Férfi blog

És arra gondolok, hogy micsoda történelmi távlatok vannak a brit nemzet mögött. Kell valami nagyságnak lenni ott, ahol annyi nagyszerű dolgot vitt véghez ezer év alatt egy-több nép. Otthon és nemzetközileg is. 

Olyan dolgokat, amiket nekünk itt sosem sikerült. Leginkább ez izgat, a másoknak miért igen, nekünk miért nem. És az okokat is világosan látom, sőt, már évtizedek óta. Magyar lévén, megpróbáltam hidat verni a különbségek között. Nem a szokvány mellébeszélő/savanyú a szőlő típusú kifogásokkal - mivel hogy szerettem volna itt látni realizálódni azt a fejlettséget, ami ott van. Mert a szocreál problémáit már jól ismertem addigra. Bocs, ha újat mondok így 20 évvel később azoknak, akik most kezdik a vastapsot az elvtársi rendszer újdonságának abban a hitben, hogy boldog új korszakot talált a zseniális Orbán-kabinet. Nem, messze nem - csupán leporolta az MKP-MSZMP korszak mechanizmusait, gondolván, hogy ma már arra senki nem emlékszik, senki nem tudja, hogyan működött. Tévedni emberi dolog.

Szóval, 1995-ben, a magyar vadkapitalizmus hajnalán azt láttam személyes feladatomnak, elhívásomnak, hogy tanuljak odaátról, és itt honosítsam meg, ültessem át napi gyakorlatba mindazt, ami onnan ide implementálható adott körülmények között. Leginkább az okosságokat, módszereket, mivel hogy a tőke az della, és az itt nem volt. És nem is volt kilátásunk rá középtávon sem, jegyzem meg csak mellesleg. Legalábbis olyan mértékben, amit az ország fejlődésének üteme várhatóan megkívánt volna, illetve megkívánna ma is. Előtte azért 1990-1995 között azért belekóstoltam a magyar tőkések vadkapitalizmusába is, csak hogy lássam, milyen is az, meg hát a fejlődés is azt kívánta meg, hogy először a kisstílűt ismerjem meg, aztán a nagystílűt. A fejlődés ugyebár a kevésbé jótól a jobb felé értelmezhető fogalom. 

Tehát egyszemélyi törekvésem - melyet számos más kortársam is osztott - nyilván legfeljebb azt jelenthette, hogy amit tőlük ellestem, tanultam, azt itt a hétköznapi élet gyakorlatában alkalmazzam és imigyen adjam át más magyar embereknek. Hosszútávú terv volt, bele kalkulálva egy évtizedet, kb. Akkor legalábbis így hittem, hogy ennyi elég lesz. Meg hogy az emberek rájönnek, hogy ha a franciák tudnak könyvelést csinálni MS Excelben, akkor tán tudnak olyasmiket, amiket még az akkori magyar informacicusok sem. Vagy az angolok, amerikaiak olyan szervezési és kontroll módszereket, amiket ők évtizedek alatt érleltek ki, vagyis valódi tudást hoztak, amit csak meg kellett volna tanulni. Az ám. Csak hogy az ember csak és kizárólag olyasmit képes megtanulni, ami felé megvan a bizodalma. Azaz, amire őszinte elismeréssel rácsodálkozik. Amivel szemben ellenáll - akármi okból - , azt nem fogja megtanulni. Ha meg akarom fordítani a dolgot, azt mondom, hogy amikor elkezdünk zsigerből kifogásokat keresni, na, abból érdemes elkezdeni gyanakodni, hogy valami fontosat, tanulandót utálunk el épp. Ebben mi magyarok nagyon jók vagyunk ma is, és akkor is azok voltunk - hogy mit miért ne tegyünk. 

Nos, mindezek eredőjeként volt sikerben is és kudarcban is részem az első 2 évtizedben. Amíg több volt a siker, mint a kár, a kudarc, addig bíztam abban, hogy a magam fajta Széchenyi-beállítottságúak elszaporodásával és tevékenységei nyomán emelkedhet fel e nemzet, ország ismét, legalább a reformkor fejlettségi szintjére. Nem lett így, habár a kezdet ígéretes volt. Évekig tartott, amíg el tudtam fogadni azt az egyszerű szabályt, miszerint a magyar, ha lehet, le akarja vágni a fejlődés rögös útját, és inkább hű eredendő rabló identitásához. Mert ez a könnyebb. Vagy a konstruktivitás, a közös cél sikerének szem előtt tartása  helyett bebújni az "asztal bal szélétől a jobb széléig tart a feladatköröm, ami dög meg keletkezik rajta, azt áttolom a szomszéd asztalára" szemlélet klasszikusa mögé.

Nos, az elmúlt 25 év tendencia görbéi azt rajzolják ki, hogy erősebb a gyáva, agresszív, primitív, rabló szellem e népben, mint az előremutató bölcs gondolkodás. Géza 1000 évvel ezelőtt megpróbálta törvényileg kikényszeríteni ez a lépést, de nem sikerült. Ennek legegyértelműbb bizonyítéka, hogy nem az ő szellemiségére emlékszik s esküszik a nemzet ma sem és régóta nem, hanem csak mintakövető, parancsvégrehajtó harmatgyenge fiára. Nagy magyar tévedés évezred óta. Ennyit erről.

A kettő közötti különbség a valóság talaján, hogy megmaradunk a hamis identitás, öntudat szintjén, büszkélkedve olyan történelmünkkel, amely meg sem történt, vagy éppen nem az volt, aminek elhazudták Géza utódai,  avagy kiaknázzuk a bennünk rejlő valódi, kézzel fogható tehetséget, amely velünk született, és felvirágoztatjuk nemzetünket, országunkat. Nem mellesleg, olyan földrajzi változások közepette, minthogy rég elköltöztünk eredeti lakhelyünkről, ahol eredeti identitásunknak helye volt - egy olyanra, ahol az alkalmatlan a normális életre. Merthogy ideköltöztünk egy identitásilag egészen más környezetbe - Európába. Fel kéne ezt fogni végre. Így 1000 év után már nem ártana. Mi jöttünk ide, tehát nem az eleve itt lakó népek a hülyék, ha mi nem tudunk beilleszkedni az itteni közösségbe. Akkor is így van ez, sőt, különösen, ha nekünk 1000 év alatt sem sikerült tisztázni identitási problémáinkat. Mert nem sikerült, ezt mutatja a sok erőszak, árulás, balszerencsés politikai döntés ebben az elmúlt évezredben, s különösen az a tény, hogy ezek együttesen körben járást mutatnak. Vagy helyben járást. A lényeg, hogy aki mindig ugyanazokat a köröket rója, ugyanazon eredményekkel, az valamit nem jól csinál. Először be kéne ismerni ennek tényét, azután jöhet az okok fel- majd beismerése, és valami új tanulása. 

Az intelligencia a megszerzett információk rendszerezésének képessége. A végeredmény egy meglehetősen összetett folyamat vége. Mi alapján döntjük el, mi az az információ, amely érdekes, fontos számunkra eléggé ahhoz, hogy elraktározzuk későbbre? Másfelől, hogy milyen intelligencia szorul belénk, amely a rendszerezésre alkalmassá tesz minket?

Nem mélyedek bele nagyon, csak súrolom a témát. Mai világunk - pár évszázad óta - tele van információs sablonokkal. Ezt se fejtem ki - csak érintőlegesen utalok rá -, mint például, hogy az öröklött, tanított ismeretek és az önálló gondolkodás, a valóság saját érzékelése nyomán szerzett valós információk milyen arányban épülnek be egy-egy ember tudatába. Miért érdekes az utóbbi kérdés? Mert ha valami kiskorában is hamis információ volt, akkor lehetsz bármilyen intelligens, sosem fogod tudni beépíteni működőképes valóságodba. Csak ballaszt lesz, ami működőképes dolgok elől foglalja a helyet értelmedben, életed egészében. 

Szóval, a címhez visszatérve: Amerika mi? Hát, tulajdonképpen mi, nem amerikaiak. Pontosabban, a felmenőink, elődeink - és ebből kifolyólag mi, leszármazottaik sem mutathatjuk magunkat az ügyben érintetlennek, közünk-nincs-hozzá embereknek. Még pontosabban, közülük is azok leszármazottai vagyunk - legfeljebb - , akik mertek bátrak lenni, merték felvállalni az ismeretlent és a vele járó ismeretlen nehézségeket - pusztán abból az indíttatásból, miszerint erősebbnek érezték alapvető emberi értékeik, jogaik védelmét képviselni, megőrizni, mint a hatalom diktátumai mentén elsorvadni. Merthogy akármelyik országból ezért vándoroltak ki amerikába az emberek. Az emberi jogok érvényesíthetőségének mértéke és a gazdasági helyzet egy adott országban, nos, az mindig arányos. Nincs olyan, hogy egy ország nagyon demokratikus jogrendszerű, ám olyan szegénység uralkodik benne, hogy elmenekülnek belőle az emberek. Mert ha tehetik, amit tennének, a maguk és közvetve a társadalom hasznára, akkor annak eredménye gazdaságilag is arányos lesz a politikai, hatalmi szabadsággal. Remélem, nem bonyi ez a gondolat. 

Szóval, amiként az ember azért rühelli a szüleit, rokonait bizonyos kérdésekben, élethelyzetekben, mert a maga hasonló, ám utált tulajdonságait tükrözik, nos, akként Amerika (értsd: USA) is pusztán görbe tükör a Föld többi országában élők számára - s azok ezért küzdenek ellene. Azzal a nem is igazán titkolt indokkal, miszerint valójában bárki európai, afrikai, kínai, indiai, orosz -  lényegében mind a saját dédapját-ükapját rühelli az ottani emberekben, azok csinálmányaiban, azaz a nagyon erős és működőképes demokráciában és az eredményeként igen csak hatékonyan működő gazdaság produktumában. A régi, avítt társadalmi berendezkedések azért lázadnak az új ellen mintegy 200 év óta, mert nem akarják elveszíteni illúzióikat, vagy éppen a hatalmasaik hatalmát, akik évszázadok óta diktálják az illúziókat a társadalmak széles rétegei számára. De ez csak kisebbségi komplexus, semmi egyéb - savanyú a szőlő a tehetetlennek, a nem cselekvőnek, gyávának - szükségtelen több hasonló pejoratív jelzőt felsorolnom. Akármelyik társadalom azért ugat a nálánál fejlettebb ellen, mert irigy, az irigység pedig saját gyávaságából fakadó nem tettei eredménye, nem egyéb. Tök mindegy, hogy ki, mikor próbálkozott, vagy próbálkozik ilyesmi hazugságokkal indokolni nem-cselekvését a fejlődés ellenében.

