Férfi blog

A helyzet szar, de nem reménytelen. A reményhal még úszik, hál'Istennek:)

Orbán Viktor lassan vérzik el a hazai és nemzetközi politikai hadszíntéren, s ennek az elhúzódó agóniának sajnos mindannyian szenvedő részesei vagyunk. Megfizetjük az árát egy rossz döntésnek: ismét elhitte a nép egy hazudozó, akarnok mézes-mázos ígéreteit, engedett mételyező akaratának. Hozzá teszem, ebben szerepe volt egy másik, nálánál kevéssé hazug és erőszakos, ám tehetetlen hatalomtól való menekülésnek. Hogy nem lehetett tudni, mi vár ránk? Nos, ez is csak hazugság, önámítás. Ismertük Orbán Viktort, megmutatta igazi arcát már korábbi kormányzása idején és az azt követő években. Aki önmagát áltatta, hogy majd neki jó lesz, nos, mind itt szív velünk együtt, a szerszám rosszabbik végén.

Hát fizetni fogtok, fogunk ezért, mind egy szálig, akik most itt élünk, Magyarországon, leszámítva egy maroknyi bennfentest, akik a hatalom urai most. De nem kell félni, nem fog örökké tartani. Voltak itt már szélsőséges vezetők, rendezkedtek itt ideig óráig, de már mind a föld alatt porladnak. A nép túlélte őket is, s Orbánt is túl fogja.

Orbán nem a saját szégyene. A mi szégyenünk, magyaroké önmagunk előtt elsősorban, hogy ilyen hatalmat kaphatott. Tiéd, enyém, övé. De az élet kemény tanítómester, megtanít bennünket arra, hogy mi nem az, aminek látszik.

Az egy tétje ennek a lehetetlen helyzetnek, hogy vajon tanult-e a nép a maga okozta fiaskóból, avagy nem? Semmi másról nem szól. Történelmünket magunk írjuk. Te, én, és ő, mi mindannyian, együtt.

Lassan a hányinger kerülget - az intellektuális ingerszegénység miatt. Van a világban, az emberekben fejlődés az érdeklődés igényességét tekintve. Miközben az internet teret és lehetőséget adott a mikroblogok kommunikációjának, rengeteg tematikus érdekesség irányába engedve az egyén érdeklősét, nos a közben az profi újságírás folyamatosan devalválódik. Ha ma bárki körülnéz a hírportálokon, láthatja, hogy szerkesztő nélkül is pont ugyanígy  üzemelnének - az újságíró gyártja a szakterületén az anyagot és publikálja - ennyi. Hogy ki nézi meg, ellenőrzi azt az anyagot megjelenés előtt - legalább a kívülálló szemével, bár ennél magasabb léc sem ártana -, hogy ennek során egyáltalán szerepet játszanak-e valamiféle szempontok a cikk más történésekkel való összefüggéseinek tekintetében, nos, ezt nem tudom. De gyakorta elkelne, ezt viszont látom.

A szerkesztő felelőssége volna egyfelől egy média arculatának, ars poeticájának meghatározása - de ez ma nem létező fogalom, sajnos. Másfelől a tényszerű újságírás fogalmát még mindig nem tanulták meg, sok kritika ellenére sem, sőt egyre hevenyészettebb írások jelennek meg. Most már gazdasági mellékletekben is. A tényszerű írásnak tényeket kellene közölnie, ezzel szemben sok esetben a cikk központi témájához kapcsolódó alapvető információk hiányoznak. Olvasok valamit, de mintha nem is olvastam volna - nem ad értékelhető információt. Az utóbbi időben egyre gyakrabban szólal meg bennem az átbaszás-érzékelő vészcsengőm, miszerint tudatosan csupán "foglalkoztatják az olvasót, szándékosan frusztrálva őket félinformációkkal vagy egyenesen tévessel, hogy frusztráltságában tovább olvasson - hasonló hatásmechanizmusú cikkeket. Kb. mint a chips fogyasztás rendes étkezés helyett - csak éhesebb leszel tőle és egyre többet fogyasztasz. De összességében nem leszel több tőle. Zombi leszel, nagyjából.

Üzlet csupán? Annak látszik. Ugyan ma sok minden üzlet, a szakmai kritériumok egyre kevesebb szakterületen, piaci szegmensben diktálnak vagy adnak medret az üzlet folyásának - de azt is észre kellene venni, hogy ahol az üzlet szakmai kritériumok, sarokkövek nélkül megy (mondjam küldetéstudatnak, cégfilzófiának?), nos, az a terület, piaci szegmens szétfolyik, elértéktelenedik. Bemosódik másba, összemosódik  más hasonlóan tendáló termékkel, elvesztve önmaga valamikori lényegét, eredetiségét. Így van ez az újságírásban, írásban, televíziózásban s rádiózásban is. 

Persze, ki ne szeretne tehetséges íróként pénzért alkotni? Normális vágy ez. Azonban alaposan fontolóra kell venni, néha számot vetni önmagunkkal, hogy az üzlet során vajon nem váltunk-e kereskedőkből, mesteremberekből igénytelen ordas szajhákká. Üzlet mindkettő, csak éppen a mesterember tehetségéből alkot, figyelembe vévén természetszerűleg a piaci igények változásait, míg a kurva nem választhatja meg, mit ad el. Aki rálép ez utóbbi útra, elhasználódik s egyre olcsóbban kénytelen mind igénytelenebb dolgokat bevállalni. Az egy különbség a kettő között, hogy amíg a szajha évezredek alatt sem változtatta meg portékája lényegét - a szex ugyanolyan jó, mint ezer éve -, addig a publicista röpke idő alatt elvesztette közművelő szerepét s ebbéli felelősségét. Pár év alatt. Itt nem megalkuvásról van szó, hanem annak mértékéről. Amíg érdekek vannak, addig alku is van, ilyen a világ. Azonban a határ, amit nem lépünk át az üzlet égisze alatt, nos, az az emberi elhivatottság, akarat függvénye. Nem kenhető a személytelen fogyasztóra a felelősség. Hasonló jelenség ez a tőzsde társadalmi hatásaihoz. Kinn az ecserin próbálna meg valaki derivatív ügyletet eladni, mindjárt szemébe vágnák, hogy kókler. De brókercégek kis ügyfeleiként, személytelen részvényesekként, távol a tulajdontól, nos könnyen deformálódik, egyoldalúvá válik a "tulajdonos" értékítélete a "saját" cége ügyleteit tekintve. Ha személyes közösségben - faluban vagy városban - valaki inkorrekt üzelti húzást tesz, azt bizony felelősségre vonják, kibeszélik az emberek. A személytelen tömegben megbújva azonban mindenki láthatatlannak hiszi magát, ezért enged meg magának olyasmit is, ami ellen gyakorta maga is háborog, ha személyes életében teszi vele más. Kettős mérce, ami a legritkább esetben okoz happy endet egy ember életfilmjében.

Ami leginkább szembetűnő - akárcsak a kereskedelmi televíziózásban -, hogy a fogyasztók igénytelenségére hivatkozva gyártanak s közölnek egyre igénytelenebb, ordasabb anyagokat, holott a fogyasztó eme igénytelenségét épp ők alakítják folyamatosan.

A szemebötlő kérdés, hogy miért nem pozitív irányba, miért negatívba befolyásol a sajtó? 

Ne légy reakciós - ez a mai történések konklúziója. Az emberek nem fogják megtudni igazi véleményedet az életről, annak dolgairól, ha csak a történésekre, mások kezdeményezéseire reagálsz pro vagy kontra. Lehet bárkiben túlzás, szélsőségesség, téves megítélése bárminek, egészen a szándékos gonoszságig - ha csak arra reagálsz, semmivel sem leszel különb nála, csupán tükörképe lehetsz. Mert egy párbeszédben a kezdeményező irányít mindig. Orrodba karika, hm ?

Nézz végig az internetes portálokon vagy az írott sajtón - az elektromérnökök örülnének, ha ilyen olcsón zéró ellenállású elektromos vezetőt találnának. A reakcióban nincs semmi eredeti. Még akarat sincs. Ha csak annyi vagy, hogy kifejezed, miben értesz vagy nem értesz egyet másokkal, akkor hol vagy Te? Hol van az, amit Te adhatnál a világhoz?

Pedig nem születtél egyformának senki mással. Nem véletlenül:) Dolgod van itt, amit senki más nem tehet meg helyetted, azért vagy picit más, mint a többiek. Nincsenek véletlenek, a természet, az élet nem pazarol:)

Már jó ideje érik ez a téma, de az utóbbi hetek megérlelték hirtelen.

Miért kellenek elvek az embernek? Mire jók? A válasz egyszerű, bár több aspektusa is van.

Az egyik ok, az egyén szintjén értelmezve, hogy nem bízik önmaga értékítéletében, miszerint adott élethelyzetben tudni fogja, mi a helyes. Kattintok a nagyítás gombra. Mi indokolja ezt az önbizalmatlanságot? Mondjuk, nem ismeri önmagát, képességeit, korlátait. Pontosabban, ahelyett, hogy megtanították volna megismerni valódi önmagát, nos, helyette azt tanították neki, milyen legyen az önképe, leginkább, hogy mik legyenek korlátai, miket higgyen annak. Közelítek. Azt tanították neki, hogy nem tudhatja, nem érdemes vele bajlódnia mai felgyorsult világunkban, bízza csak magát okos emberekre, akik segítőkészen megmondják neki. Ők előzékenyen megmondták, emberünk meg benyalta csont nélkül. Persze ettől még nem lett más emberré, legbelül, mint akinek megszületett, csak másnak hiszi magát - nagyjából a konzumidióta szintjén mozog öntudatilag. Működhet-e ez a hazug modell az életben? Aligha. Nem is működik, amint azt milliárdnyi ember kínlódásain, kudarcain keresztül tetszenek látni. 

A másik ok, felsőbb szinten értelmezve. Kinek az érdeke, hogy az emberek ne legyenek tisztában önmagukkal, ne élhessék saját, teljes életüket boldogságban, szabadságban kiteljesedve? Nagy összeesküvés ez - a rendes, jóérzésű, ártatlan emberek tömegei ellen. Mégpedig a hatalomé, a hatalomban levő embereké, senki másé. Akik mellesleg ugyanannyit esznek, ugyanannyi levegőt vesznek mint mások, és cipő- vagy konfekcióméretük is hasonló. Ők is 9 hónapra születnek, ugyanannyi piros vérük folyik ki egy autóbalesetnél haláluk előtt, ugyanazokból a tankönyvekből tanulnak és semmivel sem intelligensebbek, mint Te.

Miről szól hát a hatalom? Boldogtalan, tehetségtelen vagy önnön tehetségét megélni nem tudó ember, aki a saját életét képtelen boldogságra kormányozni, ezért másokat akar a saját beszűkült, korlátolt életszínvonalára, de inkább az alá süllyeszteni. Téged és sok más normális embert. Mert ez könnyebb, mint megküzdenie saját magával, felvirágoztatni tehetségét és megelégedni azzal, amit általa elérhet az életben. Ő törekszik hatalomra, mintegy pótcselekvésként saját túlzó vágyaitól és azok miatt elszenvedett kudarcaitól motiválva. Ha ő nem tud az lenni, aki szeretett volna - tök mindegy, hogy miért -, akkor más nehogy már több vagy boldogabb legyen nálánál. Kurva egyszerű motiváció, dedós szint. Sajnos, annyira köz-elfogadott, hogy akkor se veszed észre, amikor romlatlan gyermekednek magyarázod a mechanizmust, miszerint ez a világ normális rendje. Ő pedig néz Rád okos szemekkel, s ráncolódik homloka. Érzi, hogy valami nem stimmel, mégsem veszed észre, hogy mekkora marhaságokat mondtál neki. Pedig érezhetnéd, hogy közben kristályosodik a levegő közted és közte, hogy nem megy át, erőtlen, amit mondasz. Ő pedig tudja, hogy hülyeségeket beszéltél, s azt is, hogy azért nem érti, mit mond apa vagy anya. Igaz, ő még nem tanult, viszont nem is agymosott, ezáltal integráns önmagával, ösztönei nincsenek elnyomva, így nincsenek kétségei sem, hogy amit helyesnek érez, az a helyes. Ez az apró, ám fontos momentum már nem megy át napszemüvegeden. Sokadszorra sem. Kurva nagy hiba, életed legnagyobb hibája a gyereknevelés során. Hiszed oktalanul, hogy jóra neveled - ám pont az ellenkezőjét teszed. Segítesz a hatalomnak agymosni a saját gyerekedet. Mert csak azt tanítod neki, amire Téged tanítottak - az igazat meg elhallgatod. Gondolod, hogy ettől lesz jó élete, pedig dehogy. Ennyit érnek az elvek szemben a valósággal, az élettel. Megéri ? Gondolkodj!

3 éve derült ki, ilyentájt. Akkor kezdett újra fogyni, s vele elveszteni életerejét. Pedig akkor már 1,5 éve gyógyultnak hittük. Életteli volt, 70 kiló, jött-ment, aktív volt, mint soha azelőtt. De a rák makacs és titokzatos dolog, még az orvosok sem tudnak róla semmit. Megemészthetetlen ellenség számukra is. Érzelmileg nem tudják elhordozni. Ezért nem is mondanak semmit, még a betegnek sem. Pedig ebben kéne erősnek lenniük, mert a beteg hozhat rossz döntéseket, kellő tájékoztatás hiányában. Az elhallgatás is hazugság, talán a legrosszabb fajtából. Ilyenkor még a bizonytalan információ is jobb a semminél, hisz a beteg gyógyulását a tökéletes sötétség nem segíti elő. Vagy egyáltalán a saját állapotának, reményeinek elhelyezését önmagában. Nem volt szerencséje, mert 2 évvel tovább hűzta, mint várták. A végén már az orvosa is elhitte, hogy le fogja küzdeni a borzalmas kórt. De ezt csak a végén tudtam meg, amikor ők omlottak össze a hosszú várakozás alatt. Gyengeségnek tartom - minden tiszteletem és megbecsülésem mellett -, hogy ilyen helyzetben az orvosok a saját tudományos imidzsüket védik körömszakadtáig, eltitkolván bizonytalanságukat és tudatlanságukat, ez utóbbit nem pejoratíve értve. Könyörtelen magatartás, amikor tudod, hogy tudom, hogy tudsz valamit, egy keveset, és mégsem mondasz semmit, mert tőlem félsz, szemrehányásomtól, kiborulásomtól. Persze tudom, hogy ezért nehéz szakma ez, de akkor sem vigasztaló a beteg számára.

