metallicát, mint előzenekart, meg sok más, már a nevükre sem emlékszem, de ma már nagyok zenekart, nos, nagyjából végiguntuk azon a maratoni koncerten - mindenki a Nagy Ágyúra várt - az AC/DC-re. Nem csalódtunk. Megtapasztaltuk a Népstadionban, hogy milyen az, amikor a VIP páholyban gyomron vág a 300 000 wattnyi makulátlan minőségű hang teljesítmény a szemközti oldalról - ráadásul a legjobb zenékből. Majdnem tengeri betegek lettünk a koncert végére, amit 12 ágyúlövés koronázott meg a színpad tetején elhelyezett ágyúkból.
És persze a fények. Ott láttam először számítógép-vezérelt lámpákat, amelyek bármilyen trükkre képesek voltak. Vagy Angus Young speciális egyszemélyes daruját, amely alulról kiemelte őt a színpad szélébe ágyazott méteres körrel együtt a közönség fölé, körbe hordozva őt felettük alig egy méterrel - miközben szólózott. Szóval, élmény volt.
A mai írásom apropója, hogy Cliff Williams, a basszusgitáros, ma bejelentette visszavonulását. A nemrégiben kényszer nyugállományba vonult - vagy inkább kidobott, ma már így tűnik - Brian Johnson után ez a lépés újabb figyelmeztetés a zenekarnak arra, hogy ideje volna abbahagyni. Mert azt a csúcson kell. Nem is fiatalok már, és már valóban nem az a zenekar, ami volt régen.
Úgy vélem, senkinek semmi kifogása az ellen, ha az AC/DC dalait Axl Rose vagy bárki igen tehetséges zenészek színpadra viszik más zenekarokkal, de a név kötelez. Vajon, ha Jaggerék közül bénulna le valaki, akkor ők is bérelnének máshonnét embereket a folytatáshoz? Vagy McCartney csinálhatna másik Beatlest Lennon nélkül? Szerintem ez nem pálya. Ha már lesántult a ló, akkor főbe szokták lőni, nem kínozzák művégtagok használatával.
Axl Rose előtt le a kalappal, ugyanis Bon Scott egyes, nagyon az ő egyedi hanghordozására épült blues dalait nem énekelte Brian Johnson sosem koncerten. Mármint 1980 óta sosem. És az valami tehetséget igazol, ha ezt Rose nem csak megtehette, de olyan minőségben tette, ami ellen Scottnak sem lett volna kifogása. Nem akarom Briant bántani, de valahol mindig az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy nem tud igazi örököse lenni az alkoholista, véletlen folytán a zenekar életébe csöppent Scott méltó utódja lenni. Axl Rose már '80-ban is jobb választás lett volna.Na de, nem ez történt akkor, nem így történt, és azért végül is nem volt rossz énekes Brian - csak nem tudott Bon Scott lenni.
A lényeg: szép volt, szép életpálya, szép teljesítmény. És a zenéik fennmaradnak csillogó fekete lemezeken - immáron ismét az LP hódít. És akinek csak CD-i vannak az együttestől - én megvettem őket -, annak sincs sírni valója. Még évtizedekig ki fogják adni őket, újra és újra, mint a rock klasszikusait, mérföldköveit. Mert azok voltak.
Szóval, temetni járunk legfeljebb, de nem siratni. Az életművek megmaradnak nekünk, akárcsak az ifjúság szenvedélyes, kérdések nélküli élményei. Örüljünk annak, hogy egyáltalában valakik feltalálták a hangrögzítést - Edison a viaszhengert, egy magyar a bakelit lemezt és egy nagyon okos mérnök az AEG-nél a magnetofont. A CD-re már nem vagyok annyira büszke - sokat rontott a zenehallgatás élményén, viszont a 24 bites hangrögzítés még az LP minőséget is visszahozta nekünk, ma itt élő zenebuziknak :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.