A különbség sokkal komolyabb, mint gondolod. Amerika - az USA - nem komplett társadalomként exportálódott egy új földrészre. Úgy értem, hogy ha akár Spanyolország, vagy Nagy-Britannia, akár Oroszország exportálódott volna egy új földrészre, akkor ott lényegileg semmi sem működhetett volna - s működhetne ma sem - másként, mint az óhazában. Az USA viszont egyes emigránsok gyülekezeteként jött létre. Azaz, az a területére emigráltak közül kiváltak azok, akik egyet értettek bizonyos célokban, és végül ők alakították meg ott saját szervezésű országukat. Magyarul, George Washington és minden más vezető pont olyan egyéni bevándorlóként tette lábát arra a földre, mint akár a legutolsó német, afrikai vagy épp magyar bevándorló. Ha az orosz cár, vagy a spanyol király, vagy Viktória királynő vonult volna be oda a maga komplett társadalmi berendezkedésével, akkor az az ország nem lehetett volna más - nem lehetett volna jobb és sikeresebb -, mint amivé lett. Ez a gyökeres különbség az ottani demokrácia sikere és az öreg kontinensek országainak sikeressége között- utóbbiak kárára. Nem ők lettek rosszabbak - hanem amaz új mutatta meg, hogyan lehet jobban csinálni. Összetett kérdés, ám az eredmény,a valóság differenciái egyértelmű ítéletet szültek: az USA ítélet a létrejöttéig regnáló világhatalmak, társadalmi berendezkedések felett. Csak - többek között - ideát  is, könnyebbnek látszott hazudni inkább, hogy neem, nem jobb, amit javarészt ejrópai emberek odaát jobban csináltak meg, mint beismerni, hogy Európa öregesen és elkopottan, avíttasan áll hozzá saját jövőjéhez. Ami azért érdekes, mert a britek és a franciák elég haladóan álltak a korok változásaihoz. Sőt, a németek is. De, valahogy otthon egyiknek sem sikerült megcsinálnia azt, megvalósítania azon eszméket, amelyeket végül az USA-beli leszármazottaik megvalósítottak. És ez az óriási differencia üt éket 2 évszázad óta a két kontinens - és társadalmi berendezkedéseik-  közé. Vagy az USA és a többi kontinens uralkodó országai közé, már csak, hogy ne hegyezzem ki Európára  a témát. Ez gyakorlatilag mindegy is egyébként - a kínaiak már a 19. században is alkalmazkodóbbak voltak odaát, mint bárki más nemzetség. Később az indiaiak szintúgy. Nem mellesleg, az utóbbi két nemzet képviselői már korábban, Afrikában is bizonyították asszimilációs képességeiket kisebb léptékű bevándorló közösségekben - amelyek mind e mai napig sikeresek. Csak ezeket a tényeket itt nem vagy nem nagyon tanították az iskolákban - mert ugyan minek?

Állítani lehet évszázadok óta igazolatlan, ám léleknek tetsző állításokat, azonban, aki nem bizonyítja a valóság talaján állításait, az megszégyenül, beég. Idő kérdése csak. 

Szóval, a lényeg - Amerika minden ellene reklamáló, protestáló nemzet számára csupán saját másik, kisebbséginek tudni akart, nem szeretett arca, görbe tükre, nem egyéb. Nincs olyan valójában, hogy amerikai. A különböző ráaggatott jelzők meg még kevésbé igazak. Nem voltak igazak Sztalin szájából sem, amiként más kommunista vezető szájából sem, és ma sem igazak Orbán szájából sem. A helyzet az, hogy Amerika egy csomó bevándorló országa, ahol épp azért gondolkodnak másképp az emberek, mint itt, mert ott senki sem tősgyökeres, legyen akár gazdag, vagy csak 8 általánossal szalagmunkás - hanem mindenki bevándorló. Vagy az apja, vagy ükapja - e szerint van némi társadalmi tagozódás, de az korántsem okoz akkora differenciát az ottani társadalomban, mint nálunk a mai dívó feudalista-arisztokrata modellt favorizáló álmodók. 

Az érem másik oldala, hogy amiként a mi társadalmaink nem tökéletesek itt, a vén kontinensen, nos, ugyan milyen alapja van bármiféle amerika-ellenes kritikának, számonkérésnek? Szerintem semmilyen. Kamu az egész, nem egyéb. Abban azonban biztos vagyok, hogy földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül mindenki kifizeti a saját számláját - akinek több az adóssága, mint a likviditása, annak biztosan gondjai lesznek ezzel. Szóval, lehet, hogy inkább minta modellként volna célszerűbb Amerikára tekinteni, nem pedig izomból táplálni a rég megszokott, ám hamis ideológiákat. Utóbbiak már vesztettek, nincs rá tehát ok, hogy bármilyen tekintetben működőképesnek hazudjuk. Hacsak nem a butaság - de ez már a józanész határán bőven túl eső érvrendszer, amihez nincs közöm. 

Szép estét!

A nők szeretik elhitetni magukkal, hogy őszinték, önmagukat képviselik, adják elő. A férfiak meg úgy vannak nevelve, hogy ehhez udvariasan asszisztáljanak. De általában ez csak szemfényvesztés - évezredek beidegződése -, mivel csak arról szólnak ezen önámítások, hogy hitelesebbnek tűnjenek párjukkal vívott aktuális harcukban. Akár felelős az a másik kínjaikért, akár nem az. Így nézik alapvetően hülyének a nők a férfiakat. 

Honnan lehet ezt tudni? Nem bonyolult, csak őszinteség kell hozzá - a férfi részéről. Amikor a nő igazán megmondja - általában a végén - , akkor hangzik el minden igazság - mind egyszerre. Minden, amit addig elhazudott, elhallgatott, ám a mélyben aláásta bizalmát a párjával szemben. Ez az a kitörés, ami a másik szemében gyűlöletnek tűnhet, akkor, ott - holott valójában a nő saját maga gyengeségével, hazugságaival szemben érzett gyűlöletét fogalmazza meg ilyenkor a férfival szemben, egy fazékban összekeverve és az egészet a férfi nyakába öntve. Akkor is, ha annak akár köze sem volt a főztjéhez.

Ilyenkor derül ki, hogy valójában azért nem volt jó a szex, mert kezdetől utálta a férfi egyes részeit, vagy szokásait, csupán elviselte képmutató módon. Vagyis, valójában az derül ki, hogy sosem szerette a férfit - csak hazudott, önmagának és párjának is, egyéb elképzelési miatt, amikről asszem, egy férfinak jobb nem is tudni. Mert a hazugság indokai soha, senki ember életéhez nem adtak hozzá semmi építőt, hasznosat. A kapcsolat alatt azonban a nő mindvégig úgy alakította a dolgok menetét, hogy a férfi érezze úgy, hogy ő nem szereti, vagy nem eléggé a nőt. A hatalomgyakorlásban jártasak a nők. 

Nagy hiba az önámítás - és még nagyobb, ha mindezt azért műveli valaki, hogy a párját átverje, megvezesse, csupán saját gyávasága mentén - csupán, mert nem volt bátorsága szembenézni saját gyengeségeivel, azaz önmaga valójával.

Vannak mocskos dolgok az életben - mindet emberek művelik más emberekkel - , de ezekben asszem a nők a jártasabbak. Nem a nők szidalmazása okán írom mindezt, hanem, csak mert sosem fog megváltozni ez a rossz beidegződés, amíg ez bocsánatos bűnként elváratik, közhelyesen. Holott, a boldogság az ilyen emberi balfaszságokon úszik el többnyire. Másrészt, tele a tököm a naponta olvasott női panaszkodásokkal, amiknek gyökere mindig saját hazugságaik. Dióhéjban összefoglalva mindet a fentiekben. 

Mert nem a másik nőn, a jobb seggűn, vagy szexisebben, vagy fiatalabbon úszik el sosem a kapcsolat. Nem, az már csak következmény mindig. Hanem a női hazugságokon. Onnantól kezdve, hogy a nő nem ahhoz megy feleségül, akihez vonzódik, hanem ahhoz, akit ki tud használni. És nem az a szomorú ebben a tényállásban, hogy én ezt észreveszem - nem. Hanem, hogy mindez magától értetődik a szemében, legalábbis a legtöbb nő így magyarázza legfőbb hazugságát az életben. Aztán persze, amikor az élet fagyija visszanyal - azaz ők basznak rá 5x később, akkor fel sem merül bennük, hogy csak azt kapták vissza az élettől, amit adtak abban.  Ötödszörre sem, nem mellesleg. 

Szóval, ha te is megtetted az említetteket, akkor gondolkozz el azon, hogyan tehetnéd jóvá. Muszáj lesz, mert hiába palizol be változatlan elképzelések mentén x palit, mindegyikkel csődbe fogsz jutni idővel.

Csodák vannak ugyan, de olyan csoda nincs, amely igazat hoz életedbe - hazugság ellenében. Ha körülnézel magad életében, másokéban nagyon pontosan látni fogod, hogy minden rábaszásuk csupán ezen az egyensúlytalanságon múlott - 20 éve is, meg 10 éve is, meg tegnap is. Ugyan, a holnap mitől végződne másképp? Nincs rá semmi indok. 