Nos, nem voltak indokok, konkrétumok, sem várható következmények, sem idők. Homály és ködösítés, ez volt. Meg oldalnyi latin szó a leleteken. Mi, hozzátartozói, meg tehetetlenek voltunk, hisz a magyar törvények szerint az orvos csak a beteggel közölheti állapotát, hozzátartozót csak a beteg felhatalmazásával tájékoztathat. Nincs előírva, mit mondjon a betegnek. A leleten szereplő tudományos adatok létezéséről beszélnek, de konklúziót a tudományosság felelősség arctalansága mögé bújva nem mondanak. Jó kis páncél ez az emberi aspektus elrejtésére. Jól hangzik, csak épp a gyakorlatban szarul sül el. Vajon egy súlyos beteg, érzelmi érintettségében s tudományos ismeretek híján tudja, mit is kellene kérdeznie, milyen lehetőségei volnának, esetleg az orvosok mit nem fed fel előtte? Ugyan, ki az aki a halállal szembekerülve objektív tudna maradni? A küzdelem ilyenkor a tudatban zajlik, nem a test küzd. Nem, nem arról a pár tized másodpercről beszélek, amikor jön a kamion feléd s ledermedve várod, hogy valami csoda történjen, ami persze nem fog, s már nem érzed, amikor elgázol. Fel sem fogod, mi történik, nincs rá időd. Nem. Egész más a folyamat, amikor tudod, hogy már elindultál egy hosszú úton a kaszás völgyébe, de még élni akarsz, mert  a belenyugvás után még is látsz esélyt rá, sok napon keresztül. Először próbálsz belenyugodni, elfogadni, de aztán az idő haladtával látni kezded, hogy van még esély, hisz már hónapok óta néha jobban vagy, néha rosszabbul, de nem haltál meg. És nem, nem vagy elég erős elevenen eldobni magadtól az életet. Egyszer csak elkezdesz kapaszkodni, eldöntöd, hogy igen, Te inkább élni akarsz, hiába a statisztika. Különösen, ha orvosaid is elbizonytalanodnak. Bizony, ez nem olyan, mint a kamionnal találkozni egy szürke reggelen. Ez borzalmasabb. Pont annyival borzalmasabb, mint amennyivel több pillanat szorul a hátralevő életedbe annál a váratlan pár tized másodpercnél.

Nem tudtuk képviselni az érdekeit megfelelő információk hiányában, nem préselhettünk ki semmit az orvosokból szemtől szembe, ez a lényeg. A konok magyar jogrendszer erre nem adott lehetőséget. Megjegyzem, talán nem is a betegség vagy a várható végkifejlet ténye volt a legmegrázóbb, de sokkal inkább a bizonytalanság. A vége felé, amikor már ezredszer merültek fel a családtagokban ugyanazok a kérdések, miszerint mit lehetett volna megpróbálni, nos,  egy alkalommal felhívtam a szakorvosát és mindezt elmondtam neki, azzal a kéréssel, hogy szeretnénk mi is hallani tőle, mik a várható események, lehetőségek. Legalább ennyit, az utolsó szó jogán. Szerettük volna érteni, saját fejünkkel felfogni, átlátni a realitást, több szem többet lát alapon, hogy tényleg nem hibázott senki, hogy nem lehetett jobban, másképp. Másnap felhívta anyámat és engedélyt kért tőle. Megkapta. De ezt csak utána mondta meg, én meg kellemetlenül éreztem magam. De nem volt miért, rájöttem, hogy az orvos tájékoztatni akart, le akarta vetni magáról az elhallgatott tények súlyos felelősségét, nem tudta hordozni. Onnan tudom mindezt, amit leírtam.

De nagyon előre szaladtam, visszakanyarodok a történet fonalához. Hónapokig hitegették, hogy valószínűleg a sugárkezelés nyoma látható a röntgenfelvételen. De romló állapota önmagáért beszélt. Nos, amikor kiderült, hogy a makacs folt a röntgenképen mégsem a sugárkezelés nyoma, akkor anyám összeszedte magát, és őszintén elmondta, hogy a daganat kiújult s várhatóan pár hónapja van hátra. Egy pillanat volt csupán s valami mohóság lett úrrá rajtam. Megértettem, hogy nem tehetek semmit, már csak szerethetem, ezt tudom adni. De azt nagyon akartam. Be akartam pótolni mindent, amit addig 40 éven át elmulasztottunk, a sok apró, de kínzó hiányt. A ki nem mondott szavakat, az elmulasztott pillanatokat.

Akkor megfogtam a kezét és megmondtam neki, hogy minél több időt akarok vele tölteni, hogy semmi ne vesszen el. Hogy szeretni akarom, úgy, ahogy sosem tettem. Nem udvariaskodva kerülgetni a titkolódzását. Hisz még annyi mindent nem tudok róla, életéről. Régóta zavart, hogy ha mesélt is néha, mindig ugyanazokat a sztorikat hallottam, pár év eseményeit összességében, miközben rengeteg fehér folt maradt az "anyám élete" térképemen. Fájdalmas volt rádöbbenni, hogy most nagyon fontosak valamiért e részletek, és nincs sok idő a felderítésre. Mert nem ismertem őt. Ott éltem vele, sok évig és mégsem kerültem közelebb hozzá. Az utóbbi 20 évben is rendszeresen beszéltünk, találkoztunk, de egyre formálisabbá vált kapcsolatunk, egyre ritkábban, mert valahogy falak emelkedtek közöttünk. Mindketten éltük a magunk életét. Pedig egyikünk se volt egy vaddisznó, alapvetően nagyon hasonlóak vagyunk belül és sokmindenben megértettük egymást. Ő nem akarta, elzárkózott valamiképp, mindenki elől. Volt benne egyfajta távolságtartás mindig is, de erre csak az utolsó időszakban döbbentem rá. 

Amiről tulajdonképpen mesélni akartam ma, nos az, ahogyan megnyílt lassacskán ebben a végső periódusban. A sors akaratából "véletlenül" a városban kaptam munkát 2008 őszén. Kézzel-lábbal hadakoztam ellene, mert nem vágott a profilomba, nehéznek, értelmetlennek és perspektívátlannak találtam. De a pénz jó volt, csinálni is tudtam, hát elvállaltam. Kellett pár hónap, hogy rájöjjek: ajándékot kaptam az élettől ezzel. A munkahelyem 5 percre volt anyám lakásától, s akkor jöttem-mentem, amikor akartam, szabadon. Hetente 2-3 délutánt nála töltöttem, hazafelé betérvén. Élete utolsó évében bepótoltunk minden elvesztegetett érzelmet, pillanatot. Nos, az ilyen történések miatt rühellem a materialisták okoskodását, elvszerű, merev ragaszkodását eszményükhöz, mert tipikusan az ilyen alkalmakat basszák el modernnek tartott tervszerű életükben - amely valójában nagyon rugalmatlan az élet váratlan fordulataihoz. Szoktam mondani, hogy ha egymilliárd ember gondol tévesen valamit, az nem a gondolat igazságtartalmát mutatja, csupán egy népszerű tévedésről árulkodik. Nagyon igaz.

Az ízérzékelését elvesztette, ezért nem tudott enni sem. Szeretett enni, jókat főzött, fűszeresen, ízesen. Átok ez egy ilyen ember számára, főleg, amikor már nem igen tud kimenni lakásából legyengült állapotában. Tudod milyen fűrészport enni, amikor szinte más öröm forrásod, elfoglaltságod már nem lehet? Ilyenekkel küzdött. Nem akart belenyugodni, hogy helyhez van kötve, hogy nem teheti szabadon, amit akar, s közben még az egyetlen elérhető élvezhető dolog is megszűnik beszűkült életében. Mindezt tökéletesen tiszta tudatállapotban. A tudatával küzdött többet, mint a betegséggel fizikai valójával - én úgy láttam.

Egy idő után már csak a foteljében ült nappaliban a nap nagyobbik felében, mert nem bírt egész nap feküdni. Olvasni sem tudott már, ez volt a legkegyetlenebb az ízetlenség mellett. Mindig olvasott, ez volt a hobbija, élménye 60 éven át. Sosem unt rá. 

Délutánonként mindig a fotelben találtam a nappaliban, feltette a lábát a másikba, én meg leheveredtem a kanapéra és beszélgettünk. Vagy hallgattuk egymás létezését némán. Csak vele voltam, az is elég volt. Ez láthatatlanul működött közöttünk. Nem ovltam képmutató, nyiítan beszéltünk a haláláról. Már tény volt, amít mindketten tudtunk, nem volt értelme, nem volt méltó a képmutatás. Átléptük az agyonhallgatott határt, mint az amerikai filmekben, s amit sokan nem mernek ebben a kultúrában, nagyon buta módon. Őszinték voltunk, anya és fia. Megérte, mindkettőnknek, ezt tapasztaltam. Boldogok voltunk, elrendeztünk mindent, amit kellett.

Naphosszat elmélkedett. Nem érdekelte, ki mit vár el tőle, vagy hogyan kellene viselkednie. Őszinte volt, magához is, és a körötte állókhoz is. Ez ilyen. Néha megeredt a beszéde, s volt, hogy elaludtam közben, olyan nyugalmat árasztott magából. Olyankor betakargatott s elment oxigént szívni. Ott aludtam a legjobbakat, azon alkalmakkor, azon a kanapén. Tán egész életemben a legpihentetőbb, legaktívabb alvásaim voltak. Lelkileg töltődtem fel valamiképp. Talán a szeretete miatt. Nagyon jó érzés volt arra ébredni, hogy betakart, gondoskodott rólam, pedig ő volt a beteg s én az egészséges fiatal. Valahogy újra a gyereke voltam ilyenkor. Lassan küzdöttem le a hírhedt magyar képmutatást és partnerre találtam benne.

Amikor az ember haldoklik, akkor őszinte. Velejéig. Olyankor csak a rokonok képmutatása, félelmei zavarják leginkább az embert, faszságokról beszélnek, mit lehetett volna, magukat akarják becsapni egy beteg ember előtt, aki valamiféle megvetést is érez irántuk. Mert arra figyelnek, nem a távozozóra és ez a legfontosabb pillanatokban épp elválasztja őket tőle, hiába állnak 10 centire az ágyától, nem tudnak vele igazából ott lenni. Az emberi butaság felmérhetetlenül káros.

Visszatérve a cikk címére eme hosszú bevezető után, kihasználtam a sok pillanatot, hogy azt a bizonyos üres térképet megrajzoljam magamban. Én kérdeztem, de nehezen nyílt meg. De nem hagytam annyiban, ha nem akarta elmondani, mi volt '62 és '67 között, akkor legközelebb újra megkérdeztem.

Szeretni akartam, adni neki mindent, amit korábban nem adtam. Két hónappal a halála előtt egy alkalommal meg akartam ölelni. Már kevésszer állt fel, nem tudott járni, 40 kiló volt s gyenge. S ahogy a karomba akartam zárni a törékeny testét, újra éreztem, hogy távolságot tart, nem emelte fel a kezét. Akkor szakadt ki belőlem a felismerés, hogy sosem ölelt meg 40 éven át, úgy igazából. Akkor azt mondta, könnybelábadt szemmel: nem tudom miért van ez velem. És ahogy kimondta, lassan felemelte két kezét és megölelt. Életében először. Talán egész életemben erre a pillanatra vártam. Valami történt akkor, ott, leomlott az utolsó fal is közöttünk. Még 2 hónapig élt, egyre megvilágosodva. Láttam rajta, hogy valami történik vele, mert olyan elveit, szokásait revideálta ez idő alatt, melyekhez közel 70 éven át ragaszkodott. Nem hétköznapi élmény volt. De valami kiteljesedett közöttünk s teljes békével ment el. Nem hiányzik semmi, nem maradtak közöttünk elmulasztott s utóbb fájlalt pillanatok. Annyira nem, hogy ritkán jut eszembe. Most már néha hiányzik. Belém nyilal az ösztön, hogy elmondanék neki dolgokat az azóta eltelt életemből, amiként az régen szoktam. Aztán rádöbbenek, hogy már nincs itt. Ilyenkor hiányzik. Elképzelem, mit mondana, de tudom, csak mosolyogna bölcsen, szeretettel. Fantasztikus ember volt.

Hogy miért írtam ezt most le? Mert ideje volt. Talán mert a Te anyád, apád, testvéred is egy fantasztikus emberek, s csak egy olcsó, felszínes élet könnyűszerkezetes falai választanak el benneteket, a megkérgesedett előítéletek, buta sérelmek. De amíg élnek, sosem késő lebontani a falakat s megélned velük mindazt, ami megélni való. Sosem késő, amíg itt vannak, de neked kell elkezdened, ha érzed, hogy kéne tenned egy lépést feléjük. Így leszel igazi ember, akinek megszülettél valamikor rég. 

Mi történik, ha szakad az Unió az erős és gyenge országok mezsgyéjén? Semmi. Rosszabb nem lesz, mint ahová így jutnánk. Csak az illúzióinkat adjuk vissza, amit kölcsönkaptunk 20 éve.

A hazai politikai elit vérengzéseit meg amúgy is magunknak, itt élőknek kell lerendeznünk, abba kívülről úgysem szól bele senki érdemben. Euró bevezetésre láthatólag nincs esélyünk még 10 évig, mármint, ahogy most látszik. De volt ez már kevesebbnek látszó is, azt mégis eltolódott. Délibáb, régi magyar jelenség.

A föld itt marad. Lesz vetőmag is. Eső is, napfény is. Munka is. Csak épp oda ültethetsz és azt, amit akarsz, nem szól bele senki. A disznódat etetheted házimoslékkal. Jobb íze lesz tőle a húsnak, mint a beteg állatok maradványaiból készült táptól. A csirkéknek jó lesz a kukorica, meg a tyúkhúr.

A szabolcsi almáskertek újra felvirágozhatnak. Állatállomány is megvan még, hús is lesz. Kenyér is bőven. Szóval, enni lesz mit, az látszik. Legfeljebb megint csak télen eszünk banánt.Nem génmódosított, gázzal érlelt szart, hanem valódi, itt termett, érett élelmiszert. Szerencsére mezőgazdasági technológiában fejlettek vagyunk, megvan még az okosság, ez jól jöhet. Lehet, eleinte szégyenkezve fogjuk meg a kapa végét, de lesz mit enni, tán ruhára is futja, tán lakhatásra is. Amolyan 80-as évek szint várható. Aztán majd lesz valahogy.

Lehet, hogy ez kicsit egyszerűnek, mondhatni idiótának hangzik, de hidd el, az sosem baj, ha egy ország lakosságának nem gépolajat vagy homokot kell ennie a gazdasági lehetőségek beszűkültekor. Mert ugye, azt látjuk, hogy semmi sem stabil ma, a legfejlettebb gazdaságok s társadalmak is térdre kényszerülnek. Na jó, ők csak féltérdre. Most még. De mi? Hát sose egyenesedtünk fel évtizedek óta, ergo, mi fél térdből hasalunk vissza. Előnye is van ennek - kisebb a koppanás ereje. Legfeljebb egy kis orrvérzés, ilyesmi. Túl lehet élni. Bármit túl lehet élni. De magasról esni szarabb.

Lehet, nem nézünk majd plazma tv-n 30 csatornát, mert nem lesz miből, nem lesz mit. És spórolni kell az árammal. Nem járunk autóval, rákényszerülünk a tömegközlekedésre. Sebaj, más is jár teszkós busszal bevásárolni, meg vonattal dolgozni. Meg lehet szokni. Másodjára nehezebb, de meg lehet.

Csökken  a mobil előfizetések száma, minden szolgáltatónál. Hiába, nem telik rá. 2011-et írunk, nem 2005-öt. Én is gondolkodom, hogy nem veszem meg a következő 2 processzoros érintőkijelzőst, hanem megszüntetem az előfizetésemet. 20 éve még telefonunk se volt, nem hogy mobil. Azért túléltük. Most meg legalább email van, az is több mint a semmi.

