Szeretek szellő lenni napfényes hajnalon,
mikor vacogva sietsz, reménnyel arcodon.
Amikor lehetne rossz is, mégsem érzed
a rád váró nap küzdelmét nehéznek.
Amikor szép vagy, üde, nem morcos,
s még ha rosszat látsz is, nem fontos.
Kíváncsian lesek rád fák ágai közül,
s meglátván, szívem arcodnak örül.
Arcodba lógó hajad meglebbentem,
hogy mosolyod lássam, mert szeretem.
Szeretem nézni még arcodon a pihét,
szempilla-seprőd finom verdesését,
ahogy ártatlanul pillogsz a felkelő napba,
langyos sugarát beszívva magadba.
S szép szemed, amint tisztán csillog,
még nem terhelnek gonosz gondok.
Persze, engem észre sem veszel,
miért is törődnél ily semmiséggel?
Hisz csak lelkedről vettem le a terhet,
egy láthatatlan szellő, aki megérintett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.