Férfi és nő - két külön világ. És nincsen ezzel semmi baj, asszem. Hacsak nem képzelnek mást erről férfi és nő, akik találkoztak. Igen messziről indítok, személyes vonatkozásban. Nem szoktam a magánéletem dolgait megírni nyilvánosan, mivel eredendően és ezáltal régóta abban hiszek, hogy az ilyesmit személyesen kell elintéznie két embernek - annak a kettőnek, akikre mindez tartozik. 

De bennem is vannak el nem intézett dolgok, melyek válaszokat kívánnak, és ha azokra rátalálok, akkor egyes alkalmakkor muszáj megírnom őket. Például, ha már nem vagyok beszélőviszonyban azzal, akivel igazából ezt meg kellett volna a maga idejében beszélnem. Ez nagyon primitív ösztön az emberben. Tehát ha máshogy nem, hát így kell megtennem, ha az érintett nem volt partner a beszélgetésben, a dolgok rendezésében. Nem pejoratíve mondva, csak tényszerűen. Azt gondolom, jogom van néha a saját életem vonatkozása, érdekei miatt is írnom itt. Ez például most ilyen. Ha nem akarod, ne olvasd.

Férfi és nő - két külön világ. Miért? Mert nem egyformák. Nem azonos érdeklődésük - a nőt a férfi érdekli, a férfit a nő. Na de ki mit lát a másikban? Fogós kérdés. 

Én sokáig azt hittem magamról, hogy jó vagyok akármelyik nőnek úgy, ahogy vagyok. Meg közben igyekeztem valóban azzá lenni, azokban a vonatkozásokban, amikben hiányosságaimra ébredtem tapasztalásaim nyomán. Hittem, hogy utolérhetem elmulasztott dolgaimat menet közben. De csak féligazság, tévhit volt ez, erre derült fény az évek sorában. Magamról azt gondoltam, hogy ha mindent meg tudok tenni egy nőért, ösztönösen, ami őt boldoggá teheti, akkor jó pasi vagyok, s elég lehetek. De azzal nem számoltam, hogy mi lesz, ha olyan nővel futok össze, akinek más kell, több kell, mint amit én tudok nyújtani, aki maga is fejlődő-félben van épp, amikor találkozunk - s én leszek a lemaradott, én bizonyulok kevésnek hozzá. És amikor ezzel szembesültem, akkor, ott felmerült a kihívás, hogy akarjak olyan lenni, más lenni, mint ami lenni tudok. Minta követő magatartás lépett életbe, automatikusan. 

Az igazi bajt nem ez okozta, nem  a kihívás. Hanem, amikor a nő nem jött rá, hogy amire vágyik, az nem én vagyok - holott én már tudtam, és tudtára is adtam. Elég keserves téma. Döntési kényszerek vezérlik életünket. Ami azt jelenti, hogy mindannyiunknak érteni kell, hogy önmaga hová is tart, és hogy ezen a kényszerű úton magunknak milyen döntéseket kell meghoznunk épp, azaz, hogy hová is tartunk, érteni, hogy mik nem vagyunk s mik vagyunk. 

Megpróbáltam valakihez igazodni, aki önmagával sem volt tisztában. Infantilizáltam magam évekig valakiért - és büszke voltam rá, hogy képes voltam áldozatot hozni érte, azt hittem, ez a szeretet -, aki önmagával nem volt tisztában megismerkedésünkkor, és miközben jelentősen változott, nem volt képes elfogadni ennek tényét, valóságát, azaz,  hogy más ember lett idő közben. 

És amikor úgy láttam, hogy gyakorlatilag megtévesztett eme felkészületlenségével, és szemére hánytam a történéseket, akkor még nekem kellett volna szarul éreznem magam, bűnösnek, vétkesnek, mulasztónak. Csak mert félig igaza volt - nyilván, aki megtéveszti magát, az még nem önmaga. Mert aki önmaga, eljutott az önismeret ezen szintjére, az már nem tesz ilyesmit, senki kedvéért.

Aztán jött az az állapot, amikor a kengyelfutó gyalogkakukk farkasa kiszalad a szakadék fölé, és pár pillanatig a levegőben kalimpál, majd kényszerűen jön a lezuhanás pillanata - csak ezt megélve, nos, én nem tudtam nevetni a becsapódáskor. Szerintem senki nem tud ilyenkor. 

Aztán telt az idő, és távlatból másképp látja már az ember saját dolgait. Ha nem haltam meg a zuhanásban, akkor élek, és ha élek, akkor az azt jelenti, hogy van tovább. Hogy hová, az persze megint egy másik mese, másik történet. Az a történet, amikor összeomlik benned mindaz, amit hittél, hogy hogyan lesz az életben, de attól függetlenül csinálnod kell, akármerre is kanyarodik, akárhogy is adódik. 

Ma, 5x később úgy gondolom, hogy férfinak és nőnek akkor van közös dolga egymással, ha valóban mindketten készek egyaránt tisztelni egymásban az embert, és valóban tisztában vannak önmaguk vágyaival. És ha ez megvan, akkor önállóan és nagyon pontosan el tudják dönteni, hogy habár egyedül maradtak az élet színpadán, nincs sem joguk, sem értelmes cselekvésnek nem számít, ha holmi részérdekei mentén bevarrják a másik nem egyes képviselőit, pillanatnyi érzelmeik, aktuális öntudatuk félállapota mentén. A tévedések vígjátéka csupán az lehet, ami valójában. Tévedések halmaza, amiken tudunk nevetni végül. Ha nem nevetés a vége, közösen, akkor ott valaki sérül, valaki veszített. És az nagyon nem jó, nem pozitív. Persze, ennek semmi köze eredeti célunkhoz, amire bármelyikünk is vágyott, és vágyik még mindig, megvalósulatlanul - a boldogsághoz. Elbasztuk, ez van. 

Üzenet ez valakinek, aki nem értette meg érveimet, életemet, hiába erőlködtem tudatni vele, mi vagyok, s mi nem leszek - csupán, mert nem akarta érteni, én pedig nem akartam erőszakot tenni személyiségén. Én mindezt saját ki nem alakultságomként fogtam s fogom fel - azóta sokat tanultam ebből a leckéből. Ma azt gondolom, hogy egyszer majd érteni fogja, amit most lett volna hasznos, de nem állt készen. És persze én is értem, hogy magam mire nem voltam kész. Ennyi történt csak, és ezt nem csak neki, de nekem is el kellett volna tudnom fogadni - de nem tudta és én sem tudtam, nem voltunk rá képesek, aktuális felfogásunk szerint. De ma is kurva nehéz elfogadni a történéseket, mit mondjak. Nincs vád, nincs szemrehányás, csak az elszart helyzet. Elszart lehetőségek, megint.

Nagyjából ennyit számít a különbség az ember elképzelései, vágyai, és az általa létrehozható valóság között - néha egy mély, áthidalhatatlan szakadék épp. Ezt vontam le eddig. Én mára felfgotam, mi lehetek, mire vagyok képes, mi az ami velem paríroz, mi az, amiben partner tudok lenni. A bajt az okozza, ha a nő nem képes felfogni, hogy más az útja, ha több, ha más, mint ami én lenni tudok. Nem az én kálváriám ez igazából, a fentiek okán - hanem az övé. És akkor is csak az övé, ha én tudom, hogy ő valójában nem több, nem más, mint ami hozzám szükségeltetik - csak még nem tapasztalta saját téveszméit, korlátait. 

Szerintem ezek borzalmas tapasztalásai az életnek - amikor tudod valakiről, hogy lehetne az igazi számodra, de a saját korlátai miatt nem ismeri fel. Nem ez a borzalmas ebben, hanem az a tudás, hogy majd x év múlva az illető is tudni fogja magáról, hogy most kellett volna tisztában lenni magával, nem akkor majdan - mert nem válik azzá, minek most képzeli jövőjét. Pech? Ja, az. Mást nem lehet erre mondani. 

Nem egyszer éltem meg ezt, csak ma már tudok higgadtan nyilatkozni erről, el tudom fogadni, hogy milyenek az emberek. Sajnálom, hogy épp nőnapon lát tollamból napvilágot ilyen poszt, de hát az élet nem tartja nyilván az emberi önhittség sablonos ünnepeit. Talán nem véletlenül nem. De az is lehet, hogy véletlen. Ki tudja? Senki.

Agyam eldobom. Deres már a fejem, de megdöbbenve olvasom a sok hírt, statisztikát az ún. "családon belüli" erőszakról, amely az esetek többségében gyakorlatilag a férj megveri az asszonyt esetéről szól. 

Ok, értem én, hogy évtizedekkel ezelőtt ez még így volt rendjén, no de, az akkor volt. Azóta nem fejlődtünk semmit?

Hát, úgy lászik nem. Csak én hittem, hogy amiről nem írnak az újságok, az nincs is. Ugyanakkor van véleményem a dologról. Elsősorban azért, mert az életnek vannak bizonyos igazságai. Például, hogy aki nem áll ki magáért, azt verik változatlanul. Hogy aki megmagyarázza magának, hogy hát a szomszédasszonyt is veri a férje, meg a kolléganőmet is, hát ugyan mit tehetnék ellene, nos, ezzel a hozzáállással elárulja önmagát, saját igazságát. 

Bizony, nem normális olyan házasságban élni, olyan emberrel, amelyik lila foltokat okoz az ember testén, arcán. Dönteni kell - ember akarsz-e maradni, emberi életet élni, vagy jó ez neked így. Muszáj leszel felvállalni a küzdelmet. Vagy a sodrófát veszed kezedbe, vagy az életedet. Utóbbi jobb megoldás szerintem. Mert akkor azt csinálod, amit te akarsz - nekem ne mondd, hogy egy verős férj megtartása vágyálmaid netovábbja, hisz ez önámítás. Kivéve persze, ha a pár teljes egyetértésben együtt hódol a szadomazonak, de gondolom, nem erről szólnak a felháborító statisztikai adatok, meg az egyre szaporodó egyedi történetek, amik napvilágra kerülnek a sajtóban, neten. 