Az áruválaszték folyamatosan csökken a boltokban 2008 óta. Hiába, a válság ugye. A fogyasztás csökkenése már az idei áfa bevételben is megmutatkozott, tehát nem növeli a hitelállományt, de a bevételeket csökkenti. Azaz, nem fog javulni a költségvetés egyensúlya, ez nyilván való. Aki levágja a tyúkot, annak az nem tojik több tojást, ez világos. Az állam egyszeri jóllakásán sajnos már túl vagyunk, innentől már csak vérengzés lesz. Mert ha éhes, akkor valakit bekap, az tuti.  Megszorító intézkedések sokasága okán még tovább csökken jövőre a fogyasztás. Az emberek nem örülnek ennek, de nem tudnak más tenni, ha sarokba szorítják őket. A kereskedők sem örülnek majd ennek, de annak még kevésbé, hogy az állam kieső bevételeit újabb, az ő rovásukra kivetett adókkal akarja pótolni. Drágulás van, lesz. Ez pedig tovább fojtogatja a fogyasztót. Az evésről nem tud leszokni, de könnyen eljöhet a háztáji feltámadása. Lemegyek-e 2 hetente valamelyik környező faluba bevásárolni húst, zöldséget, bármit? Le hát. Ha jobb, egészségesebb és olcsóbb, akkor hogy a pitlákba ne? Egészségesebb is leszek, nem betegszem meg a sok xantán és guar gumitól, pálmaolajtól, E-akármiktől, glukóz-fruktóz szörptől, fűrészportól, növekedésserkentőtől, ördögöreganyjától. 

És mellesleg még az emberi kapcsolataimba is színt hoz Józsi bácsi és Mari néni. Kedves emberek, majd eldiskurálunk a borsóról vagy hogy kutat kéne fúrni, mert nem fog esni nyáron. Néha meghívom őket ebédre, amit abból a nyúlból, kacsából készítek, amit tőlük vettem, s majd isszuk hozzá Józsi bácsi háziborát. 

Eddig vettél reggelente energiaitalt? Most majd nem fogsz, csak egy héten kétszer. Vagy áttérsz a még olcsóbbra. Nem sokára a kávé is csillagászati áron lesz, mert döglenek az ültetvények valami betegségtől. Tönkre megy pár cég, vagy egyszerűen kivonul a piacról. Kicsit csökken a kínálat megint. Egyébként már csökken 2008 óta, és nem is tornászta vissza magát. Ezt a háztartási gép kínálaton vettem észre 2 éve, s azóta figyelem. Jó pár márka, jópofa technológia eltűnt.

Az e-cigin gondolkodom. Olcsóbb lenne. Sok éve nem gondoltam volna, hogy ez egyszer majd számítani fog, de most elérkezett. Vajon, majd ha munkaszolgálatos leszek a nyírségi gyümölcsösökben, ott is lehet majd patront kapni hozzá? Eh, mindegy. Majd szívunk kapa dohányt, igazad van!

Egy baj van csak ezzel a lerohadt DMC-vel. Beragadt az időzítője és a fluxuskondenzátora is rendetlenkedik. Nagyon nem tetszik ez nekem. Ugyan az EU-t tápláltuk be célként, és 2020-ra eurózónát, de előfordulhat, hogy Causescu Romániájában kötünk ki, miközben itt 2013-at írnak. Szóval, Marty, hozz légyszi pár konzervet magaddal, beteszem a DMC ajtajába - még jól jöhet. Ki tudja, hol kötünk ki?

Amióta e blog megszületett, az "Akarat vs nők" címú írás a leglátogatottabb. Majd egy év telt el, s ez még mindig így van. Jelzi, hogy érzékeny pontra tapintottam, melyről kevesen beszélnek őszintén, habár sokakat érdekel. Bosszant, mert azt is jelzi az érdeklődés lankadatlansága, hogy nem változnak a dolgok. Ma este feltettem a mérges szememet, ideje kommentálnom a dolgok állását. 

Elárulom, hogy változott az aspektusom azóta. Még pedig azért, mert nem kell ezt a kérdést feltenni. Az az írás akkor is a férfiaknak szólt, lévén itt született. A férfi hódítja meg a nőt, ez nem változott, nincs egyenjogúság. Sose lesz. Csak fájdalom, boldogtalanság, mert a férfi önző, töketlen és nyápic. Rinyál mint a fürdős kurva, pedig nem ez a szerepe. De bazmeg, én legyek helyetted férfi ? Csak a magam életét élhetem, a tiéd a Te gondod. Írtam anno a kapitányságról. Szégyen, hogy a férfiak nem férfiak ma, hogy képtelenek eredeti módon viselkedni, meghódítani egy nőt, csak önmaguk képességéből, erejéből. Napszemcsó, selyem ing, divat, faszom tudja - mindez megfelelni akarás a "női igény"-ként feltüntetett sajtó cikkeknek, amiket egyébként homár stylistok generálnak. Hát, innen szép nyerni. Elég szomorú, hogy egy férfi nem tudja, nem érzi  magától, mikor, mit kéne tennie. Vagy csak nem meri. Azért nem, mert biztosra akar menni, inkább meg akar felelni. Várakozó állásponton van cselekvő helyett. Pedig nem kéne, semmi épkézláb indok erre nincsen. Egy férfi tud, nem kérdez. S aki tud, az ad, letesz az asztalra, nem pedig elvesz. Ha ezzel nem így állsz, akkor menj tanulni kurva gyorsan, mert lemaradásban vagy. A Becks reklám is megmondta, hogy kezedben a kulcs. Nem halottad? Mi a faszra vársz? Mannára? Isten mondaná most, hogy "bazmeg édes magam!".

Csak eredeti önmagát kell adnia, félelmek és bizonytalankodás nélkül. Mert ettől férfi, hogy tudja, mikor mit kell. Ezt nem tudom elmondani ennél egyszerűbben, csak a hülye nem érti meg. Levarrod a hiszékeny nőt? És erre vagy büszke, hogy kicselezted ?  Miért nem gyerekkel kezdesz mindjárt ? De ha találkozol egy fajsúlyossal, akkor mindjárt megvan a kifogás? Csak mert Te is érzed, hogy kevés vagy hozzá? Elmenekülsz, vádaskodsz, kifogáskodsz, mint egy sértett kamasz? Hát igen, ez tényleg férfias viselkedés.

Mindehhez nincs mit hozzátennem, ez a ma valósága, töketlen, divatbuzi Cosmo olvasó férfiak. Gratulálok, sok sikert! Az elnőiesedés egy jelenség, oka mindegy már a kialakult helyzetben. A problémát kell megoldani, nem felelősöket keresni a múltban vagy kenegetni a szart. Megváltozni a férfiaknak kell, és ezt nem a nők fogják kikényszeríteni, eddig se bírták, 100 év alatt. A férfiak nem ismerik a nőket. A nő akkor kezd férfi territóriumra tévedni, amikor a férfi hanyagol valamit. A nő szeretetét, megbecsülését és ezekből fakadóan boldoggá tételét is. Ha a férfiaknak nincs annyi önbecsülésük, hogy ne a nő mondja meg, milyennek kell lenniük, nem veszik észre, hogy nagyon elbasztak valamit, akkor nincs mit tenni, szopjanak csak a saját töketlenségük miatt. Megérdemlik. Sőt. Megérdemlik az élet pofonjait, miszerint félrekúr a feleségük, mert egy másik, alkalmasabb fickó megadja neki azt, amire szüksége van. Sajnos a nők nem sokat tehetnek ebben. Igyekeznek, de nem tudják, hogy nincs hatalmuk rá.

Hátizsákkal jöttem, jó nehézzel,
erős vászna tele kővel, érccel.
Gyémánttal, zafírral, rubinnal
- csak félig pakoltam ki s tele az asztal.
Iderakom eléd, mert én is csak úgy kaptam,
nem illene, hogy előnyért, pénzért adjam.
Csoda ez, mely ingyen van, Neked s nekem,
valakitől, akinek fontos az életem.
Lehetne zsarnokom vagy vérem szipolya,
beülhetne bármely földi hatalomba,
elvehetne mindent, amiért éltem vagy haltam,
de nincs rá szüksége - hisz azt is Tőle kaptam.
Nem értheted földhöz ragadt fejjel,
miért adna Neked bármit ingyen ember,
mert nem ezt szoktad - farkasnak születtél,
terített asztalnál csak emberhúst ehettél.
Így neveltek, nem tehetsz róla,
engedelmes voltál a szülői szóra,
de kudarcod sokasága is ebben gyökerez
- ereidben Isten megrontott vére csörgedez.
De most lazíts, még nem mindent láttál,
az Élet több, mint amire eddig vágytál.
Értened nem kell, nem is arra való,
csak használd, élj vele, ha úgy látod, hogy jó!
S kinyílsz, ha bátor vagy, új ember leszel,
aki szívéből él, s nem félelemtől reszel.
Csak boldog leszel tőle, erős és tiszta
- több ez, mint amire akaratodból futja.

Gyakran használjuk átvitt értelemben a próbakő szót, heroikus kontextusban, de valószínűsítem, hogy eredetével, jelentésével kevesen vannak tisztában. Jelen írásom alapja ez a fogalom, ezért fontos tisztázni mibenlétét. Tehát, a próbakő az arany egyszerű minőségi vizsgálatára szolgáló eszköz volt az ókortól kezdve, egészen a modern tudományos elemző módszerek elterjedéséig. A módszer lényege, hogy az arany színes fém, s ötvözetei is színesek, de az ötvöző elemek megváltoztatják színét, így abból következtetéseket lehet levonni a fém összetételére nézve. A fémet többnyire bazalt típusú, sötét színű, szemcsés, kvarc tartalmú lapos kődarabhoz dörzsölték, amely pontosabban visszaadta valódi színét, mint a fém közvetlen vizuális vizsgálata. Lényeges jellemzője a módszernek, hogy nem rongálja a vizsgálat tárgyát, mint a savazás vagy az olvasztás, használata egyszerű volt, még ha nem is pontos. Egyszerű és nagyszerű találmány.

Azt hiszem, a hangsúly a "mit is vizsgál a próbakő?" kérdésen van. Az értékességet mutatja meg. Nem is akárminek az értékességét, hanem az emberi kultúrában kezdettől fogva legértékesebbnek, legkeresettebbnek tartott anyagét - konkrét és átvitt értelemben is. Nem szoktam öncélúan nagy feneket keríteni holmi feledésbe merült limlomoknak, sejthető, hogy valami mélyebb értelmet szeretnék megmutatni.

Mai cikkem a férfiasság próbakövéről szól: a katonaságról, harci szellemről, kitartásról, összességében azokról a kevéssé látott folyamatokról, amik egy kamasz férfivé éréséhez elengedhetetlenek - és csak a katonai szolgálat körülményei közt fejlődhetnek ki egy elkényelmesedett, demokratikus társdalomban. Mert abban nincs hasonló intézmény, amely hasonló tapasztalások elé állítaná férfiakat, ezért.

Kevés olyan élethelyzet adódik az ember számára, amikor férfiak gyengeségeivel, félelmeivel, rettegéseivel és hiányosságaival, önmagával való küzdelmével találkozhat testközelben. Az egyforma zöld ruha és felszerelés, az azonos feladatok alatt csak az ember mássága mutatkozik meg a próbák során. Nem a külsőségek számítanak, mint idekint, ezek háttérbe szorulnak. Bajtársiasság, emberi tartás fokmérője kollektív sanyargatás közben. Lehet mindezt másképp is felfogni, az egyéni szabadság korlátozásaként, az egyéni életterv, karrier gátjaként, vagy mindezek fényében értelmetlen kínzásként, azonban az érem másik oldala, hogy előnyödre tudod-e fordítani a leghátrányosabb élethelyzetet is, meg tudsz e felelni kihívásainak, több leszel-e általa. Túl sok patkányt láttam életemben, akiknek közös jellemzőjük volt a tartás hiánya. Akik vészhelyzetben összeszarták magukat, kiborultak, gyáván cserben hagytak másokat, aztán zavartan tördelték kezeiket, hogy, de hát én is csak ember vagyok. Ja, az. De milyen ember? Akire nem lehet számítani? Aki nagyobbnak, másnak mutatja magát, mint amilyen? Az Isten mentsen meg az ilyen útitárstól, legyen az munka, sport, barátság, vállalkozás vagy bármi közösség az életben.

Női szemek elől elzárt témáról írok most, e téma ilyetén titkossága a szüléséhez, az anyaságéhoz hasonlítható: még ha el is mesélik egy kiszolgáltatott élethelyzetben szerzett élményeiket, akkor is rengeteg eltitkolt részlet marad. 

Nos, magam még abba a szerencsés generációba születtem, akik számára kötelező volt a sorkatonai szolgálat. A 80-as évek vége felé, a nyugatosodás megindultával ugyan egyre félelmesebb, nem kívántabb esemény volt egy fiatalember számára az akkor 1,5 éves szolgálat, de a többség számára nem volt megkerülhető. Jobbára először került a hatalom szigorú kezei közé egy fiatalember egyik napról a másikra, egy a polgári élettől idegen, zárt és szigorú világba, ahová épp azért került, hogy kiteljesedjen férfiassága. Nevet most sok ember ezen a mondaton, aki talán akkoron is előnyhöz juttatta magát inkább, azzal indokolván maga előtt gyávaságát, hogy hülyeség az egész, meg nem érdemes időt pazarolni erre, értelmetlen. Nem is szerezték meg az emberség próbáját szélsőséges pszichikai helyzetekben, ami később munkatársi, házastársi és családfői szerepükben köszönt vissza alkalmatlanságuk, bukásuk formájában. Ezek tendenciák a társadalomban, jól nyomon követhetők. Ha valakit csak a saját tervei megvalósítása motivál, ha megszokja, hogy azt tesz mindenkor, amit akar, s nem tanul meg alkalmazkodni az őt körülvevő valósághoz, nos, annak számtalan csalódáson át kell rájönnie, hogy mire lett volna jó fiatalon megtanulni. És közben leszerepel munkatársként, barátként, házastársként, szülőként. A férfi alapműveleteihez hozzátartozik a katonaság, a fegyelem, a közös célért való engedelmesség, akárcsak egy nő számára a gyermekvállalás. Megy a folytatásos leányregény az elnőiesedett társadalomról, férfiakról, s sértett férfiak mutogatnak a nőkre. Nem kéne mutogatniuk, ha saját szerepüket betöltenék, ha  a helyükön lennének. Elismerésre vágynak, de annak alapjaként nem tesznek le semmit az asztalra. Elvárásaik vannak, miközben maguk sem felelnek meg alapvető kritériumoknak.

Sokan buliként élték meg, legalábbis ezt mesélték el civil társasággal való sörözések alkalmával, viszont valami érettséget még is szereztek "odabent". Mert nem csak a szopatás volt, a fű festése nyáron vagy az "ultrázás",  amikor fogkefével kellett felsikálni a kopaszoknak a körletfolyosót éjszaka, néha térdig érő habban. De ezekből az értelmetlen eseményekből egy fontos tény világlott ki eredőül: bármilyen lehetetlen helyzetet ki lehet bírni s ami nem ölt meg, az megerősít. A szívás, a megpróbáltatások egyben edzették is a férfilelket, ami addig csak kocsmák és lányok meghódításán próbálta meg magát. Annak próbája volt ez leginkább, hogy az elkerülhetetlen, közösen megélt rossz élmények közepette össze tudnak-e tartani az emberek, erősítik és segítik-e egymást avagy széthúznak, s egymást ássák alá. Abban a szisztémában megmutatkozott, hogy a széthúzásnak mindig szopás az ára, buktához, sikertelenséghez vezet. 

