Frankről apám jutott eszembe. Az utolsó évek és a legutolsó karácsony.
2002-ben "jöttünk össze" igazából, amikor a házamat építettük. Ő tervezte az elektromos hálózatot és együtt csináltuk meg. Az együtt nagy E-vel, mert soha, semmit nem csináltunk együtt azelőtt. De, képes voltam változni, s ő is képes volt változni az évek során, egymás irányába, s ez kiadta a közösséget végül, évtizedek után. Tudod, ahogy a férfiak között szokott ez lenni - egyikünk se szól egy kumma szót se ilyesmiről, csak elgondolkodott bizonyos eseményeken, s változtatott a hozzáállásán. A másik meg észrevette ezt - idővel - és akceptálta, szó nélkül. Apró gesztusok, lépések, titkon, amik jelentéktelennek tűnhetnek kívülálló számára, ám az érintettek nagyon is észreveszik s érzik a súlyát. Ilyenek (is) a férfiak:)
Szóval, amikor az áramot szereltük, akkor valamiféle gyerekkori hiányokat pótoltunk be kettőnk életében. Egész gyerekkoromban mindig asszisztálnom kellett a villany vagy tv szereléseihez, adni a csavarhúzót, vagy hozni ezt -azt, de soha nem léphettem közel, mert mindig intett, aggodalmaskodott, hogy az milyen veszélyes. (Anno sokszor megfogalmazódott bennem, hogy akkor minek kellek én oda egyáltalában?) Nos, nem is tanultam meg árammal dolgozni -szégyen ez egy villamos mérnök fiától - , csak a gyerekkori félelem maradt meg bennem. Pont azért nem, ezt utólag detektáltam.
De, amikor a házamban szereltük a villanyt, akkor más volt. Ő volt más, mint korábban. Leomlottak a falak, hirtelen - vagy lehet, hogy korábban, csak nem volt alkalom arra, hogy meglássuk -, s bátorított az áram alatt való szerelésre, nyugtatott, hogy ne izguljak.
Figyelem, ne próbáld ki otthon, ha nem ismered, mi hogy működik!
Valami megváltozott akkor, ott - hirtelen felnőtt lettem a szemében, vagy csak akkor tudta kifejezni megváltozott szemléletét, én pedig még mindig kisgyereknek éreztem magam, mint 30 évvel korábban hasonló szituációban. Mondott valamit, amit anno sosem, hogy mit tehetek, s érezhető volt, hogy most bíznom kell, bíznom lehet benne. Éltem az alkalommal, ő pedig nem nevetett ki. Bensőséges, bizalmas légkör volt. Biztonság. Nem vágott agyon az áram, és én kibaszottul felszabadultam akkor. Olyannyira nem, hogy felbátorodtam, s később mindig áram alatt szereltem - egészen addig, amíg párszor meg nem rázott rendesen, mert mások voltak a körülmények, én pedig figyelmetlen voltam. Tanultam belőle:) Azóta, ha lehet, nem szerelek áram alatt. Viszont nem félek, ha mégis ezt kell. Nagy nyereség. Ha elfogadsz egy tippet - mindig legyen rajtad gumi talpú cipő, papucs, és egyszerre csak egy kézzel matass a drótok között - így biztosan nem megy keresztül a szíveden az áram, legfeljebb könyékig elzsibbad a kezed.
2005 karácsonyán már tudtam, hogy valami változik. Soha nem látott boldog, nyugodt mosollyal az arcán érkezett, s valahogy ez egész este megmaradt rajta. Nyugodt volt, nem kötekedett, mint máskor. Ahogy ránéztem, láttam, hogy mintha a 40 évvel korábbi önmaga, az a boldog ember lenne, akinek mindvégig meg kellett volna maradnia, s akibe anno anyám beleszeretett. S azt is észleltem, hogy ez nem hétköznapi esemény, csak az okát nem értettem, vagy csak nem akartam érteni akkor. Mert sejtettem, hogy utoljára látom, de tudni nem akartam e gondolatot.
30-án meghalt. No comment. És annak örültem, hogy még láttam, olyannak láttam még utoljára, amilyen ő igazából legbelül volt mindig is. Amilyennek én emlékeztem rá kisgyerek koromból. És annak is, hogy volt erről fényképem. A ravatalra az került, élethűen, nem holmi tablókép.
Furcsa dolog a szülő elvesztése. Elveszti vele az ember a hátrányokat, az árnyékát, ez az első élmény. De később csak a hiánya dominál, egyre inkább. Hogy mi volt a jó, az hiányzik. Az idő megszépíti a dolgokat, valóban. Ma már örülnék, ha élne és néha együtt söröznénk, ha folytatódhatna az a megbékülési folyamat, amit az utolsó években elkezdtünk. Utóbbinak is örülök, nem haraggal ment el, s bennem is szeretet volt. De jó dolog, ha az ember apja, anyja soká él, azt gondolom ma. Hiányoznak, mindketten.
Most esik csak le, hogy apák napja lesz:) Aktuális volt ez a megemlékezés, spontán:)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.