Szóval, muszáj szólnom a dolog ellen, elvégre a név kötelez. Természetesen magam is keveredtem már hajhúzásba a nejemmel - régen -, előfordul a tányértörésig fajuló nézeteltérés néha minden kapcsolatban. De azért van egy határ, amit normális férfi  és természetesen nő sem lép át. Nem üti meg a párját, úgy pláne nem, hogy kék foltokat, sebet vagy törést okoz. Ahogy a gyerekét sem. Ugye nem?

Az érem másik oldalát úgy látom, hogy nem a dolgok, a történések menete változott meg évszázadok, évtizedek során, csak mostanság minden kiderül. Régen illett összeszorítani a száját akármelyik házasfélnek, s kifele nem mutatni semmit. Az volt a képmutatás korszaka és ennek elég messzeható az öröksége - ma is dominál. Csak éppen ez a magatartás nem old meg semmit, ezt pont a megoldatlanul eltelt hosszú idő bizonyítja. 

De amíg nem mindenki derül, addig foglalkozni kell a problémákkal, nem lehet eltussolással elintézni, mint oly sokáig. Erről szólnak a mostani évek már egy ideje - a hazugságok, az elleplezett bűnök, az igaztalanságok bűzlő, felpuffadt dögei bukkannak az idealizált, szépnek hazudott életünk tavának felszínére. Vízi hullák közt egyre nehezebb szép szelfiket csinálni, úgy gondolom.  

Természetesen muszáj beszélni a női erőszakról is, akaratérvényesítésről is, amely leginkább a lelki, nonverbális manipulációban nyilvánul meg, ritkábban fizikai formában. Elsősorban azért, mert a férfiak nem értik többnyire, hogyan manipulálja őket a nő, csak azt érzékelik, hogy valami kurvára nem úgy megy, mint kéne. És ilyenkor bizony hajlamosak mintakövető módon a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodni - eltángálják a nőt. Az ilyen látens lelki reakciók nem akkor jönnek ki, amikor az esemény megtörténik, hanem felgyülemedve a legváratlanabb helyzetekben csattan az ostor vagy az ököl. Kettőn áll a vásár - legelébb is, gondolkodjunk el azon, hogy ha a románc idejében  nm utalt semmi a párunk erőszakos mivoltára, akkor tán azt pont a nem megfelelő párkapcsolat hozta ki belőle. Nem biztos, hogy ez, lehet sok egyéb oka is, de azért egy kékhasút az esetek többségében merek tenni arra, hogy az asszony is ludas vastagon a kialakult helyzetben. Naivnak lenni nem válasz az élet valóságára, nem kifogás, ezt fel kéne végre fogni. Se férfinak, se nőnek. Az élet valóban igazságos - döntéseink következményeivel szembesít. De ha már szembesít, akkor az azért van, hogy korrigáljuk korábbi, helytelen döntésünket. Az nem megfelelő válasz, hogy azért marad együtt a részeges, verekedős párjával a szenvedő áldozat - vagy éppen a lelki terrort alkalmazó asszonnyal -, mert jajj, hát szeretem, meg hát  mi lesz a gyerekekkel, egy világ dől össze bennük, s különben is hova mennék, hogy tudnék önállósodni.

Ha nem teszed meg, ami kézenfekvő boldogabb - vagy csak normálisabb - életed érdekében, akkor bizony az élet nem segít egy jottányit sem. És ezt más emberek nem tehetik meg helyetted, hiába hoznak törvényeket.

A másik, amit ne feledj, hogy gyermekednek azzal ártasz legtöbbet, ha megmaradsz egy ilyen kapcsolatban. Mert azt csak te gondolod, hogy a gyermeked pont úgy hazudik magának, mint te, pláne, ha évek óta görnyedsz egyre lejjebb ezek súlya alatt. Nos, nem. A gyerek szeme után gondolkodik, s nem érti a differenciákat a saját kurrens, egyenes, logikus, általad nevelt gondolkodása, értékrendje és a te cselekményeid között. E feszültség végeredménye pedig az lesz, hogy elveszíti a bizalmát benned, nem leszel szavahihető. Mert működik benne az ösztön, hogy a tapasztalásnak higgyen inkább. Egyfelől.

Másfelől, egy gyerekben mély nyomot hagy még a szülői veszekedés, kiabálás is, nem hogy az erőszakot fel tudná dolgozni.  E poszt írása közben a társadalomba valamilyen szinten beilleszkedett nőkre gondolok, mivel az iskolázatlan családokban tulajdonként, haszonállatként kezelt lányok, asszonyok helyzete gyakorlatilag menthetetlen. Nem iskoláztatják őket többnyire, így normális, önálló egzisztenciára, életpályára sem sok kilátásuk van, ezáltal az esetleg erőszakos apa, anya, illetve később a hasonló beállítottságú férj, élettárs kötelékéből sem tudnak kilépni. Akinek viszont egy szemernyi esélye van erre, az tegye meg magáért, gyermekei jövőjéért, amit megtehet.

Na ja. Nézem a Két pasi meg egy kicsit. Nagyon hasznos tanulmány film-sorozat a férfiak hülyeségeiről. Bárkinek, azaz nőnek se elhanyagolandó, de férfiaknak egyenesen kötelező. Már ha érteni akarják, hogy miért tudnak rólul néha többet nők, mint ők maguk. Haladni kell a korral, ugye. És még szórakoztató is emellett - nem úgy, mint a valóságban:) Ennek azért ne örülj annyira, mert ha a férfiak hülyeségéből sikeres sorozatot lehet csinálni, az bizony azt jelenti, hogy a férfiak hülyék. 

Szóval, a lényeg: a férfi akarna önmaga lenni, megvan benne az elhatározás, de legtöbbször elbukik. A pinán, seggen, csöcsön. Mindegy, valamelyiken. A férfiak sokat szidják a nőket, hogy alantasak. Naná, hisz a nők a férfi megfogására és idomítására gyúrnak, ösztönből-neveltetésből, réges-rég. Nem a nőkben van a hiba - a férfiakban. Elvesztették a pöcsüket, időközben. Pontosabban hagyták levágni a pöcsüket a nők által, s egyben az eszüket vesztették el, amióta az leszállt a pöcsükbe. Nem mindegy. 

A nő mindenkor férfihez akar tartozni, ösztönösen. Ideális esetben gyermekkorában ez az apját jelenti, de, mint tudjuk, pár generáció óta apu már nem ideális eset - hisz ő is eladta agyát egy pináért. Akkor is, ha valójában fogalma sincs az igazi pináról, mint őseinknek sokáig - csak hiszi, hogy ha belógathatja valakinek, aki azt hazudja neki, amit hallani akar, akkor az igazi pina. 

Tévedni emberi dolog, tartja a régi mondás. Azonban időközben az ember pinafüggővé lett, s fogalma sincs arról, mi az igazi pina. Ergo ma már fogalma sincs a tévedése miben létéről. 

Felhomályosítalak: mégis muszáj lesz. Ugyanis ha nyilvánvaló, bárki által észlelhető hülyeségeddel követelted ki ezt az írást, akkor az azt jelenti, hogy van valami balhé, amit észre lehet venni rajtad kívülálló számára is. Vagyis, hiába igyekszel titkolni, elhazudni, kenni az igazat, az már napvilágot látott, mire te mindezen kenőtevékenységet elkezded. Nem mindenki áll azon az intellektuális szinten, mint te, ennyit azért levonhatnál azonnal jelen történésekből. Nincs harag, remélem - az élet néha más emberek formájában vág pofán bárkit - férfit, nőt, mindegy.

Nos, az igazi pina kérlek szépen, az az, amelyik valóban a te farkadat kívánja - és élvezi is, makulátlanul. Az nem az, amelyik csak nyugtázza, hogy belógattál valamit, ami kurvára nem az, amire ő vágyik. Akkor csak átbaszás áldozata lettél, de nem a nőé, hanem a saját hülyeségedé. Ezt tudom mondani, mint aki sosem hazudik, pláne nem férfiak rovására. Szeretem az embereket, ugye. 

Mármint a férfi szemszögéből. Mint a faék 5000 évvek ezelőtt már. És tulajdonképpen a sajátjából is csak ilyen, nem tud több lenni, hiába írunk 2015-öt. Már ha, a maga valódi szemszögéből nézni képes önmagát, és a látott képpel képes azonosulni. Van ilyen, csak jelzem. És nagyon pariban van a férfival, az a kevés, aki ráébredt saját okossága mentén minderre.

Évezredek óta a férfi határozza meg ugyanis a világ menetét. Nem véletlenül. Mert ő képes erre, erre teszik képessé a vele született képességei, ereje, esze. A nő meg nem bír ezek egyikével sem, mert nem született vele. Lehet vélelmezni, hogy ez a nők számára pech-e vagy csak saját hiányosságaik következményeit kénytelenek tudomásul venni. Bocs, de mindjárt kifejtem, miért gondolom ezt és így.

A férfiak ösztönös törekvéseit évezredek emberi történelme igazolja. Vagyis, hogy mit képes létrehozni, saját erőforrásai mentén. A nő meg régóta törekszik a férfi ezen kiváltságainak megszerzésére, még is, hiába igyekszik, kudarcot vall, jobbára. Ez azért történik így, mert olyasmire igyekszik sok-sok évszázad óta, amire nincs hatalma valójában, azaz, eredendően. Mármint, az emberiség létezése tekintetében nézve.

Mit akar a nő VALÓJÁBAN? Egy férfihoz tartozni, annak hóna alá bújni, biztonságában érezni magát. Ennyit akar igazából bármelyik nő, nem többet. Ebbe belefoglaltatik a valóság azon szelete is, hogy az előbbiek okán a szex is pont úgy működik kettejük között, ahogy annak működnie kell. Azaz, makulátlanul és tökéletesen - a nő szemszögéből. Az a nő, akit a párja kielégítően képes dugni, nos, az a nő nem töri fejét semmiféle lázadáson, nem reklamál, nem picsog a férfi uralom ellen, eszébe sem jut ilyesmi. Mert megkap mindent, amire szüksége van nőként. A balhét az olyan nők kezdik, és éltetik, akiknek mindez nem jut akármi oknál fogva. Gyakorta, ez ma, saját idióta félresiklott, anti-élet szemléletüket jelenti, a túlzott szabadságban. Arra  a tényre nyomatékosan felhívom a figyelmet, hogy mindez nem érvényes azon nőkre, akiknek balfasz partnerük van. Viszont, amilyen a mosdó, olyan a törcsi is, azaz, balfasz, félidióta nőknek a partnere és az általa nyújtott kielégülés is csak olyan. Azaz, nem teljes, hiányos. Mindenki azt kapja, amire érdemes, így összegezném a történések lényegét.