Évekig egy egyetem közelében laktam, s volt mifelénk egy "faház" típusú éjszakai szórakozóhely, ahová a diákok jártak bulizni. Évekig csak szombat éjjelenként volt hallható a hazafelé tartó(kúszó?) részegek hangorgiája. Megszoktuk. Később eltörölték a kötelező 11 hónapos szolgálatot az előfelvételisek számára, s akkortól megindult egy devalválódás. Szinte nem múlt el este, hogy ne dorbézoltak volna a fiatalok, egyre elvadultabban. Az egyetemen dolgozó nő ismerőseim elbeszéléséből tudom, hogy ugyanakkor alapvető udvariasság, tartás és becsület tekintetében is jelentős romlás következett be a fiú diákok viselkedésében. Megnőtt a csalások, ügyeskedések, botrányok száma. Csak mert nem tanultak fegyelmet, éretlenek maradtak, kamaszok. 

Ugyan lehet, hogy önvédelmet vagy csapat sportot űznek sokan, ám azok mégis csak a békés polgári élet részei, s ekként önkéntes alapon működnek, mindenkor az egó alá rendelve. Lehet mást mondani, de akkor is így van.  Ki lehet szállni bármikor s haza lehet menni. Ennél fogva egyik sem hasonlítható a hadsereg feladatából, szerkezetéből, szellemiségéből adódó szélsőséges pszichikai helyzetek próbáihoz, az áthághatatlan kényszer erőltette teljesítmény kicsikarásához, ami végül is az ember saját határainak tágításához vezet. Nem véletlen, hogy kiképzés szükségeltetik az alkalmassághoz. Mert ezt tanulni kell, formálódni a civilséghez képest.

A kétkedők számára jegyzem meg, hogy a semleges Svájc nem csak kivételezett pénzügyi funkciójának köszönheti évszázados semlegességét, függetlenségét. Idegen hatalmak ellenében tanulták megvédeni magukat s nem felejtették el, honnan jöttek. Teszik ezt  nemzeti és nyelvi sokféleségük ellenére. Ott a mai napig van kötelező katonai kiképzés, s rendszeres időközönként be kell vonulniuk felfrissíteniük ismereteiket s a harci szellemet magukban. Felszerelésüket otthon tartják, beleértve a kézi fegyvert, esetleg géppuskát is. Nem szűnnek meg katonának lenni hazájuk védelmében a sok évtizedes béke alatt sem, hozzá tartozik mentalitásukhoz a Tell Vilmos-i  küzdőszellem, őrzik és örökítik az generációról generációra. Férfi szerepük része ez és nem úgy néz ki, mintha hülyék vagy hóbortosok  gyülekezete volnának. Vagy ennyire hülyék a svájciak? Nem tudnak mit kezdeni  a gazdagsággal s unalmukat ezzel dobják fel? A lógós, kényelmes magyar meg okosabb s ravaszabb volna náluknál? Hát mondani lehet, de a valóság mást mutat egyelőre.

Az engedelmesség nagyon érdekes fogalom, általában a gyengeség szinonimájaként értelmezik, pedig nem az. Legtöbb élethelyzetünkben döntésre kényszerülünk, hogy küzdjünk-e egy esemény, egy alkalom ellen, vagy engedjünk-e annak, azaz elfogadjuk valóságát, helyénvalóságát indulataink ellenében. Valamikor az előbbi a helyes, van hogy az utóbbi. Hogy mikor, melyik a jó választás, annak eldöntéséhez kell teljes férfinak lennie egy hímnemű embernek. A szélsőséges pszichikai helyzetek hozzák ki az emberben lakozó gyengeségeket, jellemhibákat. A zárt közegből nem lehet elmenekülni, a hibákkal s következményeikkel szembe kell nézni, felelni kell értük, majd tanulni belőlük.

Aki nem tanul meg engedelmeskedni, az csak ellenállni fog bármi váratlan eseménnye szemben, amit az élet hoz számára. A tagadás, az ellenállás önmagában nem elég a férfiassághoz, mert nem megoldó reakció, csak a változást gátolja, az élet folyását. Az meg leszarja az egyéni makacsságot, bedarálja az illetőt reccsenés nélkül. Mert van, amikor nem az ellenállásnak, hanem az engedésnek van helye. Ez a hiányosság megmutatkozik a házasságokban is férfi oldalon: nem képes engedni barátja, mukatársa, párja javára, hanem elvszerűen kemény marad. Ez kb. olyan életszerű viselkedés, mintha a páncélos lovag otthonában is páncélban járna-kelne. Jól néz ki egy filmben, de a valóságban iszonyúan kényelmetlen. Próbálj csak megebédelni az asztal mellett vagy meccset nézni a fotelból, páncélba öltözve s tudni fogod. Ha kényelmetlennek találod, akkor gondolkozz elrajta, hogy emberi tulajdonságaidban miért is nyilvánulsz meg hasonló merevséggel. Másrészt akár a páncélt, magad akaratából vetheted le emezt is.

A dolog sommája, hogy kemény a hadsereg egy civil számára, akár a próbakő az aranynak. De, miként a próbakő sem rongálni célozza a fémet, csak értékét mutatja meg objektíven, nos, a katonai szolgálat sem rongálja, hanem értékeli a férfit, objektíven. A szolgálat, a megpróbáltatás ideje pedig lehetőséget ad a változásra, a hiányok bepótlására - a férfivá való érésre. A rendszer, a követelmények adottak, a mellettük nyújtott teljesítmény pedig belőlünk fakad, ezt ne feledjük. A legnagyobb kihívás egy férfi számára, ha nem tervezett helyzetben is megállja a helyét. Aki a kihívás létjogosultságán siránkozik, vagy elmenekül előle, saját gyengeségei, félelmei, önzései felszámolása helyett, az nem jó pályán mozog, sose lesz boldog férfi. 

Nem mellesleg mondom: csodálkoznak a pasik, hogy nem tudnak meghódítani egy valamire való nőt, az nem tiszteli őt, nem néz fel rá, inkább hülyének nézi, eszközként használja ? Felnézni csak valamire lehet, ami nincs, arra nem igen. Arról csak álmodozni lehet. Ezért elégedetlen veled asszonyod, ha az. Miért is látna különbséget férfi és nő között, ha ugyanazt a teljesítményt hozza, mint Te? Dolgozik, pénzt keres, gyereket nevel, alkot, sőt még téged is pelenkáz? Ahhoz Neked kell letenni valami többet az asztalra, amire ő felnézhet. Ez lehet a több pénz is, az se árt a tekintélyedet megőrzendő, de ha emberileg puhapöcs vagy, tartás nélkül, akkor sose leszel vonzó, se tiszteletre méltó.

Mindezen hiányosságodat erőszakosságoddal, fölényeddel pótolni, takargatni, nos, nem teljesítmény s a legkevésbé elismerésre méltó. Értékedet mindig mások mondják meg, leginkább a környezetedben élők, ezt ne feledd. Mondják ők most is, s Te küzdhetsz ellenük, ítéletük ellen, leélheted akár egész életedet közelharcban, de előbb-utóbb lekerülsz a föld alá, s legkésőbb akkor elválik, hogy ki voltál valójában, mennyit értél. Amikor meghalsz, elillannak illúzióid, önbecsapásaid  is életeddel együtt - s csak az számít onnantól, hogy ők milyennek láttak. Szajkózhatod egy életen át családapaként, hogy a asszonynak, gyereknek miként kell tisztelnie Téged, kikövetelheted. De amikor már nem leszel itt, akkor ők mondják meg, ki voltál.

Hogy mi végre született ez írás? Egyre többen buknak el, itt az orrom előtt, az idő előrehaladtával. Kis tragédiák, kudarcok családokban, nagynak mondott emberek a közéletben, ezerszámra. Nem vonzó perspektíva. Neked igen? A választ magadnak adod meg, Neked fontos.

Hát, nagyjából ennyi jutott eszembe a próbakőről.

Érzem, ahogy a világ alattam elfordul,
s a sötétség lassan fényárba borul.
Évszázados fixumok omlanak a porba,
megérett a világ egy új, boldogabb korra,
melyben az igaz erőssé, a jó példává válik,
elfoszlatva a gonoszt az utolsó hazugságig.
Erő tér vissza aszott szíveinkbe,
elhaló reményeinket megelevenítve,
s boldogok leszünk életünk derekán,
vagy épp kit, hol talál, melyik korszakán.
De mind ott leszünk, akik most vagyunk,
együtt ünnepeljük szép, új hajnalunk,
feledvén a rosszat, sanyarút, kietlent,
örömtől ujjongva, hogy megértük idelent.

Amikor megszelídítesz valakit, felelős leszel érte - mondta a Kisherceg rókája. Igaza volt. Hiába hessegeti el az ember ezt az érzést magától, vissza-visszatér számtalan élethelyzetben. Tény. Túl sok embert szelídítettem már meg az évek hosszú sorában, súlyuk van, mindegyik köt és kötődik valamiképpen. Törődni kell velük, néha többet akarnak, mint adhatnék. A szeretet néha képes ölni - megfojthat, ha túl sok van belőle. Sosem gondoltam, hogy ilyet le fogok írni, de ez is hozzátartozik az élet valóságához, ez is egy tapasztalás.Talán úgy működik ez, mint 2 mágnes - ha közéjük helyezel egy rézlapot, nyugalom van. De ha kihúzod, elkezdik egymást kölcsönösen vonzani a mágneses terek, erőt fejtenek ki,s mozdulnak a mágnesek egymás felé. Ez történik két ember közt is, ha lélekben nincsenek fal közöttük, avagy leomlik, lebontják a megismerés során. Ha viszont megtartjuk a falakat, érezzük, valami igazinak, őszintének a hiányát, hogy másnak, másképp kellene történnie - mozdulni kellene egymás felé, latolgatások nélkül, ösztönösen, örömmel. Lehet ugyan állítani magunknak mesterséges határokat, elveket, unalomig ismételt üres kliséket, hogy bebiztosítsuk életünk terv szerinti alakulását, de attól még a valóság, az Élet nem lesz semmivé, nem foszlik köddé, nem válik meg nem történtté vagy megtörténni nem akaróvá - a feszültség megmarad bennünk és szép lassan felemészt belülről. Az élet követeli a magáét, nem latolgat, nem lát be magasabb szempontokat - leszarja mindazt, amit ember alkotott. Ott van némán, erővel s kényszerít, késztet mindarra, amire születtünk. Talán, hogy emberek legyünk?

Elaludt a takarón. Én is, de hamarabb ébredtem. Néha hozzáért valami a karomhoz, gondoltam hangya - de nem az volt. A kezében tartott szemüveg szára volt az. 

Néztem az arcát - mint akit munka közben nyomott el az álom. Akár egy megfáradt kubikos a pénteki vonaton. Eltörődött kamasz arc, görnyedt izmos-vékony test, sebekkel itt-ott. Cserepes a szája. Most szabadult fel a tanév terhei alól, ezt piheni ki. De még álmában is ott az arcán a tenni akarás, az ötletek, az izgágaság. Keresi önmagát. Már vannak élményei, tapasztalatai s gondolatai az életről, látszik az arcán. Az én fiam.

Félig már felnőtt. Néztem az arcát, teste vonalait. Szép kamasz fiú, vékony, izmos, természetesen kecses. Irigylem, sok bajom lesz még, ha csajozni kezd. Sokszor elképzeltem a kínos pillanatot, amióta lányok merültek fel a láthatáron, hogy egy vasárnap reggel a fürdőszobában összefutok egy ismeretlen lánnyal, akin egy szál bugyi van. Ambivalens, zavaró helyzet egy férfi számára, hiába igyekszik tudatosítani, hogy akár az ő lánya is lehetne, ez mégsem olyan. Mert nem az ő lánya, csak egy nő első pillantásra. Kb. mintha egy lányos anyuka futna össze a meredező farkú fiammal a saját fürdőszobájában:). Az se olyan. De ez majd legyen az ő gondja, hehe:). Mit mondok majd, mit lehet ilyenkor? Azt találtam ki, hogy majd tök természetesen megkérdezem, hány cukorral kéri a kávét, esetleg tejjel vagy anélkül? Hátha old valamit a humor.

Zseton csávó, társasági középpont. Megvan benne minden tulajdonság, ami bennem nem volt az ő korában. Örülök neki, sikeres élete lesz. Érettebb, kerekebb személyiség. Mindig akar valamit, ötlete van, megvalósítja. Keveset beszél, túl keveset, sokszor arról sem, amiről kéne. Felnőttnek hiszi magát évek óta, aki mindent maga old meg. Többnyire elzárkózik, önállóságát félti, ha a szülei érdeklődnek felőle. Gyönyörködöm benne hát, amíg lehet. Álmában nem rejti magát, élni kell a lehetőséggel:)

Tudom, pár év múlva más lesz ez már, lassan kinyílik, ahogy magára talál, vagy majd ha felnőtt lesz - nem lesz ennyire fájdalmas. De addig még sok szívszorító pillanat lesz, tudom. Mert hiába tudom, hogy kamasz, más tekintetben meg úgy kezelem, mint felnőttet, úgy lehet vele beszélgetni. Jól megértjük egymást abban a kevés pillanatban, amikor egy hullámhosszon vagyunk. Ez megtévesztő gyakorta. Néha arra gondolok, hogy én imádkoztam ilyen gyerekért, s egy-egy pillanatig eszembe villan, vajon mennyivel könnyebb annak a szülőnek, akinek gyerek-gyereke van, aki igényli a szülői irányítást, tanácsokat 13-14 évesen. Biztosan van ilyen. Hallottam olyat, aki beszélt valakivel, aki ...mindegy, azért biztosan van ilyen is. Aztán arra gondolok, hogy az életben nem hátrány az önállóság, s bármire vigye is, nem kell aggódnom felőle -  a tehetség a jég hátán is megél. Csak ezt a kamaszkort nehéz kibirni, a hétköznapokat, a sok elutasítást , elzárkózást. Amikor látom, érzem, hogy segítenem kéne, de nem tudok, mert nem akarja. Valami gátolja. Sajnálom ilyenkor. De már egy ideje tudom, hogy 30-40 éves korában is az apja leszek, szüksége van az embernek a szüleire felnőtt fejjel is, amikor bölcsességre van szüksége, vagy csak érezni akarja támogatásukat, tudni véleményüket.

Fura, de ő szokta mondani, mikor, hol, mi van leértékelve, így lettek fajin divatos gördeszkás pólóim féláron:) Alakította az én ízlésemet is - 12 éves fejjel. Jó szeme van az ilyesmihez. Egy év óta kezdett öltözködni, kinéz valamit, izgatja - maga alakítja az ízlését. Most egy szalmakalap izgat, amit a múltkor együtt próbáltunk. Azt mondta, jól áll, de én bénának éreztem. Sosem volt kalapom, az olyan öreges, nem?

