Ha most költőként vagy íróként szólnék itt, bizonyára ezt a címet adnám a mai napokról írni szándokozott eszenciális irományomnak. Ha ekként nyilatkoznék, akkor arról írnék, milyen sokan halnak meg köreinkben manapság. Nem, nem a celebek - azt az újságok is megírják, híradók tudósítják veled, szóval nem volna semmi értelme erről írni egy fb posztban. Nem. Én most az ismeretségi körömben haldoklókra és már elhunytakra gondolok. Nem, nem a fizikailag elhunytakra - hisz akkor már nem lennének ismerőseim itt, gondolom. Persze, tulajdonképp már új kérdés vetek fel ezzel - mi történik itt az accountunkkal, ha meghalunk? Mikor veszi észre a FB, hogy már nem vagyunk, hogy már többet nem posztolunk? Van nekik lakossági ügyfélszolgálati irodájuk, ahol az ilyesmit a hozzátartozók anélkül is bejelenthetik, hogy FB tagok lennének? Megannyi kérdés - de most nem ez a legfontosabb.
Hanem az elhunytak. Akik nem haltak meg fizikailag, sőt, élnek. Ver a szívük - de minek - , tesznek-vesznek, vásárolnak, posztolnak is, mint annak a rendje - csak éppen már nem élnek. Valahol, valamelyik sarkon vagy élménykor elkezdett belőlük kiszállni az ember, a lélek, amely személyiségüket alkotta valamikor, és utána már csak zombikként vegetálnak - itt is. Általában celebekről, híres színészekről látja meg az ilyetén élményt az ember. A hangja vagy az arca már nem igazi az x+1-dik filmben, koncerten, már nem önmaga, csak a néhai arcának digitálisan vagy vegyi úton feljavított másolatát viseli. De, a lelke már nincs az arc mögött, már rég szabadságra ment. És ugyanez van a hétköznapi emberekkel is - ők se mások, pontosabban a celebek is csak emberek. Csak ők gyorsabban élnek többet, tán azért rajtuk láthatjuk meg először az ilyen jelenségeket. De ez nagyon nem vigasztaló, amikor saját, közvetlen, veled egy ívású ismerőseiden látod meg ezt. Vagy éppen azon, hogy eltűntek.
Most vagy azzal köszönök el, hogy háh, szerencsére nem vagyok író, így amit fentebb olvashattál - már, ha elolvastad - , mindaz smafu, csak képzelgés egy hétköznapi ördögfattya tollából, véletlenül, vagy azzal, hogy ezt íróként írtam. A képzelőerő az íróé volt, minden bizonnyal - a szándék és az élni akarás, az élet éltetésének akarása viszont minden bizonnyal a bennem lakozó emberé. És e lázadó írás is végsősoron az emberé volt. Szerencséd volt? Ja. És persze nekem is
Az nagyon szar élmény lenne, ha egyszer olyan nyomtatott könyvben kéne olvasnod e sorokat, mint például az Érik a gyümölcs. Az tényleg nagyon szar lenne. Első sorban azért, mert Steinbeck már abban leírta ezt az egészet - más tapasztalatok birtokában, más hasonlatokkal - de a folyamat, amit mindketten meglátni s észrevenni voltunk kénytelenek, nos, az 60-70 évvel később sem változott. Ami picit elszomorít ma este. De ne aggódj - holnap reggel ott leszek a melóhelyen, tisztán, frissen, mosolygósan, ahogy azt már megszokhattad tőlem - csak egy hangyányit öregebben. Az ilyen élmények kivesznek az emberből valamit - valami láthatatlant. Mármint az élőkből, az itt maradottakból, akikből még el lehet venniük valamit azoknak, akik már lélekben elhaláloztak. Mert az ember, amíg itt testben létezik, két kézzel markoolja az életet - vagy Isten markából, vagy más emberek lelkéből.
Hanem az elhunytak. Akik nem haltak meg fizikailag, sőt, élnek. Ver a szívük - de minek - , tesznek-vesznek, vásárolnak, posztolnak is, mint annak a rendje - csak éppen már nem élnek. Valahol, valamelyik sarkon vagy élménykor elkezdett belőlük kiszállni az ember, a lélek, amely személyiségüket alkotta valamikor, és utána már csak zombikként vegetálnak - itt is. Általában celebekről, híres színészekről látja meg az ilyetén élményt az ember. A hangja vagy az arca már nem igazi az x+1-dik filmben, koncerten, már nem önmaga, csak a néhai arcának digitálisan vagy vegyi úton feljavított másolatát viseli. De, a lelke már nincs az arc mögött, már rég szabadságra ment. És ugyanez van a hétköznapi emberekkel is - ők se mások, pontosabban a celebek is csak emberek. Csak ők gyorsabban élnek többet, tán azért rajtuk láthatjuk meg először az ilyen jelenségeket. De ez nagyon nem vigasztaló, amikor saját, közvetlen, veled egy ívású ismerőseiden látod meg ezt. Vagy éppen azon, hogy eltűntek.
Most vagy azzal köszönök el, hogy háh, szerencsére nem vagyok író, így amit fentebb olvashattál - már, ha elolvastad - , mindaz smafu, csak képzelgés egy hétköznapi ördögfattya tollából, véletlenül, vagy azzal, hogy ezt íróként írtam. A képzelőerő az íróé volt, minden bizonnyal - a szándék és az élni akarás, az élet éltetésének akarása viszont minden bizonnyal a bennem lakozó emberé. És e lázadó írás is végsősoron az emberé volt. Szerencséd volt? Ja. És persze nekem is
Az nagyon szar élmény lenne, ha egyszer olyan nyomtatott könyvben kéne olvasnod e sorokat, mint például az Érik a gyümölcs. Az tényleg nagyon szar lenne. Első sorban azért, mert Steinbeck már abban leírta ezt az egészet - más tapasztalatok birtokában, más hasonlatokkal - de a folyamat, amit mindketten meglátni s észrevenni voltunk kénytelenek, nos, az 60-70 évvel később sem változott. Ami picit elszomorít ma este. De ne aggódj - holnap reggel ott leszek a melóhelyen, tisztán, frissen, mosolygósan, ahogy azt már megszokhattad tőlem - csak egy hangyányit öregebben. Az ilyen élmények kivesznek az emberből valamit - valami láthatatlant. Mármint az élőkből, az itt maradottakból, akikből még el lehet venniük valamit azoknak, akik már lélekben elhaláloztak. Mert az ember, amíg itt testben létezik, két kézzel markoolja az életet - vagy Isten markából, vagy más emberek lelkéből.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.