És most, hogy megalázásodat - amit csakis önmagad idióta elképzeléseinek köszönhetsz - tovább növeljem, nos, elmegyek tv-t nézni: megnézem inkább a 40 éves szűz című filmet, amely egy félidióta pasi és a hozzávaló félidióta nő egymásra találásáról szól. Nagyjából ezen a szinten vagy te is, akár nő vagy, akár férfi, csak neked nem jön össze. Szerintem nézd meg te is, okulhatsz a jövődre nézve. Nem muszáj, de ajánlott. Már, ha akarsz valami sikerre jutni az életben. Mai világunkban a nők és férfiak egyformán idióták. Én ezt látom, amikor téged, cselekményeidet, vagy éppen csak elképzeléseidet, hozzáállásodat nézem. És nem kérek elnézést - ilyen vagy. Ha nem tetszik e kép, akkor tégy másképp az élet színpadán, hogy ne ezt lássam. 

Néztem Franket, ismét - Mindenki megvan c. film Robert de Niroval. Más apák és fiúk szövevényes, küzdelmes kapcsolata jut eszembe róla, történetéről.

Nem szabad egy férfinak önzőnek lennie. Egy apának biztosan nem. A férfi kocka, nyers, általában. Nem veszi észre gyakorta, hogy szétveri a porcelánboltot, primitívségénél fogva. Ugye a kocka sarkai kilógnak térülés-fordulás közben, ez ilyen. De. Egy dolog, hogy meddig terjed a jogos, spirituális lényeg, és honnantól kezdődik az ego által szorgalmazott kockaság. Merthogy a kettő nem ugyanaz - a spirituális lényeg nem sértő, hanem iránymutató, előrevivő. Az ego az, amely lelki sérelmeket felhasználva, azokkal alátámasztva szélsőséggé sarkítja, felnagyítja azt, aminek a természetes, vele született mértéke egészséges, hasznos, de emígy romboló hatású.

Az a helyzet, hogy a férfiakban sok a gyávaság, érzelmileg különösen - ezt palástolják többnyire a kockaság egyszerűsítő intézményével, tudattalanul vagy tudatosan sarkítva személyiségüket a felé. Mert ez a könnyebb - innen tudni, hogy gyávák. Mert aki a könnyebb utat választja, az menekül valami elől - félelmei elől. Ez van. MInt, ahogyan a nőknek is könnyebb kikerekíteni magukat valamely női sablonra, eljátszani a hülye picsát, a tudatlan-ártatlant, vagy éppen az okostojást. Egy kutya - mindkét nemnél az egoról fakad a történet. 

Na de, ma terítéken a férfi van:) (csajok, ma kurvára örültök, mi? Korai öröm...nőkről több szemétséget, aljasságot tudnék írni, de megértésből és érdektelenségből nem teszem...jobbára - minek rúgni abba, aki két sarokkal később a saját hülységébe botlik? Ugye, hogy értelmetlen? Nos, szerintem is:). Szóval, az egy dolog, hogy a férfi maga sokat mulaszt saját életéből, ha ilyen, de van ennél fontosabb szempont is. Minden férfi gyereket akar, akire örökítheti magát, nevét, szemléletét ( ami gyakorta elég nagy marhaság, mert se ő, se a neve nem ér zérót se), akire majd büszke akar lenni, már mint, ha a gyerek őt tükrözi bármiben. De legyünk megbocsátóak e férfitévhit primitivitásával szemben (ezt a szót nem is ismeri fel a helyesírás-ellenőrző szofver, azért ez elárul valamit a kultúránkról:), hisz a férfiak többsége nem több állatnál. Magyar átlag hite szerint, legalábbis. Nem tudom megcáfolni ezt a hitet, ez is elárul valamit,szintén a mi kultúránkról. 

De azért. Fejlettebb gondolkodásúak inkább annak örülnek, ha gyerekük önjáró, megküzd a saját útjáért akár velük is, és sikerrel járják azt. Szemlélet kérdése. Azonban, minden fiú gyerekként kezdi. És nem lehet kis férfiként kezelni, vannak más igényei is ahhoz, hogy kerek, komplett emberré nevelkedjen. Nem ketrecharcosnak születik egyik sem, pláne nem gyerekkorban. Be kéne csukni az olyan apát, aki elveszi fiától, lányától a gyerekkorát, azt a felhőtlen időszakot, amikor megtanulhatja, mit jelent boldognak lenni. Mert, akitől elveszik ezt, annak nincs mintája később sem soha, arra vonatkozólag, hogy mit is kéne elérnie, mi kéne motiválja őt. Ezért nem tudja majd saját családját sem boldoggá tenni. Boldogtalan életeket okoz maga körül. 

Szóval, apák és fiúk valójában a kapcsolatról szól, amelynek mentén felépülhet a Kapcsolat. Az a kapcsolat, mely kihúzza, végigviszi kettejüket mondjuk akár 40-90 éven át. Mert nekem ezek a perspektíváim. Nem tegnap óta, hanem vagy 30 éve. És időarányosan ott vagyok a szeren. Hogy te mit hiszel? Hát az nem nagyon érdekes számomra. Honnan indulsz? Hogy a magyar férfi átlag 47 évet él? És még van pofád megnyilvánulni ilyen nyilvánvalóan obszcén fasz hiedelem mentén? Megérdemled, hogy bárki figyelmen kívül hagyja bármiféle, életről alkotott elképzeléseidet? És csodálkozol ezen, ha szembesülnöd kell vele? Én nem tenném a helyedben, ha csak ennyi IQ/EQ tellene tőlem. Nem is akarom tudni igazából, mit is képzelsz, ha csak ennyit tudsz letenni a valóság asztalára. Hát, ennyire legyél büszke legfeljebb átlag magyar női elképzeléseidre, elvárásaidra, hamis ideáidra - lófaszt nem érnek, még annál is kevesebbet.

A magyar nők 90%-a nagyjából ennyit mondhat magáénak, teljesítményének - de a jó hír az, hogy csak rajtuk múlik, javulhat-e ez az arány. Mármint ténykedéseiken, döntéseiken.

Ami szomorú, hogy sok éves tapasztalás mentén írtam e posztot, és megírása után majd egy éves kivárási idővel tettem közzé. Volt hát elé időd javítani ezen a képen, lett volna, de nem tetted - erről szól e ma esti sztori. Bocs, ha lekésted, erről nem én tehetek:)

Ma este komolyan elgondolkoztam azon, hogy elköltözöm erről az örökké-béta-verzióról egy pénzes eu-s domainre. Mert régóta érzem, hogy itt szopatnak, különösen az index tulajdonos váltása óta. De most már kezd elegem lenni a technikai málőrökből. Informatikus vagyok rég, adatbázis szakember. Ennél sokkal kevesebb hibáért is kibasztak volna akármelyik munkahelyemről az elmútt30évben. De nem történt ilyen, mert adtam magamra. Csak úgy emberileg, mint szakmailag. De úgy látszik, az újságírószakmában nem ilyen szigor uralkodik. Én választottam rossz szektort anno? Lehet. A pénzügyi szektor nyilván szigorúbb, saját jól felfogott érdekében. 

Ritkán írok már egy éve, épp ezért rohadtul felbasz, ha épp akkor nem működik ez az évek óta számon kérhetetlen béta-motor - ami valószínűleg szándékosan béta ennyi idő óta. Lehet hülyének nézni az embereket, de nem lehet a végtelenségig. Én így tapasztaltam, ezért engedek az ezzel a tapasztalással parírozó közönséges emberi érzésnek. 

Szép estét:)

Mi van itt ma, bazmeg? Megmondom. Emberek elkényelmesedett milliói, akik sokat olvastak történelemről, ám meseként kezelték az tudatukban évtizedek óta, nem pedig más emberek hús-vér-szellem életeként fogták fel. A mit-gondolunk-mondunk-valamiről és a mit-teszünk-hasonló-helyzetben között ennyi csupán a különbség. Generációk tucatja óta, nem mellesleg. Sok kár keletkezett e hazugságfolyam mentén, nem lehet már átugrani a felhalmozódott nagy kupac szart, ez a valós helyzet. Ezért szar az életed, és ezért volt már nagyapádé is az. Vannak dolgok, amiket nem lehet elintézetlenül hagyni - mert nem szűnik meg a probléma, csak gördül, mint  a lavina, és egyre hízik. Ez nem egy számítógépes játék, ahol ha gémóverre futsz motivációid, bénaságod mentén, akkor új életet kérhetsz. Ez csak egy tévhit - elég régi, de változatlanul működésképtelen. Pech, hogy pont nálad futnak törésre a dolgok, sok generáció önámításai után? Ja, az. De ettől még nem szabadulsz a terhektől. Nem csak a vagyon öröklődik, de a restanciák éppúgy. Hát, ahogy látom, ez utóbbiból halmozódott fel több. Pech. 

Hitted évtizedek óta, hogy a nácizmus, a kommunizmus, vagy a feudalizmus, a rabszolgatartás csak régi idióta emberek terméke? Hogy neked ehhez semmi közöd nincs, nem kell legyen, soha többé, mert más korokban ezeket már elintézték mások - helyetted? Hogy a jogtalanság - akármilyen viszonylatban, akár országok, nemzetek között, akár férfi-nő viszonylatban - a 19. század végén, a 20. elején felszámolódott nemzetközileg? Még is, milyen alapon hiszed ezt ma, a 21.-ben?