Ő nem én vagyok, hiába sok a hasonlóság kívül s belül. Nem is az anyja, vagy kettőnk ötvözete. Ezt már régóta látom. Ő egy harmadik ember, valaki más, eredeti. Valahogy mindig is az volt, születésétől fogva - egy kis felnőtt lakozott benne, így láttam őt. Sosem kezeltem a tulajdonomként, vagy "kis butaként", ahogy szokták. Valahogy az az érzés dolgozott bennem, hogy megtiszteltetés, hogy megismerhettem. Persze, ettől még az én büdös kölköm, amikor elsunnyog valamit:)

Hja, az ember nem így képzeli, amikor még nincsenek:)

A nagyítót Mai Zei Tung, magyarisztán miniszterelnökének emberi fejlődésében, jellemében mutatkozó hézagokra, repedésekre szeretném fókuszálni, amelyek korántsem lényegtelenek az ő helyzetében és törekvései fényében, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt években céltudatosan gerjesztett társadalmi feszültségeket, nem kis kárt okozva országa polgárainak erkölcsi és gazdasági tekintetben.

Elsőként azt emelném ki, hogy tehetsége és képzettsége ellenére többnyire mások hibájából kovácsol előnyt magának, nem saját érdemi teljesítménye, produktuma árán igyekszik elérni céljait. Törtető, így mondják magyarul.

Bírom, amikor olyan ember hadovál munkáról, morálról, akinek 48 éves koráig egyikhez se volt köze sosem. Legalábbis erről tett bizonyságot életpályájával. Lehetne erre is büszke, dicsekedhetne: milyen ügyes vagyok, munka nélkül ülök a nyakadon 21 éve s most dirigálok neked, miközben te fizeted éhbéredből a fizetésemet. Ez legalább őszinte volna, s a maga nemében teljesítményként értékelhető, már ha valaki szemében becsülni való az ilyesmi.

Na jó, ne legyek szemét, kétszer beküzdötte magát a fent említett módszerrel a miniszterelnöki pozícióba, és első regnálása idején értelmesen is megnyilvánult munkakörébe tartozó kérdések megoldásában, ami elvégzett munkának tekinthető fele részt. Fele részt, mivel kulturálatlansága miatt mandátuma lejártával onnan is kirúgták, nem voltak vele megelégedve. Nem tudott viselkedni ember módjára. Tehát önerejéből vesztette el munkaadói bizalmát, nem azért, mert a konkurensei vagy munkatársai sunyi módon alákavartak volna.

Akárhogy is nézem, ez a rövid időszak életének csupán egy tizedét tette ki, ami  azért kevésnek  tűnik a munka, morál, nyugdíj és kötelesség témákban mostanság szájából elhangzó, egyre dörgedelmesebb néptanítások fényében. Hiteltelen.

Mint faluban a kocsma bolondja, aki mindig tud hallomásból más emberek élményeiről mesélni egy-két anekdotát, potya sörre ácsingózva - de a sajátjából mindig csak terveket, nagyívű elképzeléseket hallhatunk, melyekből soha nem valósul meg semmi. Persze a sok potya sört megissza.

Visszatérve Mai Zei Tung érdekfeszítő életrajzára, gyakornok, lébecoló szociológiai kutató „munka” s hasonlók szerepelnek repertoárjában. Azért mondom lébecolónak, mert a kutatói munkának, még ha unalmas rabszolga meló is, azért szokott említésre méltó eredménye lenni. Sajnos egynek sem találtam írásos nyomát, ebből következtetek erre, mivel még a brit tudósok kétséges alaposságú kutatási eredményei is hozzáférhetőek évekre visszamenőleg. Szóval, csak politikai beszédekre leltem Mai Zei Tung-tól.

Az különösen gyanakvóvá tesz, hogy az illető kiváló tanulmányi eredményekkel, jogi diplomával, ésszel és jó beszélőkével még jogász gyakornok sem volt sosem, nem hogy ügyvédként vagy akár vállalati jogászként, esetleg hivatalnokként küzdött volna az élet dolgaival, így szerezvén gyakorlati tapasztalatokat, alkalmasságot a vezetői székhez, emberek életének kormányzásához. Gyanús, hogy meg sem próbálta.

Ellavírozott a kommunista állam biztosította lé állás lehetőségek között, mondván, minek dolgozzak az országért? Hisz ez egy törvénytelen, illegitim ország, és majd én úgy is újat csinálok, arra a kis időre nem érdemes összetörni magam.

Aztán fordult a történelem kereke, s Mai Zei Tung főállású politikussá avanzsált az első szabad magyar parlamentben. Időarányosan teljesült terve, de hamar elkezdte kevesellni. Nem ő volt a középpontban. Izgett-mozgott, párszor átöltözött más színekbe, próbálgatta magát, kereste a népszerűség útját. A mi pénzünkön természetesen, főállásban, ahogy szokta.

Ebbéli igyekezetében, számos erkölcsi plasztikai műtét után még is kapott lehetőséget kormányzati munkára, de a próba idő végén kirúgták. Utána sem sietett a munka frontján kereskedni, bepótolni a kudarcát okozó hiányosságait, egyszer s mind bizonyítandó a korábbi ítélet helytelen mivoltát. Nem. Inkább megint elővette régi mottóját: ugyan minek dolgozzak egy illegitim államban? Inkább megborítom, s majd csinálok újat. Olyat, ahol nem kell dolgoznom.

Most megint szarul alakul csillagzatának állása, érik egy kurva nagy pofon az élettől. Pedig lehetett volna másképp is.

Nem ártott volna pár év gyakorlatias, valódi munka valamikor, valódi dolgos emberek között. Egy kis szerénység és tisztelet a többi emebr irányában. Mert még akár kifejlett ember is lehetett volna belőle. Sőt, nemes ember, ha elfogadjuk az állítást, miszerint a munka nemesít.

Az a helyzet, hogy amit nem él meg az ember, amit nem tapasztal, azt nem is ismeri. Gyakorlat teszi a mestert, szól az ómagyar mondás - talán nem véletlenül.

Nem lehet könyvből megtanulni zongorázni, aratni vagy úszni, nem lesz túl sikeres a projekt. Bármit csinálni, művelni kell legalább kutyaütő szintjén ahhoz, hogy megmutatkozzon, miben kell fejlődni, mik a hiányosságok, alkalmatlanságok, min kell még reszelni. Ez pedig idő és verejték, azalatt pedig kevés babér terem. Az alkalmasság nem nő ki hatodik ujjként telihold éjszakáján, mint közismert.

Az emberek tudatos manipulálása, izgatása és átverése hazugságokkal, egy takarni igyekezett uralkodásvágytól vezérelve, nos, az is egy képesség, a jó retorika erre alkalmassá tesz, ez kétségtelen.

De a kommunikáció nem egyenlő azzal, hogy valaki beszél. Kell, hogy a hallgatóság is értelmesen részt vegyen - egyáltalán: vehessen - a beszélgetésben, különben csak hangok szállnak a levegőben egy ember szájából,  amihez a hallgató asszisztál, de nem profitál semmit. Nincs közösségük egymással, ennél fogva közös céljuk se nagyon tud megfogalmazódni, kialakítani közösen meg pláne nem fogják. Ezt is meg lehetett volna tanulni a munka során. Már, ha lett volna, ugye.

Még egy utcaseprőnek, kukáslegénynek is meg kell tanulnia a gyakorlatban, hogyan végezze hatékonyan munkáját, különben bénázásával logisztikai problémákat okozhat cégének, s plusz munkát munkatársainak. Azaz kárt. Mert ha nem végzi el a munkáját rendesen, s azt másnak kell befejeznie, vagy újra elvégeznie helyette. Kétszer annyiba kerül, minimum. S legyenek hálásak, mert a kezdő élesben kísérletezik, sikertelenül? Alkalmatlan, gyenge jellemű kezdők tipikus motivációja, hogy munkavégzés helyett ötletbörzét vezetnek elő arról, hogyan lehetne másképp csinálni annak érdekében, hogy ne kelljen dolgozni. A lényeg, hogy az adott feladatot, akkor és ott ne kelljen elvégezni. Ötlet kell: űrhajót lövünk a Holdra a jövő héten, vagy építünk tengeralattjárót, melyek a kozmikus vagy a káros földsugárzás koncentrációjával majd felpárologtatják a földkupacot a teherautóra. Fellapátolni? Ugyan már, ez nem előre mutató megoldás, ez nem egy vezetésre predesztinált ember stílusa. Ő nem erre született, hanem új dolgok kitalálására, véghezvitelére. Hát, a kitalálás már megy, utóbbival még gondok vannak.

Az alkalmazkodás, probléma megoldás, emberekkel való bánás viszont csupa olyan dolog, amit csak a gyakorlatban lehet elsajátítani, ha az embernek nem veleszületett adottsága. Mondhatná valaki, hogy végül is, ha mindjárt főnök lesz az ember, akkor mindezt megszerzi menet közben.

Nos, nem. Nem szerzi meg. Főnöki pozícióban már nem tanul meg alkalmazkodni, együttműködni az alárendeltekkel, mert nincs rákényszerítve, ráadásul kritika esetére ott a mentő öv: azért még is csak vagyok valaki, mit pofáznak ezek itt?.

Nem tapasztalta meg saját érzékelésével a valóság helyzeteit beosztottként, mi, hogyan van. Amikor valaki olyan élethelyzetbe kerül, aminek megoldására alkalmatlan, olyankor mintakövetővé válik. Többnyire a szülői minta jön elő, hímneműeknél az apai. Ezért folyamodik parancsuralmi módszerekhez, miként apa az értetlen gyerekéhez. Pszichológiai iskolapélda, csodálom, hogy személyes tanácsadója nem kezeli ebben. Nem ő az egyetlen, aki e rendezetlenségben szenved és basz el dolgokat életében, viszont a többiek nem vezetik az országot, s ezért nem okoznak akkor a kárt. Ez jelen esetben nem elhanyagolható körülmény.

Az sem véletlen, hogy sikeres családi vállalkozásoknál általában a leendő örökös végigjárja a szamár létrát, dolgozik sokféle munkakörben, mielőtt alkalmassá válna a cég irányítására. De Mai Zei Tung még a családi vállalkozásban sem dolgozott sosem. Felesleges időtöltés lett volna.

A hétköznapi ember általában lentről kezdi, keveseknek adatik ezüst kanál a szájukba születéskor. Normális identitással bír és szembenéz, megküzd az unalmas kihívásokkal is, még ha ambíciói nagy ívűek is. Mert még tanul. Átesik az inas éveken, tanul az idősebb kollégáktól, a folyamatokból, eseményekből, helyzetekből, amiket megél a hétköznapok hosszú sorában. Ezek a tapasztalatok adnak visszacsatolást mindahhoz az elmélethez, amit tanult az iskolákban. Ezek csiszolják, pontosítják a megszerzett ismereteket a sikeres gyakorlathoz.  A siker másik kulcsa az emberek megismerése és a velük való kommunikáció elsajátítása, az együtt dolgozás cizellált mikéntjeinek megtanulása – mindenek előtt a közös cél, siker elérése érdekében. Aki ez utóbbit nem tartja semmire, arra mondják, hogy karrierista, törtető. Nem megbízható az ilyen ember közösségi célok megvalósításában, mert nem elkötelezett a célnak, nem is tudja értelmezni a közösség, szeretet, az együtt örülés fogalmait. Nem ismeri a „tenni a másikért” fogalmát. Céljai vannak, aminek bárkit alárendel könyörtelenül. Aki ellenáll, azt maga alá gyűri, eltapossa, mint egy dózer. De legalábbis megpróbálja. Persze a próbálkozás az egyén törekvése, az még nem garantálja a sikert. Sok múlik a valóságon - szerencsére.

Az elismerésről. Az elismerés önkéntes tiszteletet és megbecsülést jelent, nem azonos az elismertetés szó jelentésével. A valódi elismeréshez valamilyen látható teljesítményt kell produkálni, ami kiváltja azt spontán más emberekből. Nem figyelem felhívás vagy a bizonyítvány magyarázásával kényszeríthető ki. S még ha kap is az ember valamit, nem árt, ha felismeri, mit kapott, kitől és miért kapta, mivel érdemelte ki, mit értékelnek benne. Nem nevezném elismerésnek az egoista, sunyi, gerinctelen emberek önigazolásból fakadó hízelgését, tömjénezését. Gyanakodnék, hogy valami nem stimmel, hogy csak helyezkednek. Már, ha tisztában lennék azzal, hogy minden ember a hozzá hasonlók társaságát vonzza. Ez esetben gyanakodnék, hogy bizony ez egy tükör, ami saját minőségemet mutatja. És persze zavarna, már ha igényes volnék. Persze, könnyen elhessegeti ezt a fájó gondolatot az emberfia, ha inkább az őt körülvevők számosságával, hízelgésével kárpótolja magát. Bizonyára szép lehet a bányász béka segge is alulnézetből, de keveseknek adatik meg ez élmény személyes megtapasztalás útján. Nem azért, mert bárki nem volna képes oly mélységig süllyedni emberi minőségében, inkább mert kevesen vágynak erre, mint perspektívára, életteljesítményre. Nem vonzó a legtöbb ember számára, az Isten tudja miért. Tudja, hisz meg is mondta. Csak delikvensünknek kellett volna több idő szentelnie az olvasásnak, s kevesebbet a focinak.

Normális ember ambíciója a nálánál jobb, nagyobb teljesítményért értékelt embertársai elismerésére vágyik, ez motiválja arra, hogy többet tegyen le az asztalra náluknál. No, itt van valami baj Mai Zei Tung értékrendjében. Nem az baj, hogy kilóg az átlagból, a természetesből. Hanem hogy lefelé lóg ki, az átlag alá. Erőteljes jóindulattal közelítve: éretlen, hiányos ember.

És ilyen emberként akar példaképünk lenni? Nemzetünk csalatkozhatatlan megmentője? Azzá szeretne válni, kellő emberi alapok és valós élettapasztalat nélkül? Kurva nehéz ügy. Mint nekem gyémántot köpni. Szerettem volna, de nem sikerült, képtelen vagyok rá. Idővel rájöttem, hogy ez nem hiányosságom, hanem a természet nem adta meg. Mert ember vagyok, ennek születtem, nem gyémántköpő bányász törpének, aki varázsol a semmiből. Ennek okán mások a kihívásaim is az életben: emberré válni s annak maradni, minden körülmények között.  Nem könnyű út, de szégyen nélkül járható, tiszta lelkiismerettel.

Vajon számít-e, hogy a szomszéd sírjára többen hugyoznak, mint az enyémre? Nem sokat. Az a kunszt, ha az enyémre nem hugyozik senki, mert eszébe sem jut.

Ez a mai kicsit szubjektív kalandozás lesz.

Megint fordítva ülünk a lovon? A lakosság eladósodását tekintve, lehet, inkább a svájci frank bevezetésére kéne hajlani, nem az euróéra. Ha már mindenáron be kell vezetni valamit... 

Nem lennék meglepve, ha pont akkorra esne szét a monetáris unió, mire mi csatlakozhatnánk hozzá - 2020-ban. Mi kiszenvedjük a belünket, nem oldjuk meg belső sajátosságainkból adódó problémáinkat, csak hogy teljesíthessük a maastrichti feltételeket, közben meg szétzilálódik, amiért küszködünk. De nem szabad meglepődnie annak, aki mindig a más szekerén akar előnyhöz jutni, ezt a tanulságot már levonhattuk volna. Az EU nem istenség, az euró nem az oltár - felesleges tehát ekként kezelni. Érdemes odafigyelnünk az elkövetkező években, hogyan alakul az EU gazdasága, pénzügyi hatásokat tekintve. Ti. az első olyan bővítéssel kerültünk be, amely 10, az EU átlagnál jóval gyengébb és instabilabb gazdasággal rendelkezik. Mondhatnánk, hogy túl nagy terhet vett magára az EU ezekkel az országokkal, azoknak maguknak is felesleges terheket okozva. 40 év lemaradásunk van az élet minden területét tekintve. Nem elég csak a pillanatnyi GDP növekedést, vagy az inflációt tekinteni, hisz ezek alakulása mögött nagy szerepet játszik elsősorban a nemzeti mentalitás, a közöshöz való hozzáállás, ideértve a politikusok nemzeti elkötelezettségét is. Mindezekben nem vagyunk erősek, ezt be kell ismernünk. Ráadásul kísérleti út ez, nincs precedens, működő minta a világon hasonlóra.

Az EU nem homogén államszövetség, mint az USA. Itt az egyes tagállamok túl szuverének a hatékony válságkezeléshez, összefogáshoz, ez csiga tempójú reakciót okoz a pénzügyi történésekkel szemben. Ugyanakkor a közös valuta behatárolja az egyes tagországok kitörési felületét a válságból. Harmadik éve ülünk a szopórolleren (copyright Winkler Róbert), s a válság fel-fel ütve fejét eszkalálódik az EU-ban, nem engedvén igazi feltámadást. Nem, nem tisztán gazdasági okok miatt, van ebben sok minden, valahogy egymást erősítik a különböző gócból támadó hullámok. Nem követtem a kis napi híreket, de valahogy az a benyomásom, hogy társadalmi, szociális és nemzeti feszültségek nem csak az arab világban erősödtek fel mostanság, hanem az EU tagállamokban is, ahogy ezt a magunk bőrén is tapasztalhatjuk már egy ideje. Mintha az ezernyi aprónak látszó probléma termeszbolyként rágná szét e testet.

Tágra nyílt szemmel figyeltem az elmúlt hetekben, hogy a precizitásukról, szervezettségükről híres németek mit össze bénáznak a EHEC járvány kapcsán. Fukusima-szindróma? Arra gondolok, hogy egy felkészült, szervezett ország nem képes megbirkózni egy látszólag bagatell üggyel, amelynek megoldásához minden erőforrása adott. És fontos szempont: mindez az EU gazdaságilag, technológiailag és államigazgatási szervezettség szempontjából is a legerősebb tagállamában történik. Figyelmet nem a járvány mérete miatt érdemel, hanem mert már az első héten ismertté vált a megbetegedések kórházi kezelhetetlensége, a vese károsodások és halálozási esetek. Ehhez képest nem sikerült megtalálni a kórokozó forrását, csupán a betegek élelmezési szokásai alapján valószínűsítették a búzacsírát tettesként. Nem megnyugtató, ha figyelembe vesszük egy esetleges bio-terror támadás eshetőségét, amely valószínűleg nem ennyi embert érintene. A bagatellt természetesen a fertőzések számához képest, s nem a betegek szemszögéből értettem.

"Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi látható, a láthatatlanból állott elő." - Zsidókhoz írt levél, 11. rész, 3. vers, Károli Biblia.

Ünnep van ma. Nem is akármilyen - az Élet kezdetének ünnepe. Nem, nem a megváltó születésével kezdődött életünk - azzal csak az Övé kezdődött. A miénk, az emberiségé ezen a mai napon, mintegy 2011 évvel ezelőtt.

Az idézetben aláhúzott állításról írok ma, ezt tartom kulcsfontosságúnak a mai nappal kapcsolatban. E szerint anya-magzat viszonyban áll a két világ egymással, mindenféle tekintetben egyértelműen fölé-alárendelt viszonyban. Ennél fogva a láthatatlan törvényei is erősebbek a mi világunkban, mint bármely, csak itt érvényes természeti erő vagy emberi rendelkezés, törvény. Megnyilvánul ez a kozmikus energiák vezérelte világunkban, melyeknek hatásait tanulmányozzuk csupán, de urai, irányítói, befolyásolói, sőt még használói sem vagyunk azoknak. Amiként egy óceánjárót is megcsodálhatunk, lefényképezhetünk, de útjába kerülvén az tudomást sem véve rólunk tovább dübörög saját útján.

Viszont, ezen erők leghatalmasabbika, mindazok forrása adatott számunkra, emberek számára Jézus megváltása révén - mindennapi használatra, küzdelmes és kihívásokkal teli életünkhöz. Ő a Szent Lélek, Károli Gáspár szép nyelvű fordításában, valójában az Ereje, Lényege szavak jobban jellemeznék, kicsoda Ő.

A keresztény vallások általában Jézus születésére, kereszthalálára és feltámadására, azaz a megváltásra helyezik a hangsúlyt. Kardinális mozzanat, nem vitás, azonban csupán a kezdete valaminek, ami célból megtörtént. És ugye, általában a cél a fontos, nem a kezdet. Ha jól gondolom. Nos, a szóban forgó kezdet jogot biztosít megtörténte óta minden ember számára az Istennel való kapcsolatra. Nagyon fontos jog. Ez az Újszövetség, mely minden emberrel köttetett. Miről is szól egy szövetség? Egy szerződés, melyben a kölcsönös adás szándéka rögzül meghatározott feltételek esetén. Adott pillanatban köttetik a célból, hogy a résztvevő felek egymás felé tanúsított jövőbeni magatartása kiszámítható legyen mindkét fél számára, a jövőben bekövetkezendő, kiszámíthatatlan eseményektől függetlenül.

Egy kis kitérő az idézetre. Tisztázandó, hogy a hit = bizalom, a bizalom = valaminek a feltétlen elfogadása szubjektív meggyőződésből. A köznyelvben keveredik a bizalom szó értelme a bizonyítottéval, pedig gyökeres különbség, hogy az utóbbihoz kell a bizonyíték, előbbihez meg nem. Minőségi különbség. Például, ezért képtelen sok ember megbízni a másikban. Rosszul értelmezik a szót, s ebből kifolyólag oktalanul várják a bizonyítékot akár élethossziglan beteljesületlenül, olyan történések, események tekintetében, amelyek bizalomra épül(né)nek eredendően. A legfontosabb kérdés az itt, hogy kinek az élete pazarlódik el közben feleslegesen, eseménytelenül?

Másik megjegyzésem, hogy a fentebb említett szerződés megköttetett, s mint általában, nem a szerződés ténye, léte a lényeg, hanem ami abban áll. Jelen pillanatban a történelmi kereszténység tanításaiból a köz által elsajátított és örökített ismeretek, szokások jobbára a szerződésre fókuszálnak, de vajmi kevéssé élnek az abban foglaltakkal, úgy teljesítés, mint követelés oldalát tekintve. Pedig ez volna a lényeg, mint bármi más szerződés esetében is. Ez egyfelől számos mulasztás okozását jelenti a másik szerződő féllel, Istennel szemben, másfelől nem aknázza ki a szerződés szerint neki, embernek járó lehetőségeket, kedvezményeket. Ezért csodaváró inkább csak a kereszténység, mintsem csodatévő, a tanítványok kora óta egyre degenerálódó módon. Pedig nem degeneráció, elhalás a jussunk abban a szerződésben, bárki olvashatja. Sajnos, az emberi gondolkodásra jellemző, hogy a saját érzékszervi tapasztalásaiból épített gondolatvilágát akarja kivetíteni az anyavilágra, ami hasonló az 5 éves gyerek szintjéhez, aki lepkehálóval ugrálva szeretné elkapni a Holdat. Ebbéli szemléletébe begyepesedve mindenféle reális alap nélkül bizonyítékokat vár, meggyőzést egy olyan hatalomtól, amely felette áll minden tekintetben. Mondom, alaptalanul, mert a mi világunk emberi tapasztalásai is azt erősítik, hogy mindig a kisebb hajlik meg a nagyobb előtt. Az óceánjáró is ezt gondolja fejcsóválva, amikor pillantása találkozik a felborult dereglye fuldokló utasáéval. 

Jézus feltámadása után 40 nappal felment a Mennybe. Ekkor fejeződött be a megváltás reá vonatkozó része, mintegy ünnepélyes hazatérésével. Azonban még előtte fontos üzenetet hozott személyesen, nem csak tanítványainak, de minden embernek a Földön. A Szentlélek eljövetelének ígéretét, aki Krisztus második eljöveteléig köztünk marad, mintegy segítségül, Isten valódi földi helytartójaként. Isten, a Szentháromság Szellemének jelenlétének ígéretét, amely e hármas lényege. Honnan veszem? Egyetlen bűn létezik, amelyre nincs bűnbocsánat: a Szentlélek káromlása. Komoly dolog, ha azt vesszük, hogy még a tömeggyilkosoknak is van esélyük a kegyelemre, ha megbánják. A Szentháromság másik  két tagját szidhatod, tagadhatod, elmondhatod bárminek - megbocsáttatik. De ha Szentlélek nevével takaródzol és netán hazudnál vagy más visszaélésre vetemednél, az esetben Anániás és Szafira sorsára juthatsz, akik alatt csupán egy apró fél-hazugság miatt nyílt meg a föld. Mert a szentség hordozója az Isten Szelleme. A szentség pedig erő, hatalom, tökéletesség, méltóság s mint ilyen, csak bizalommal közelíthető a magunkfajta számára. Sosem fog bizonyítani semmit, oktalan, buta várakozás ez. Neki nincsen szüksége rá, nem tudsz hozzátenni, javítani rajta bármit, miért kéne hát bármit is bizonyítania? Az Ószövetség idején a Szellemnek csak a kenete, parfümje lakott a szövetség ládájában, s ez elég volt szentségtelen ember jelenlétének, érintésének halállal való megtorlásához, háborúk megnyeréséhez vagy éppen illetéktelen bitorlók tömeges kipusztításához. Nem tudatos megtorlásról van szó, hanem mert ember nem rendelkezhet felette, csupán ez a kiváltó ok. Ehhez képest nézd.

A viszonyítás kedvéért megemlítem, hogy Jézus nevében még itt tartózkodása alatt varázslók, szélhámosok is gyógyítottak, démonokat űztek ki, volt aki pénzért, tanításai ismerete, megtérés és keresztség nélkül, sikerrel, s maga Jézus sem ítélte el őket, nem tartotta jogtalannak ténykedésüket, nem hogy halállal büntette volna őket. 

Ígéretet tett tanítványainak, hogy képesek lesznek mindazon csodákat cselekedni, amiket tőle láthattak, de elébb várják meg a Szentlélek érkezését a Földre, addig ne tegyenek semmit. 10 nappal később érkezett meg a Szentlélek a Földre, betöltvén először a tanítványokat. Akkor teljesedtek ki, töltötték be a szerződés azon feltételeit, amelynek révén az ígéretek elérhetővé váltak számukra. Amikor ez beteljesedés megtörtént, akkortól tudtak saját maguk is csodákat művelni, amik nem mellesleg csupa hétköznapi problémákat, kínokat oldottak meg az emberek életében. Egy sincs közöttük, ami öncélú vagy haszontalan lett volna. Nem azért történtek, hogy imádjuk az Istent ájtatosan, hanem, hogy lássuk, szeret minket, gondja van ránk. Példák arra, hogyan is élhetnénk, ha mi is beteljesednénk a szerződés szerint. Hogy a világ hogyan tudna tökéletesebben működni a szerződés által, emberi erőfeszítés és izzadság nélkül, itt és most. Tulajdonképpen Bábel minta lehetett volna, az sokkal régebben történt Jézus születése előtt, de mégsem okultak belőle az emberek, sem akkor, sem később, tegnap sem és ma sem. Inkább izomból, csökevényes gondolkodásmóddal és konok akaratból akarnak szebb életet, évezredek óta. Mindezek fényében vajon jó hazugság-e, hogy "nincs Isten" vagy "az emberi természet ilyen" vagy, hogy "a lélek, a psziché csak kémia"? Hát akinek ez jó, vagy az élet minősége, amit ezek mentén alakítani tud magának, hát tegye nyugodt szívvel így. Szabad rá. De, ha esetleg nem tűnik elég hatékonynak, nos, még mindig ott van az a szerződés, rajta az egyik fél aláírásával.

Hogy mi végre ez a hosszú eszmefuttatás? Nem élnek az emberek a szerződés adta lehetőségekkel, csupán minduntalan emlegetik a szerződést. Nem használják ki a Világegyetem leghatalmasabb erejét, amely pedig 2011 éve ő értük van itt jelen s azóta is türelmesen várja, mikor szólítják meg az emberek, mikor kezdik el "lehívni" a szerződés szerint rendelkezésükre álló temérdek kincset - akik eközben egyre jobban nyomorgatják, gyilkolják halomra egymást saját elképzeléseik szerint egy jobb élet felé törtetve. De ezzel csak egyre inkább megszegik a szerződést. Ami elválaszt, az a bizalom hiánya, ezt nem teljesítjük szerződés szerint. Ha egy teljhatalmú király alattvalói volnánk a középkorban, tudnánk, hogy csak annak kegyelmétől, kedvétől függ az életünk, vagyonunk, s eszünkbe sem jutna bizonyítékot követelni. 

Másik érdekes gondolatom a témához kapcsolódóan. Nem tudom, feltűnt-e valakinek már, hogy a Biblia leírása szerint Jézus csak emberré lett. Jött az örökkévaló szellemi létből, emberi testben megszületett a Földre, majd feltámadása után abban tért vissza a Mennybe. Nem öltözött vissza korábbi létformájába, sőt tehénné nem lett, sem hangyává, sem marslakóvá. Csak emberré lett és hordozza e testet mind e mai napig odaát. Te lennél hangyává a hangyákért, tudván, hogy sosem leszel többé emberré? Vállalnád ?

Mindezek fényében kérdezem, hogy vajon tényleg csak egy pár trilliárd, öncélúan pozsgó molekula véletlen kombinációja az ember a Nagy Káoszban? Vagy lehet, hogy több ennél?

A választ mindenki magának adja meg. Egyéni szerződésünk van, nem kollektív. Apropó. Ez utóbbit ajánlom különösen azok figyelmébe, akik ma Isten és a kereszténység nevében kollektivizálni, szabványosítani igyekeznek az embereket, ma reggel pedig ünnepi körmenetben fohászkodtak a Szent Lélekhez. Nagyon nem jó pályán mozognak. Gyanítom, kevernek két könyvet. A másiknak Mein Kampf a címe. Nem tudom, ki, hogy van vele, én nem hiszem, hogy a Szent Lélek ennek annyira örülne...hamár egyszer Pünkösd.

- Ma Tolcsy felel - mondta EUgén, a közgazdaságtan tanár, miközben felnézett a naplóból. Az osztályban döbbent csend lett. Tegnap már felszólította Akropoliszt, előtte Barcát, azt megelőzően meg Dublint. Csupa karó, meg kötelező tanulószoba, korrepetálás otthon. Nem sok jót ígért Tolcsynak ez a kezdés, abban reménykedett, hogy ő azért mindig is stabil kettes volt, s ez némi reményre adott okot, hátha megússza. Jobb szeretett ő is játszani, nagynak, hősnek látszani - persze, ki nem. De most a könyörtelen valóság szorította minden oldalról, ez nem az álmodozás órája most. Hanem a közgazdaságtané, matematikáé. Otthon a falujában ő volt a zseton, jól tudott vetíteni a nála butábbaknak, eljátszhatta előttük, hogy mennyire tud, elhitték hazugságait. De itt ez most kevés, ezt tudta jól ő is, EUgén okosabb nála. És idősebb is. Sokkal. Elhűlve hallotta nevét visszhangozni a teremben. Már kapott néhány haladékot EUgéntől, tudta, hogy most nem úszhatja meg.