Semmi alapja nincs ebbéli tévhitednek - s jobb esetben tévhitednek. Mert már ezen is túl vagyunk, már rég nem arról van szó, hogy mit hittél. Hanem azzal szemben álló, általad is teremtett valóságról. Ha úgy jobban érted, arról a valóságról, amely pont e kényelmes, önző önmegtévesztésed okán jöhetett létre, válhatott valósággá.

Ma már arról van szó tényszerűen, hogy hazudsz, mint a vízfolyás, magadnak először, aztán másoknak is, egészen addig a szintig, amikor képes vagy akár megölni is azt, aki akárcsak szólni meg e tendenciáért. Mert nem akarod tudni, hogy a valóság, amelyben élsz, s amelyet neked kéne valójában alakítanod, itt és most, nos, hogy annak kurvára semmi köze hazugságaidhoz, önámításaidhoz, téveszméidhez, pontosabban, hogy e kettő között egyre mélyül a szakadék, s a feszültségek, melyek nyugalmadat egyre inkább zavarják, nos, csak te miattad, a te önámításaid miatt növekednek.

Az ilyen magatartás okozza mindig a törést. Valami, valahol egyszer csak felrobban a feszültségtől. De nem azért, mert valaki vagy valami rajtad kívülálló tehet a történésekről, hanem mert te tehetsz a nem történésekről. Nagyon nem mindegy ám ez. Nem menekülhetsz a születésedtől rád rótt felelősség elől, ezt jelenti. Nem elég magadra gondolnod, s e fő elv szerint hazudozni végig egy életet, akár lemenni spárgába, vagy lefeküdni akárkinek, aki meg akar kúrni, s aztán magyarázni, hogy hát az életedet féltetted. Van istened, aki neked mást mondott. Nem ma, nem tegnap, hanem évezredekkel ezelőtt - s igazságai ma nem hogy megállnak, de beteljesíted azokat - ellenpéldaként. Nem jó szerepben tetszelegsz, amondó vagyok. Mert az ellenpéldákat azért ismerjük évezredek óta, hogy ne váljunk olyanokká. Valamit benéztél, azt gondolom. 

Kapd hát össze magad, és változtass. Válj emberré - azzá, olyanná, amilyennek Isten rendelt téged. Az emberek közösségét ugyanis nem hatalmazta fel, hogy agyonverjenek téged, ha nettó elárulója vagy mindannak, amit az emberekre rótt - elhordozásodat és bűneid megbocsátását rótta mindenkire. De ez nem jogosít fel téged arra, hogy beleszarj mások életébe. Mert hogy, nem csak másokhoz szóltak a parancsok, hanem hozzád is. S amiképpen másokon számon veszi mulasztásaikat, akképpen rajtad is. Ez nagyon nem mindegy - se nekünk, többieknek, sem neked.  Ha nem vetted észre, hogy már elkezdődött a számvetés ideje, akkor időszerű lenne körülnézned. Már tart egy ideje. Az más kérdés, hogy te miket hazudsz erre a folyamatra - de ez a helyzet most arról szól, hogy te miről mit szeretnél hinni. Nem. A valóságról szól és a jövőről. 

Vagy 8 nem publikált bejegyzésem vár itt. Komolyak, amiket megírtam - félig, vagy egészen - , de végül nem publikáltam. Van olyan, ami majd egy éves. Miért van ez így? Mert nem vagy rá érdemes, hogy olvashasd, azért. Mert figyellek, figyelem, hogy mi érdekel, hogy mire hogy reagálsz. És biztosan nem szórok gyöngyöt disznók elé. Ha azt látom, hogy a disznónál is mélyebb szinten kuncsorogsz az életedben, akkor nem vagyok annyira hülye, hogy még fahéjat is szórjak a trágyára, amelyen élsz. Bocs, nem segítek abban, hogy mélyebbre túrjad magad az általad favorizált trágyadombban. Ez rajtam múlik, ezért ilyen a reakcióm. Az, hogy te minek nem hiszed magad, az meg a te egyéni magánügyed. De nincs közünk egymáshoz, ha ahhoz méred az emberséget, amit te képzelsz arról. Bocs, még egyszer. Ez a blog 5 éve tartja ugyanazt az értékrendet. Terveim szerint még nagyon sok évtizedik így is marad. Vagy letörlöm alkalom addtán, tokkal-vonóval - de semmiképpen nem születhet itt írás, ami bármely emberi alapértéket elárulna a legkisebb mértékeben is. Végül én fogok győzni, mert nekem van türelmem mindahhoz, mindannak beteljesüléséhez, s számonkéréséhez is, amit valaha is leírtam. Hisz ezért írtam, nem egyébért. Pusztán, hogy jobb ember lehess, mint aminek szüleid, iskoláid neveltek. Mert nem kaptál meg mindent tőlük, ami szükséges a boldog élethez, ezt látom magam körül, a tágabb és szűkebb környezetemben élők életén, cselekményein. Szép estét kívánok:)

Mrs. Robinson - ehhez volt ma kedvem. Pontosabban már napok óta lappangott. Tudod, van az úgy, hogy egyszer csak eszembe jut valami, hogy milyen jó lenne, aztán napokig nem hagy békén. Hát ma feltettem a Simon & Garfunkel lemezt. Még nem az LP-t, csak a CD-t, de amaz se várat magára sokat - az lesz az igazi:).

Békét hozott, elvitt utazni, mint már oly sokszor. A 60-as évekbe, amikor születtem, a lázadás érdek nélküli őszinte, átgondolatlan, ösztönös világába, aminek okán a 70-es években meghatározhatták zenei kultúrájukkal életem alapjait. A nyersen őszinte, üvöltő lázadás korába születtem bele, aminek ízét a számban, lüktetését ereimben, szívemben éreztem, még a vasfüggöny mögött is. 

Talán '80 körül láttam először a filmet. És akkor csináltnak, elkényeztetett értelmiségi műmájerkedésnek éreztem - de talán csak mert a mi mozink is ilyenekkel volt tele. De ma már másképp látom. Akárcsak az Eper és vér-t. Azt nagyon felnőtt fejjel láttam először - 40 elmúltam már. Tudod, vannak filmek, könyvek, amiket minden szakmai médium etalonként emleget, de valahogy nem sikerül hozzá jutnod, vagy amikor igen, akkor épp nem érdekel, nem aktuális, amikor meg érdekelne, akkor nem lehet hozzájutni. Nekem egy gimis osztálytársam volt lázadó, aki ajánlotta, hogy nézzem meg az Eper és vér-t, de akkor nem érdekelt. Engem Rambo hozott lázba akkoriban - a tiltott gyümölcs édesebb volt, tudod, hogy van ez:) Később sokszor eszembe jutott az a másik film is, de nem volt elérhető. 

De ma értem - ezt is, azt is. Ehhez meg kellett élni mindenek előtt a kapitalizmust, a liberalizmus minden ízét, társadalmi következményeit, legalábbis annak magoncait, ahhoz, hogy értsem. Nem hiszem, hogy bárki érthet olyasmit, amit nem élt meg, amit nem látott, érzékelt testközelből. 

Szóval, azt vettem észre, hogy az évtizedek alatt rám rakódott rengeteg társadalmi szar, sallang, téveszmék és hazugságok alatt még mindig az a gyerek lakozik bennem legbelül, akit szíven ütött Simon & Garfunkel, vagy a Beatles, az Animals vagy a Stones, a Deep Purple, Janis Joplin, a Doors vagy évtizeddel később az AC/DC  vagy éppen az Omega, Illés - és még sorolhatnám. Nem is jut eszembe mind. Ami jó jel, mert annak bizonyítéka, hogy nagyon sok eredeti ember tett le igazi, emberi dolgokat közös asztalunkra.

Valami őszinteség, talán ez a kulcsuk a szívhez. Az első debütálás még nem az üzletről szól, még nem. Az még az inspirációról, az útkereső őszinte szenvedélyéről szól, nem másról. Őszinteség, asszem, ez a kulcs bármihez. Akkor és ma is. Csak ma kevesebb van belőle. 

A Szer - LSD, fű, heroin - fénykorában, a 60-as években a felvilágosulást szolgálta. Meg kell nézni, hogy először olyan embertársaink használták, akik tehetségesek voltak valamely művészeti ágban, alapvetően és emberi minőségüknél fogva, s elérvén a materializmus korlátait, többre vágytak annál, át akartak lépni annak korlátain. Valamire ráéreztek, hogy van tovább az út és bátrak voltak. És profitálni tudtak új élményeikből, mindannyiunk örömére, épülésére. Bizonyíték, nem ígéret egy másik dimenzió létezéséről. 

Beatles, Jim Morrison, Stones, Janis Joplin, Jimi Hendrix, és még sokan mások, akiket itt nem említek név szerint. Nem beszélve, de hivatkozva azon indián törzsekre, akik évezredek, évszázadok óta használják e szereket, ám mégsem váltak zombivá használatuk miatt. 

Szóval, a szerek nem arra valók, hogy a hétköznapi ember kábítsa magát velük, hogy elmeneküljön a saját valósága elől, azaz, hogy elbutítsa magát. Nem. Ez a szabadság totális félreértelmezése, az ego mentén. Különleges képességű emberek kiterjedésének továbbfejlesztését tudják szolgálni - a hétköznapi ember hétköznapi szemlélete mentén azonban csak pusztítást hoznak létre. Fogd fel ezt, ha nem vagy Jimi Hendrix, vagy Jim Morrison.

Azoknak kell tudnia ezt, akik ilyen emberek - vagy éppen nem ilyenek. Önismeret, célok és öntudat kérdése a szabadsággal való élés. A szabadság ezt jelenti - hogy az egyes ember tudja az ő útját és e tudás szerint jár azon. A fentebb említett hírességek nem baszták el - olyan örökséget hagytak maguk után, amelyet nehéz lenni vitatnia bármely hivatalnoknak a szerekkel kapcsolatos álláspontja mentén. Azon egyszerű oknál fogva állítom ezt, miszerint egyik főfasz sem tudná pótolni mindazt, amiket ők letettek az emberiség asztalára. Hogy politikusokról ne is beszéljünk.