Igen, ez ilyen vegyes osztály. Vannak jobb módú gyerekek s szegényebbek is. EUgénnek nehéz dolga van, mert az eltérő családi háttér rányomja bélyegét a gyerekek gondolkodás módjára, erkölcseire s viselkedésükre. EUgénnek volt egy elképzelése a szegénysorsúak képzésére, integrálására, felzárkóztatására, aminek kulcsát a tanulásban látta. Ezért tekintélyét latba vetve megvalósította e programot. Sokat látott, tapasztalt emberként tudta, hogy az iskolában a jobb milliőből származó gyerekek szokásai, gondolkodásmódja jobb minta az egyszerű gondolkodású és erkölcsű családok gyermekeire, mintha csak tanítják őket egy szegényeknek fenntartott, gyengébb iskolában, a saját falujukban. Nem előítélet volt ez EUgén részéről, egyszerűen tapasztalatból tudta, hogy egy falusi tanító, aki nem látott világot, nem tudja többre tanítani diákjait, mint amit maga tapasztalt. Ez csak a falusi léthez elegendő, a meggazdagodáshoz nem elég, ahho más mesterek kellenek. Tolcsy is EUgén protezsálására került be ösztöndíjjal az osztályba, többed magával. Ígeretes kezdés után azonban hamar megmutatkoztak a múlt, a származás hiányosságai ezekben a gyerekekben, s EUgénnek kitartásra, következetes irányításra és számonkérésre volt szüksége nevelésükhöz. Erőfeszítései nem voltak hiába valóak, fejlődtek, még ha lassan is.

EUgén sem volt tökéletes, meg voltak a maga kis érdekei, allűrjei, mint minden embernek, de jelen pillanatban még is csak ő ült a katedrán, immáron vagy 60 éve, ami azért egyértelművé teszi a hatalmi viszonyokat, kétség nélkül. Nyilván nem a két szép szeméért ül ott , ahol ül, tudta azt, amit tanított, gyakorlatból, nem a tankönyvet zsolozsmázta diákjai fejébe. Polgári családban látta meg a napot, kiegyensúlyozottnak, objektívnek mondható neveltetésben részesült és kemény, dolgos élet állt mögötte. Alig észrevehetően elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy  kölykök miket beszélnek róla a háta mögött, amikor azt hiszik, nem hallja őket. Pedig a többségük meg sem született még, amikor ő már tanított. Tolcsy se - zökkent ki elmélkedéséből, egy pillanatra újból a szeme előtt pergő lassított felvételen közeledő szemüveges alakra fókuszálva.

Naaa, mi lesz már - gondolta magában nógatva -, mikor fog végre ideérni ez a gyerek? Mindig ez az időhúzás. Néha megbánta, hogy belevágott. Lehetett volna egy jobb élete is, ha nincsenek nagyívű elképzelései, ha inkább a maga érdekeit nézi önösen. Olykor eljátszott a gondolattal, mennyivel könnyebb volna igazgatóként egy nagyvállalatnál számolni a pénzt. Ott megválogathatná, kikkel dolgozik együtt. Igazgatóként franc se törődne a szegény kölykök felemelésével, inkább csak dolgoztatná őket éhbérért.Persze, ezek csak futó gondolatok voltak fejében, fárasztó napokon, nem komoly. Valamiért még is csak a tanítás és a felzárkóztató program mellett döntött, sok évvel ezelőtt. A kölykök persze sokszor hálátlanok, zabolátlanok, elvetik a sulykot. Nehéz kenyér a tanítás, egyensúlyozni kell a szigorú, de következetes nevelés és a partnerré emelés, emberszámba vevés határmezsgyéjén.

EUgén nem volt szemét, nem személyeskedett sosem. Nem voltak előítéletei a gyerekekkel szemben származásuk, kultúrájuk miatt. Elvégre az ő felmenői se öröktől fogva voltak tehetős polgárok, ők is lentről kezdték pár generációval ezelőtt, s lassan nőtték ki magukat a szegénysorból, szorgalmas és hatékony munkával.

Ha kérdezett, amögött terv volt. El akarta érni, hogy a gyerekek fejlődjenek, jobban teljesítsenek. Mindig a belátásra hajtott, nem volt kenyere az erőszak már jó ideje. Nem volt ez mindig így, viszont hamarabb kezdte az életet, hamarabb jutott el e bölcsességre is. Megint a tapasztalat, ugye. Gondolkodásmódot, emberséget, kultúrát, erkölcsöt is tanított diákjainak magatartásával, nem csak egy tárgyat. Egy jobb életre nevelte őket, ez volt a hivatása. Nem volt türelmetlen velük, nem háborgott, ha valaki nem készült. Csak tárgyilagos volt, következetesen. Nála az elégtelen az elégtelen, a kiváló meg kiváló. Nem volt kivételezés, vagy nagyon kevés. Persze nem hagyhatta figyelmen kívül az iskola gazdag támogatóit, akiknek gyerekei szintén az osztályba járnak. Néha engedményeket kellett tennie a gazdag gyerekek javára, de hát az élet már csak ilyen. Mindezek mellett igyekezett elvszerűen lavírozni, amennyire tehette. A jó tanulókhoz éppen olyan kemény volt, ha rontottak, mint a legrosszabbhoz - nem hagyta annyiban. Tette a dolgát, kiszámíthatóan, következetesen. Elvégre 60 év óta tanítja a tárgyat, amelyben nem sok újdonság keletkezett a kezdetektől, s benne csak csiszolódtak e hosszú idő alatt a tárgy törvényszerűségei. Találkozott ugyan élete során kísérleti modellekkel, de mind elbukott - ezért EUgén nem hitt ezekben már Tolcsy születése előtt sem. Alapelve volt a célszerűség, ezért a működőképes, már bizonyított tételekre alapozta tudását. Végül is túlélte mindegyik kísérleti próbálkozást, s most még is ő tanította a tárgyat elég hosszú idő óta. Nem hiába, 60 év gyakorlat után nincsenek már az embernek kétségei szakmai téren.

Tolcsy érdekes gyerek, de keményfejű - gondolkodott el rajta EUgén, amíg amaz a meglepetéstől bénultan, de még a megúszás reményének épp szertefoszló cafrangjaiba görcsösen kapaszkodva, lassan közeledett, valami mennyei segítségről álmodozva, talán az elragadtatásban vagy ilyesmiben.

Tolcsy a szegényebbek közé tartozott - molyolt EUGén magában. - Ambíciója megvan a gazdagodás, a siker eléréséhez, viszont a kulturális háttere nem tette lehetővé, hogy megfelelő ismeretanyagra tegyen szert az élet valóságáról. Ezért jó pár dologban helyben toporgott, nem tudta átlépni a maga teremtette  korlátait. Későn érő típus. Nincs meg benne a belátás képessége saját hiányosságaira, hiába törte meg megannyi kudarc. Nehezen tanul. A mohóság és türelmetlenség faragatlansága, durvasága süt konok viselkedéséből. Ha valamit a fejébe vesz, mindenáron bizonyítani akarja igazát. Nincs meg benne a hibázás belátása és beismerése, ami pedig a tanulás, a taníthatóság előfeltétele volna. Sokat kell még érnie, s ez nem lesz könnyű. E hézagok késztetik álmodozásra és hazudozásra is a vágyai és a valóság közötti, maga fenntartotta szakadék áthidalására. Képtelen magával szembenézni, elfogadni, hogy aki lentről jön, annak hosszú utat kell megtennie az áhított gazdagság felé és nem mondhatja, hogy de, én tudom, csak másképp.

Amíg Tolcsy lassított felvételen közeledett a katedrához, EUgénnek deja vu-je támadt. Ismerős volt az érzés, amikor a rossz tanuló közeledett a vesztőhelyre. Sajnálta őket minden alkalommal, ő is volt gyerek, de végül is a javukat akarta, ez volt a hivatása. Nem lett volna jó tanár, ha együtt érzésből elnéző. Az nem visz sehová, attól a gyerek nem fog jobban tanulni, nem válik alkalmasabbá az életre. Különösen igaz ez szegény gyerekek esetében. Egész életükben az elnyomottság, kisemmizés, az értéktelenség érzésével kellett szembenézniük naponta, származásuk miatt. Ugyanakkor megvolt bennük az értelem a tanulásra, egy gazdagabb élet megteremtésére. EUgén bölcs volt, megélt sok mindent, amit a gyerekek értelemszerűen nem. Ezért volt ő a tanár és nem fordítva. 

Tolcsy észrevette EUgén mélázását. Mentendő a menthetetlent, megállt félúton s bepróbálkozott:

- Tanár úr, szeretnék észrevételt tenni....- mondta hangosan, a meglepetés erejében bízva. Aztán csend. EUgén felhúzta szemöldökét és türelmesen, beleegyezőleg pislantott, várva a folytatásra.

- Nem korrekt engem ma feleltetnie. Ön nem veszi figyelembe a környezetem nehézségeit, amelyek hátráltatnak a tanulásban. Nálunk más a helyzet otthon, mint a jobban szituáltaknál. És nekem is ugyanannyi anyagot kell tanulnom, mint nekik. Ez nem igazságos - folytatta Tolcsy felbátorodva, mintegy elhívén pár pillanatig, hogy lám, neki is lehet igaza a nagy EUgénnel szemben. Most megfogta - suhant át rajta a kéjes gondolat.

Kissé idegesen igyekezett megőrizni a határozott jó tanuló értő, magabiztos fellépését, habár mindenki tudta az osztályban, hogy ő nem tartozik a jobbak közé, csak szeretne. Ezt ő is érezte, de egyelőre még kitartott.

EUgén nem volt szívbajos, tudta, ha most enged Tolcsynak, akkor súlyos károkat okoz neki ezzel. Ki fog engedni, ha most szemet hunyok - gondolta -, s akkor menthetetlen lesz, a többivel egyetemben. Ha neki engedek, a többieknek is kell. Nem. Nem ezért kezdtem ezt a programot, hogy az ujjuk köré csavarjanak a ki szarosok. Lassan mély levegőt vett.

Tolcsy fiam - kezdte megfontoltan -, kérlek, tisztelj meg azzal, hogy nem hazudsz a szemembe. Ez nem tartozik a tárgyhoz, nem ezért vagyunk itt.  Értékelem az ambíciódat, fantáziádat, ez pozitív tulajdonság, de egyéni, megalapozatlan elképzeléseid kudarcaira adott magyarázataid nem tartoznak a közgazdaságtan tárgykörébe, nem értelmezhetők abban. Tudniillik, nem ettől leszel jobb tanuló. Kaptál ösztöndíjat, hogy itt tanulhass, hát becsüld meg magad, és tartsd magad a szerződéshez. Ne élj vissza a beléd vetett bizalommal. Tanulj meg becsülettel küzdeni, hallgass az okos szóra,  a tapasztaltabb társaidra, s ne a gyengeségeidből akarj megélni, mások sajnálatára aspirálni. Már elég régóta figyellek, Neked ez az egyik gyengéd. Ezért nem engedem el Neked a felelést, mert akkor legközelebbre sem változol. Ezért most egyes. Itt az osztályozás az érték mérője teljesítményednek, nincs helye a tárgyhoz nem tartozó hazugságoknak, mondva csinált kifogásoknak. Remélem, tanulsz az esetből.

Tolcsy egyre vörösödő arccal vánszorgott vissza a helyére, szemüvegét igazgatva. Megsemmisült. Nem is értette hogyan, hisz oly magabiztosan csörtézett az elején. Hol hibáztam el? EUgén tudhat valamit, nagyon eltökélt - zubogtak gondolatai, miközben ernyedten leült.  Súlyos gond nyomasztotta. A többieknek odahaza régóta azt hazudta, hogy ő milyen kiváló tanuló. Lenyűgözte őket szakkifejezésekkel, már ami ráragadt a valódi tudományból. Könnyű, olcsó siker volt, hittek neki a nála is kevéssé műveltek. De mi lesz, ha megbukik? Az ki fog derülni.

Közben az osztálytársai csak arra gondoltak, hogy milyen jó, hogy ez kellemetlenség nem velük esett meg és fogadkoztak magukban, hogy jobban tanulnak ezentúl, csak soha ilyen helyzetbe ne kerüljenek.

Azzal EUgén az órájára pillantott, majd a pad mögé lapulni igyekvő, elnyűtt arcokra, s hangos csattanással becsapta a naplót. Fellélegeztek, egy kicsit.

- No, úgy látom, többeknek nehéz ez a modern európai közgazdaságtan, vegyük át újra -mondta szigorúan. - Addig nem lépünk tovább, amíg mindenki meg nem értette.

A teremben némileg csökkent a feszültség, bár tulajdonképpen nem úsztak meg semmit. Még nem vizsgáztak le. A szünidő még messze, a tananyag sok.

Az üzlet évezredek óta működő intézmény az emberiség életében. Egyszerű érdekek alapján működik - valakinek van valamije, amit el tud adni, másoknak meg arra van szüksége. Különböző nációk, területek lakói eltérő földrajzi, természeti adottságaiknak megfelelően másban és másban jeleskednek, ami a teremelést, az érték előállítást illeti. Az üzlet intézménye mindenkor katalizátora volt az emberiség fejlődésének. Ha bárki utánagondol, a legtöbb földrajzi felfedezés, és természettudományos kutatási eredmény is ennek köszönhető - mert igény volt rá, amit ki kellett szolgálni. Van különbség természetesen a még pár évszázada is családi szinten működő, mai létékkel mérve kicsiny vállalkozások és modern mammut utódaik között. Mindenek előtt az elszemélytelenedés, ami a bizalom és tisztesség kiveszését okozta a folyamatból,mivel már nem ember az emberrel üzletel, hanem bérelt emberek (topmendzserek) képviselik az részvények mögött megbújó, személytelen tulajdonos tömegeket. Mindazonáltal ma is a világ gazdasági és tudományos fejlődésének mozgatórugója.

Ezt a mechanizmust és a mindennapi életünkben betöltött súlyát tagadja jelen kormányunk, nagyjából a világ fejlettebbik felével szemben, amikor is rég felsült, diktatórikus államszocialista/fasiszta modellek egyvelegével próbálkozik helyettesíteni a korszerű gazdasághoz való hozzá nem értésének tekintélyes hézagait és türelmetlen célhoz érni akarását. Hát, Rómát sem egy nap alatt építették, ezt nem ártana szem előtt tartani. A történelem során mindig az akarnokok okozták a legnagyobb károkat. Így van ez most is, itt is, ennek lehetünk szemtanúi.

Amiért érdekes ez, nos, saját bevallásuk szerint is mi, magyarok  is szeretnénk a világnak e fejlettebbik felébe tartozni, lehetőleg minél magasabb poziciót nyerni azon a raglistán. A kérdés az, hogy aki tagadja az általa irigyelt pozició létjogosultságát, előnyeit, miközben önerejéből nem képes azt elérni, vajon hogyan válna képessé? Aki nem ismeri el, hogy tanulnia kell, érdemes másoktól, s csupán dölyfössége van meg a szükséges ambícióhoz, ugyan mitől lenne okosabb, műveltebb?