Szóval, a szer nem arra való, hogy elnyomd tudatodat, hanem a tudat tágítására. Ez közelebbről azt jelenti, hogy bármely tapasztalásod arra való - így az utazás is - , hogy emberi életedet jobbítsd általa. El lehet olvasni tapasztalt régi motorosok útmutatását a szerek használatáról - egyik sem arra ösztönöz, hogy basszál be, és ne törődj semmivel, senkivel - sőt, ellenkezőleg. Nem a szer a hibás azért, ha hülye, önző vagy, ezt nem árt tisztázni.

Az egy dolog, hogy neked már az alkohol nem elég tudattompítónak - a te felelősséged, hogy mire, miért vágysz. A kábszerekből élő termelők nem tudják, hogy kinek, milyen igényeit szolgálják ki - csak pénzből élnek ők is, és a kannabiszért, ópiumért, heroinért több pénzt kapnak, mint a búzáért. Ha te nem kívánnád fogyasztani ezeket, akkor ők sem kényszerülnének ezeket termelni, s ebből élni, ez a valós helyzet. Mindig a kereslet alakítja a piacot. 

Mondom mindezeket úgy, hogy soha nem volt szükségem szerre ahhoz, hogy utazzak, vagy hogy megértsem, mire való. Megint kibasztam a rendszerrel, ha úgy tetszik - soha senki nem volt tanúja annak, hogy bármit szedtem vagy szívtam volna, mivel hogy soha nem is történt ilyen:) 

Ne keseregj, csak tudd, hol a helyed az életben - s ne vágyj többre, ne akarj más lenni, mint ami lehetsz. Amiként azok se akarjanak szakértői lenni a szereknek, akik nem tudják, mire jó, sem tapasztalatuk, sem értelmük nem ér fel ahhoz, hogy bármi fogalmuk legyen róla. Az embereket, motivációikat meg kell értenie annak, aki változtatni akar azon -  némi intelligencia és értés is szükségeltetik ehhez. Ha valaki nettó hülye ehhez, akkor viszont ne akarja szabályozni mások életét, lehetőségeit, mert csak saját hülyeségéről tesz tanúbizonyságot ebbéli értelem nélküli megnyilvánulásával. Semmi, amit emberek tesznek, nem indok vagy értelem nélkül való - kivéve a hatalom harcait, nyomorgatását vagy a háborúkat. Ergo, a hippiknek volt igazuk, akik a háborút ellenezték és a szerelmet hirdették.

Sajnálom, hogy ezen ismerhető és felismerhető történelmi tények ellenére a KDNP ennyire köcsög, hogy szinte középkori faszságokat hisznek aktuálisnak, reálisnak. Magukról rajzoltak csak kórképet - egy szép nagy fasz rajzát az önhittségtől párás parlamenti ablakukra. Inkább kussoljanak mindazokról, amiről fogalmuk nincsen, csak képzelgéseik. Jobb lehet e nemzetnek, minden bizonnyal - a jövőben, mert hogy az eddigi kormányzati teljesítmény a száradt lószart sem közelíti hatékonyságban. Hazudni hazudtak eleget, csak éppen az élet kérdéseinek, kihívásainak megoldásához az csak lófasz, nem egyéb. Szép estét:)

Filmek - most épp Smitty, egy családi film, Peter Fonda-val nagyapa szerepben. Az utóbbi években láttam több filmjét is, amiket idősebb fejjel készített, és elgondolkoztam azon a disszonancián, hogy korábban 30 évig nem szerepelt szinte semmiben a Szelíd motorosok után. Mintegy vele disszonáns Dennis Hopper pályafutása, aki viszont rengeteg, de kevés kivétellel csupa negatív szerepet vállalt ugyanezen idő alatt. Két ember, akiknek volt egy közös ügye, de ettől még igencsak különbözőek voltak, s azok is maradtak. Az már az én gondolatom, hogy számít, mit hoz létre egy ember cselekményeivel, mit ad át környezetének, kiben, milyen nyomot hagy ténykedéseivel, vállalásaival. Nem minden az, hogy bármit elvállal, amit könnyedén véghez vihet képességei és lehetőségei mentén és jó pénzt fizetnek érte. Ez korunk legnagyobb kockázata - könnyen elúszik rajta egy ember értéke. Mindegy, ez csak egy mellékszál.

Valójában a lényeg, hogy nekem ezen a délutánon jó üzenet volt a nagyapa szerep. Időutazásra vitt - a múltamba és a jövőmbe egyszerre. Egyrészt, emlékszem, apám milyen volt apának, s milyen más nagyapának. Nagyapa mindig jó fej, ő is az volt annak. Persze, hiszen nagyapa lehet mindig nagylelkű, lehet mindig jó fej - ez az ő jussa, a szopás meg az apáé. Ők is saját tapasztalatból tudják:)

Már én is erre gyúrok, ez a jövőm. Az igazi szeretetre ugyanis meg kell érni - s ehhez élettapasztalat kell. Most gyűjtöm. Nem vagyok faszkalap apának sem, ez egyre inkább így van - de valószínűleg egy apa sem tud igazán barátja lenni a fiának, lányának. Mert hatalom is felette, irányítója életének, s ez szül egy korlátozott nexust, legalábbis így tudom felfogni azt, hogy miért jobb nagyszülőnek valaki, mint szülőnek. Ugye a leszármazottak határozzák meg, ki, milyen, tehát óhatatlanul más lesz a véleménye a gyereknek, mint az unokának. Másfelől, addigra leszek kellően élettapasztalt, amit már a gyerekemnek nem adhatok át felnőtt fejjel, de az unokámnak még igen. Sok olyasmit, amit majd a fiam nem fog tudni, amikor szülő lesz. Versenyt futottam saját magammal és az idővel, hogy ezalatt minél jobb szülővé legyek, de ezt a versenyt kevesen nyerik meg, ahogy láttam. Azért azt remélem, hogy amit neki át tudtam adni, annak egy részéből profitál majd saját családjában, illetve a családja. Mert ha évtizedes egyengető kovácsmunkám nem egyenesítette, tisztította az ő életlátását, életútját, akkor hiábavaló voltam. Hiába éltem, tettem bármit, amiről hittem, hogy jobbá teheti életét, vagy egyáltalában bárkiét. A Mennyei királyságban volt egy jó mondat - "Férfi-e az, aki nem teszi jobbá a világot?". Nálam nagyon ült a mondat, tükrözte ars poeticámat, törekvéseim filozófiáját - végül is ez lehet egy férfi ars poeticája, életcélja. Asszem.

Szeretet. Az elmúlt év során különösen fókuszomba került ez a nagyon fontos életkérdés. Amikor a matéria megszokott ideái összeomlanak, eltűnnek a süllyesztőben, akkor hirtelen felértékelődnek a soha el nem múló, el nem értéktelenedő aspektusaink. Emberi aspektusaink. Amiket hajlamosak vagyunk az anyagi jólét és az abba vetett remények oltárán feláldozni. A materiális szemlélet mohóvá és türelmetlenné tesz - vagyis önzővé. A szeretet nem tud kinőni egy emberből sem ezen a táptalajon, csak elsorvadni. Pedig boldoggá igazából csak ez tehet, semmi más. Könnyű szívűvé, amikor az anyagi dolgok összeomlóban vannak köröttünk, türelmessé és reménykedővé, amikor minden vélt kapaszkodónk elolvad a sors ember feletti nukleáris tüzében. 

Mindig igyekeztem többet és többet megtudni az engem körülvevő világról. Érteni akartam, mi és miért történik úgy, ahogy, vagy nem történik úgy, ahogy jó volna. Az egésznek nem volt más értelme, mozgatórugója, minthogy a magam helyét, útját megleljem ebben a forgatagban. És megtanultam felülemelkedni a tömegen, céltudatossá lenni, s menni előre viharban, nem feledni célomat a kényelem és a bőség idején - aztán egy napon arra eszméltem, hogy elértem az általam vágyott világ szélére. Egyszer csak ott volt a legvégső szakadék, ahol a vizek a lomha vízesésként a végtelen mélybe hullnak, s semmivé foszlik erejük a végtelenben. És akkor csak leültem a szélére és lelógáztam a lábam, s elgondolkoztam. Furcsa élmény volt, de nem tartott soká, míg megértettem, hogy hiába futottam, hiába diktáltam magamnak gyilkos és könyörtelen tempót - nem lettem boldoggá a megszerzett tudás, ismeret által. Mert egyrészt, az ismeret maximumát behatárolja az, aminek a megismeréséről szól az ismeret. És hogy a boldogság nem a matériában van, ezt csak buta emberek mondták s örökítették rám. Meg sok más emberre is. Hanem vannak más dimenziók a világegyetemben, életünkben, amiknek megismerésére csal akkor kényszerülünk, amikor buta álmaink kudarcaival szembesülünk egyértelműen, cáfolhatatlanul.

Amikor szembesülsz a végességgel egyértelműen, akkor nagyon egyértelműen látod azt is, hogy az mi nem, az mire nem képes, mit nem adhat meg, amit bár vártál tőle. A te tévedésed abban van, hogy tőle vártad, ez nem a matéria tökéletlensége, hibája, ez fontos tény. Egy ember számára az anyagi világ nem végtelen. Remélni lehet ugyan, egyre lejjebb guggolva, csak hogy ne lássuk meg azt a bizonyos szakadékot, vagy minél később, ám ez csak önámítás. Mint például az, hogy nekünk korlátlan a perspektívánk, vár a világűr, s abban más csillagok, s köröttük más bolygók - csak mellébeszélés, önámítás. Hisz, ha itt nem tudsz boldoggá lenni, megelégedetté, az élettel betelt ember, akkor ugyan mitől lennél az x fényévnyire vagy bárhol másutt? Oktalan motiváció - vagy inkább csak hazug, amivel csak magunkat csapjuk be. Mindenki saját magát. 