Ha e kérdésekre nemleges, tagadó a válasz, miszerint, mi nem akarunk feljebb emelkedni, nos, az egyben azt is jelenti, hogy a kormánynak esze ágában sincs Magyarország érdeke, lakóinak életminősége, felemelkedése - viszont ez esetben egyetlen motiváció marad kizárásos alapon: valami egyéni önmegvalósítási őrület. Köszönjük, nem kérünk belőle, nem erre szavaztunk, nem erről szóltak az ígéretek. 

Ha nem tetszik érteni az üzlethez, ne tessék beleártani magát a kedves miniszterelnök úrnak és segédeinek. Nem szégyen az, ha valaki nem ért valamihez, azonban az annál inkább, ha szégyellvén beismerni hiányosságait, zátonyra futtatja nemzete hajóját. Ők szolgái e nemzetnek s országnak, nem urai. Ha nem így volna, akkor nem miniszternek, hanem dominusnak hívnák őket, a miniszterelnököt pedig türannosznak. S amíg e titulusuk meg nem változik, addig joggal várom el, hogy viselkedésük hivataluk méltóságát ne sározza be. Tehát a miniszterelnök nem diktátora, hanem szolgája  a népnek. Együttműködése nem saját akaratának érvényesítését, hanem a nép igényeinek kielégítését jelenti, mivel a mai napig nekik tartozik elszámolással.  Mint ilyen, nem szabhat feltételeket a nép érdek képviseleti delegáltjainak, civil szervezetinek, nem mondhatja, hogy ő inkább levelezni akar az emberekkel. Aki nem tiszteli tárgyalópartnerét, attól nem sok jót lehet várni. Különösen, ha tulajdonképpen alárendeltje annak. Őt is emberek választották meg tisztére, de  a civil és érdekképviseleti szervezeteket is emberek választották, jogosították alkotmányos jogrend szerint. Tehát nem mondhat olyat egy miniszterelnök, hogy munkájában gátolják ezen szervezetek, olyat meg pláne nem tehet, hogy jogaik érvényesítésében korlátozza őket.

Köbükiék újmagyarul fogalmaznak a parlamentben, meg a sajtóban is. A tisztán látás végett lefordítom ómagyarra, mit jelent a devizahitelesek mentőcsomagja.

Tehát, a delikvens választja most azt, hogy a svejci frankos hitelét 2011 nyarától a 2014 áprilisi országgyűlési választásokig 180 Ft-os árfolyammal számolják. Gondosan megválasztott az akció lejárati ideje, mert nem lehet tudni, hogy utána mi lesz, jelen kormány nem vállal semmilyen felelősséget, sem kötelezettséget a jelen írásban ismertetett várható valódi következményekért, amelyek ugye majd csak 2014 áprilisa után kezdenek begyűrűzni.

Tessenek kihúzni kezeiket az éjjeli edényből gyorsan, mert most ébren tetszenek lenni. Tekintve, hogy a svejci jegybankot ösmét nyomja az IMF és az Európai Jegybank is, hogy emeljen kamatot, mert túl erős a frank más devizákhoz képest is, miközben a világgazdaság még évekig a békasegge alatt leszen, illetve onnan lassan mászik elő. Emiatt a frank nagyon sokáig egyre drágulni fog, és a svájci frankban felvett hitelek kamatai is emelkedni fognak a jegybanki emelés mértékével minimum. Ez a döntés az eurónak és a dollárnak is erősödést hoz, megnő irántuk a kereslet, de ez rajtunk nem segít, mivel nálunk forint a fizetőeszköz, tehát pont a devizahitelek fognak drágulni. Ez a tendencia akkor is érvényesülni fog,  ha a Napi Gazdaság naponta 2x kiáltja ki fennhangon örvendezve, hogy végre csökkenő tendencia indult meg. Nem is értem, miért keltik a hangulatot. Mert amiről beszélnek, az csak pillanatnyi kereskedés eredménye, egyik nap hopp, másik nap kopp, amaz viszont valódi, hosszútávú tendencia. Nem baj, azért tegyük fel, hogy első pillantásra megéri a rögzített árfolyamra átállni, mert jajj a fránya frank.

Na de. Nézzük az érem másik oldalát is. Az adós ugyan rögzíti törlesztőrészleteit a 2 évvel ezelőtti árfolyamon, ez némi lélegzetvételt jelent számára eleinte, mivel csökken az. Azonban ezzel a konstrukcióval a 2 árfolyam közötti különbségből, tehát a 180 Ft és a jelenlegi 220 Ft-os közöttiből képződő új, önálló hitelt vesz fel, ami minden hónapban szaporodik. Ráadásul ezt ugyanúgy kamatos kamatra veszi fel, mint az eredetit, csak magasabb kamatra, mivel az országkockázati felár már magasabb december óta. Afelől ne legyen senkinek kétsége, hogy kb. 5 év múlva aspirálhatunk legközelebb a hitelminősítők felminősítésére, ha újabb gazdasági gödör nem következik be addig. 

Szóval, 3 év múlva a szerencséseknek lejár a devizahitele, velük semmi gond, elkezdik törleszteni a különbözeti hitelt, aminek törlesztője nem lesz extrém magas az eredetihez képest. Ők azok , akik megúszhatják. Azonban a többségnek nem fog lejárni a hitele, ellenben el kell kezdenie törlesztenie az addigra kamatos kamattal fialtatott különbözetit is. Na, sokan akkor fognak bedőlni. Ez az egyik figyelemreméltó esemény.

Ha nem tudja törleszteni, akkor eladhatja ingatlanát a nemzeti eszközkezelőnek - nagyjából a piaci ár feléért. Aki, mint jótékonysági intézmény, megveszi azt és bérleti díj ellenében bérbe adja az adósnak, akinek így nem kell kiköltöznie abból. Csak hogy. A bankhitel ettől még nem szűnik meg, csak csökken a tartozás mértéke az eszközkezelő által fizetett vételárral, amit a banknak fizet meg. Hasonló ez ahhoz, ahogy eleddig is elárverezték az ingatlant a bankok, akár negyedáron is, ami persze messze nem fedezte a hiteltartozást, így adósunk nagyjából élethossziglan adós marad. Tehát, adósunk fizeti a bérleti díjat az eszközkezelőnek, amely még, ha jutányos lesz is (de ez nem várható, ilyet nem ígértek), akkor is több tízezer forintra rúg majd, és közben fizeti a banknak a még fennálló hitelmaradvány törlesztőrészleteit IS. Ha belevágott a rögzített árfolyamos konstrukcióba, akkor még azt IS. Vagy letiltják a béréből, amit tudnak. Nos, adósunk ugyanoda ér vissza a havonta lakhatási költségként kifizetendő összeget tekintve, vagy még többet fog fizetni - csak éppen már nem a saját lakásában lakik.

Tessenek átgondolni, mielőtt döntenek. Nem mindig a könnyebbnek látszó út a könnyebb.

Ne, ne, ne temesd el álmaid!
Nem azért vannak vágyaid,
hanem hogy előre mozdítson,
valamit Benned izgasson,
nehogy elaludj menet közben,
míg végigsétálsz hosszú életeden.
Meghalni annyi, hogy nem kapsz levegőt,
de nem a test, a lélek hal meg előbb,
sokkal korábban, mint hinnéd,
apránként, mielőtt észrevennéd.
S a test még elvegetál 20-30 évig,
de már nem érzed magadban a régit,
unott leszel, s kiégett -
mert nincsen már Benned élet.
Hát kapj erőre, mutasd meg,
hogy nem hiába születtél embernek,
nem csak egy majom vagy a fáról,
de az egyetlen lény, aki sugárzol.
Markolj kincsedből és szórjad,
amit kaptál, mástól se sajnáljad,
meglátod, élő leszel újra,
belépvén egy szebb korba.

Miért fontos, hogy tiszta légy ?
Mert az emberek jeleket írnak Beléd.
Ha reggel felkelsz tiszta lappal,
fehér papíron gyöngyház gondolattal,
aztán elindulsz az ember-rengetegbe,
már szavakkal tarkítva érsz a munkahelyre.
S ott a figyelem, a nagy felfordulás,
észrevétlen szaporodik rajtad az írás.
Ki rózsaszín, ki ólom tintával ír,
egy kávéfolt vagy éppen rúzs-pír.
Este, ha nézed, tele van az a lap,
látod, mennyien érintettek egy nap alatt?
S vajon összegyűröd olvasatlan, mielőtt kidobod ?
Vagy előbb kíváncsian áttanulmányozod ?
Hisz, ha nem tanulsz belőle,
életed mitől menne előbbre ?
Nem emberek hagyják a nyomokat,
mögöttük ott a szellemi indulat.
Egyik ember a másikba miért akarna írni ?
Ők nem akarnak mást, csak élni.
De a szellem, ki megbújik mögötte,
úgy, hogy embere észre sem vette,
nos, ő az, aki befolyásol,
ősi titkok ezek a múlt homályából.
Nem ismerjük még a világ szerkezetét,
de nézz a régiekre: honnan vették a zenét ?
Vagy a matematikát, csillagászati fokon ?
Bizony van itt pár rejtőzködő rokon.
S hieroglifájuk számodra ismeretlen,
ők vannak otthon az ősi jelekben,
de egyet nem kerülhet meg senki sem:
hogy célját elérje, hatnia kell, az kétségtelen.
Hát figyeld a hatást, melyik mit művel veled,
abból tudhatod, ki, mit hagyott, milyen jelet.
Nem kell ókori szótár, túl bonyolult,
csak azt nézd, derűt hozott avagy borút,
s tudni fogod az igazi igazságot,
hogy ki kicsoda, jó-e vagy álnok.
Nevetnem kell, ha emellett látom,
hogy mindenki túl van sok tudományon,
s egymásnak osztanak diplomákat,
de értelmükkel vetekedik egy állat.
Szóval, gondolkodj néha, ne csak tanulj,
s az élet nem ér majd váratlanul!

Van egy titkos pillanat,
amikor mindkettő néma marad.
Valami fontosnak van ott helye,
érintésnek, csóknak ideje,
vagy csak egy mély pillantásé,
amelyben ők csak egymásé.
Értéktelenné válik ott fél életed,
amelyiket munkával, harccal töltötted,
hisz mindig ezért küzdöttél, keltél,
reggelente újra s újra reméltél,
nem, nem kincset vagy vagyont,
csak egy álmot, hogy egy hajnalon
majd mellete ébredsz riadva,
meglátod s sóhajtasz elnyugodva.
Soká vártál, már nem is hiszed,
éjjel felkelsz, hogy csak nézzed,
amíg alszik szuszogva-alélva,
igen, ő életed legszebb ajándéka.
De idő lesz, amíg megszokod,
hogy mindezt nem csak álmodod,
ezért kelsz fel kisgyerekként éjjelente,
kárba ne menjen a csoda egy perce se,
érezvén hogy nem, nem csak álom tényleg,
hanem valóra vált legféltettebb reményed.

Majd, ha eljön életem alkonya,
emlékezem nőkre, barátokra,
szerelmekre, fákra, virágokra,
küzdelmekre, verejtékes harcra.
Meg sok hajnalra, naplementére,
pirkadati madárcsicsergésre,
hogy adtam, mindent, amit bírtam,
amit tettem, mondtam vagy írtam.
S fáradt leszek már, inkább nyugodt,
igen, majd akkor dobom el a botot,
ha beteltem az élettel,
zsebemben már a retúrjeggyel.
De addig még sok minden vár rám,
biztos lesz néhány éber éjszakám,
s másnap munka, bőven, harcos,
estére pedig egy fáradt, karcos
férfi, aki csak szeretne még élni,
holnap új csodát látni, remélni.
Igen, lehet ilyen egy történet,
rám csak ezt szabta az élet.

Most már szelíden, lenyugodva,
Nézek innen kedves arcodba.
Elhagytam a heveny kirohanásaim,
mit váltottak ki punnyadt nőtársaim.
Eh, nem törődöm velük,
Ők lássák saját életük,
S én is a magamét tekintem,
Van azzal is még mit intéznem.
De, hogy visszatérjek Rád,
Remélem szép a ruhád,
Amit felvettél mára,
Hogy itt lelj ma párra.
Mert szeretem a szép Nőt,
az igazi férfihoz illőt,
s ha szemem megakad Rajtad,
megteszek bármit, hogy kedvedben járjak.
Nem kérdezem, tudom mi kell Neked -
adja magát, ezt tanulni nem lehet.
Figyellek tehát, megnézem a nyomot,
mit jelenléted lelkemben hagyott,
hogy virágzom-e Tőled, avagy hervadok,
illatodból ruhámon mi maradhatott ?
Vagy, hogy érintésed kívánom-e,
szeretnék-e csókot lehelni bőrödre ?
Szagolni hajad illatát, mint nyáron a rétét,
elnézni melled lágy ívét vagy derekadét.
El tudom-e képzelni ringó járásod,
meghallani lélekben cipő-kopogásod ?
Megindul-e valami hömpölygés bennem,
ha csillogó szemeim a Tiédre vetem ?
Szemfényvesztés a többi csak,
hogy nem számít a hús-vér alak,
hisz emberként testben élünk,
abban lakozik fenséges lelkünk,
szóval, nem csak a belbecs számít,
megtéveszt az, ki ilyet állít.
Harmónia kell, ez legyen a cél,
különben az ember idelenn hiába él.
Mert mit használ, hogy küllemben szép vagy,
ha nem tudsz edénye lenni valamennyi jónak ?
Egy valamiben lehet kiemelkedni,
de nehéz mindenben ékesnek lenni,
mégis az ember ilyen elhívást kapott,
mikor meglátta e földön az első napot.
Légy hát igazi Nő, ne szégyelld, légy büszke,
s leszek én az igazi férfi - szépséged tükre.

Kell, hogy ha megfogom kezed,
szívem dobbanását a Tiédben érezzed,
hogy megnyugodj, ha jelenlétemben vagy,
gondjaidat egy másik világban hagyd.
Akkor jó, ha ezt ösztönből teszed,
akkor érzem valódi szerelmedet.
S én nem különben megnyugszom Veled,
nem izgat semmi más, csak nézem a szemed,
igen, ez a pillanat az, amelyet élvezek,
amelyért megérte végigszomjazni az éveket.
Mosogatunk együtt vagy rendet rakunk,
s közben gyakorta meg-megállunk,
hogy titkon a másikat nézzük,
tényleg ott van-e - félénken ellenőrizzük.
S csak csodálkozunk, mint a gyerekek,
kiket a karácsonyfa meglepett,
kik csodára bukkantak e kietlen földön,
úgy apró hullámokban önt el minket az öröm.
Hát ilyen a szerelem, túl a negyvenen
 - megnyugvást hoz s boldog az életem.

Életünk egy út. Van ki maga választja meg, mikor, merre akar menni, különböző motivációk mentén, s van, aki végig megy azon, amin elindult. Szabadság van.

Az út gyakorta vezet át síkságon, dombon, hegyen. Vannak elágazások is, szabadon választott ki, merre folytatja. Van ki a síkságot szereti s nem akar hegyet mászni, s van, aki a síkságot nem szereti, csak hegyet szeretne. Mindkettő kihagy dolgokat, megtapasztalásokat valamilyen belső motiváció, félelem, kényelem miatt. A harmónia azonban a teljességben van. Nem az a hős, aki megmássza a Csomolungmát, habár nagy kihívás és nem is mindenki alkalmas rá. Viszont az boldog, akinek a saját útján adódó kihívások egyike elől sem kell elmenekülnie. Így nézd a nemszeretem dolgokat.