Szeretet. Nagyon fontos dolog és indok az ember életében. Fontos dolog, hogy érezzük, hogy jelentsen valamit - és az egyetlen indok arra, hogy az élet legkülönfélébb helyzeteiben ne a recept szerint, ne konzerv szerint döntsünk, hanem igazán helyesen. Ha mindennap szem előtt tartjuk, akkor lehet egy boldog életünk - benne más, boldog emberekkel, akiknek boldogságához magunk is hozzájárultunk. Ennél minőségibb élet nem kell embernek - mindenki ezt szeretné, legfeljebb még nem fogalmazódtak meg benne a konkrétumai, nem látta meg ezeket. De kézzelfogható.   

Nézem a filmet. S arra gondolok, hogy életünk Isten Tetris-játéka. Reggel 10 körül, felkelés után kiül a tornácra, még pizsamában, köntösben, beszívja a finom, késő tavaszi levegőt, kortyol egyet valami leheletfinom whiskeyből - de csak egy egész picit, ugye még csak délelőtt van -, aztán elmosolyodik és csukott szemmel elmorzsol az ujjai közt pár követ, azok pedig lepotyognak ide a mi játékunkba. Kinek, mikor, mi - kocka, L betű vagy éppen hasáb. Mi meg kapkodjuk idelent a fejünket, lessük, hogy épp mi pottyan le, és izzadunk, hogy jajj, csak el tudjuk kapni s elforgatni, mielőtt földet ér. Mert csak ennyi a részvételünk a játékban - a köveket nem mi faragjuk és el sem bírnánk súlyukat. Csak irányíthatjuk őket.

Vannak emberek, akik nem értik a játék lényegét, sőt, azt sem látják, hogy egyáltalán egy játék részesei - s e nem értés okán szentségelnek, hogy mi a francért záporoznak kövek a Mennyből - azaz, miért történnek váratlan, általuk nem kívánt, nem tervezett események, miért kényszerülnek váratlan, vagy inkább csak kerülni szándékozott élethelyzetekbe. Ők azok, akik nehéznek érzik az életet - áldozatnak, lemondásnak a játékot, szemben saját egojuk szándékaival, amiket siratnak vagy épp erőltetnek. Naná, hogy nehéznek érzik a köveket, ha azok a fejükre hullanak, s fájdalmaik gyűlnek azok nyomán. És ha tovább gondolom, akkor e fájdalmakat más emberekre terhelik, vagy éppen rajtuk akarnak revansot venni olyasmiért, aminek valójában csak saját maguk az okai, senki más. E disszonáns állapotban szenvedve kitalálnak elméleteket, amelyek egojuknak kényelmes, azt erősíti, amivel csak egyre inkább mérgezik önmagukat, életüket. Ahelyett, hogy belátnák - játszani kell. És akkor minden kisimul, akkor épül biztos, kiszámítható élet, abban az értelemben, hogy felnőnek a játékhoz, megügyesednek abban.

Aztán vannak más emberek, akik értik a játékot, de azt gondolják, az ügyességük hozza meg a boldogságot, hogy ez a cél. Azonban a játéknak egy sokkal egyszerűbb célja van: biztos alapot építeni magunk alá, így emelkedvén egyre feljebb. S közben, amit tanultunk, abból adhatunk más embereknek, lehet figyelnünk mások játékára is esetenként átszólhatunk a szomszédba, hogy vigyázz, ott jön egy L betű balra fent. Végtére is gyermekeink nevelése is erről szól. Mesém legfontosabb konklúziója ma, hogy ha nem tanulunk meg játszani, akkor senkinek nem tudunk segíteni sem - gyermekeink is hátránnyal indulnak az életben. S ugyan, mit tett hozzá az emberiséghez bárki, aki csak azt örökített tovább, amit maga is örökölt? Hol van akkor ő a nagy képen? A vonalkód alatt, mint Mike Wazowski? Ez csak filmen vicces jelenet, asszem. 

A boldogságot vágyják ugyan sokan, de játék nélkül. De az a játékon kívül nem nyerhető meg - s más, ember által kitalált játékban sem. Mert ugyan hogyan tudná saját magát meglepni ajándékkal bárki is? Aki a maga által kitalált játékot játssza, annak ugye esélye sincs meglepire. Ez nagyon nem mindegy. De, ami rosszabb, az a mellékhatások. Valahol a titkos félelem lassan őrli az embert, évek alatt, apránként, észrevétlenül szétrágva belül, mert legbelül nem nyugodt, marcangolja a bizonytalanság, annak érzése, hogy még nincs nyugvópont, valahogy nem áll össze a kép. Minden nap végig pipálja a "tulajdonképpen-listát" - azaz, hogy tulajdonképpen ez is megvan, arra se lehet panaszom, tulajdonképpen boldog vagyok -, de valahogy még sem boldog, hisz, ha az volna, nem kéne a listát pipálgatnia naponta. Csak győzködi magát, görcsösen markolva lélekben azt a rongyos papírdarabot.

Hogy jön ide Az órák? A megbékélés és a boldogság elérése kapcsán. A harc mindig az emberen belül zajlik, mindenki magával, tévedéseivel, egojával küzd valójában. Mert ugye a valóságról alkotott kép adja a gondolkodás, érzelmek alapját, s ez a térkép téves, akkor azért nem az út a hibás. De eme disszonanciáját kivetíti környezetére is, ebből ered a sok bántás, sértés, elutasítás, kategorizálás, gyűlölet. Ha körülnézel, mennyi nyomorúság történik egy-egy ember életében, s hányan nyomorodnak meg akár fizikailag is idővel, nos, talán meg ér egy próbát a játék - veszíteni nem lehet vele többet, mint így, nyerni viszont igen. 

Kicsit pipa vagyok, hogy nekem kell ezt megírnom - ahelyett, hogy békében sütögethetném a mézes-mustáros csirkémet. De muszáj vagyok, ha egyszer senki nem írta meg a nyilvánvalót. Ezúton csókoltatom egy mérges kígyóval azokat, akik idióták, nem használják azt a másfél kilónyi agyukat. Gyengébbek kedvéért a mérges kígyó az nem egy dühös hüllő, hanem mondjuk egy kobra vagy vipera. Mert nem tudhatom, milyen fogalmakat kell ma magyarázni magyar polgártársaim számára - a minket körülvevő valóságot ők teremtették, így élek a gyanúval, hogy sok magyar fogalom jelentésével nincsenek tisztában közülük sokan. Szóval, biztos, ami biztos.

Na mindegy, még nem mondtam le az esti programról, ezért rövidre fogom. Nem mellesleg, ebből azt is láthatod, mennyire egyszerű mindaz, amiről a kormánytagok hetek óta vért izzadva hazudoznak - közpénzen. Ha egy csepp eszed van, először kiszorzod az órabérükkel, hogy mennyi közpénzt pazaroltak el arra, hogy szemközt hazudjanak. Ált. isk. 4. osztályos anyag. Megvan még? Ha esetleg SPAR vagy TESCO pénztáros vagy, akkor biztos menni fog:)

Szóval, az történt, hogy egy ország állama, amelyben a dúsgazdagot, a híreset vagy épp a politikust pont olyan simán tartóztatják le a hatályos törvények megszegéséért, mint a hajléktalant, s ez az ország a saját törvényei szerint eljárva pont úgy tiltotta ki Vida Ildikót s - egyelőre csak - pár másik magyar, itteni időszámítás szerint prominens személyt, mint bármely más külföldi állampolgárt. Korrupcióba keveredés miatt. Ott ezt nem tolerálják. Sem a törvény, sem pedig a törvényt tisztelő többsége az állampolgároknak, akiknek a kormány tisztviselői nagyon szoros elszámolással tartoznak. Nem úgy, mint itt, ahol ma már az megy ritkaság számba, ha valaki kormány- vagy állami tisztviselőként nem korrupt, és ha az, akkor nem kell elszámolnia a köz felé. 

Miről is szól ez? Arról, hogy minden kormányzati, kommunista időket felújító hazugság-cunami ellenére itt NINCS demokrácia, soha nem is volt igazán. Csak ezt mondták két évtizedig az MSZMP-ből, Hazafias Népfrontból ügyesen menekülő politikusok, vagy magukat civilnek álcázó politikus palánták, miközben gőzerővel terjesztették a korrupciót a közpénzek ellopása céljából az államgépezetben. Kezdve a Parlamenttel. Minden politikai párt, kivétel nélkül. Régi magyar betegség ez, már Mikszáth is megírta '32-ben, de a kiegyezés korszakából is maradtak beszámolók, történelmi bizonyítékok ennek létezéséről.

Nos, a mai nap fő kérdése: tűrjük-e akárcsak egy pillanatig is tovább ezt a magyar-süllyesztő-rohasztó rákfenét itt?

Szerintem ne. Én arra voksolok - immáron 25 év óta - , hogy elég nekünk, ha megvalósítjuk az amerikai demokrácia szintjét - azaz, a törvény, mely bár legyen igazságtalan, tökéletlen, de vonatkozzon mindenkire egyformán. Ennyi csak, nem több. De ez garantálhatja, hogy holmi bennfenteseket épp úgy letartóztatnak itt, mint Vizovczki Lászlót. Mondjuk Szíjjártó nem lehetnek egy perccel sem tovább külügyminiszter, vagy Lázár nem gazdálkodhatna EU-s pénzekkel, ha a saját városa költségvetésével nem tudott polgármesterként. Gondolom ezt azért, mert engem is a múltbéli teljesítményeim alapján ítélnek meg, amikor új állásra jelentkezem - Lázár önéletrajzával meg legfeljebb mosogatni vennének fel, de pénzügyeket, felelős gazdálkodást nem bízna rám senki. 

Nekem ennyi elég lesz, ha meglesz. S hogy meglesz-e? Rajtad múlik, csak fel kell emelned szavad az állami sztenderddé vált korrupció, a lopás, a sarcolás és a törvényalkotás korruptásága ellen. NULLA FORINT, BAZDMEG - ez legyen a jelszavad. Akárki, akármilyen pici mértékben megengedő, elnéző a korrupcióval szemben, maga is korrupttá s ennek nyomán erőtlenné, cinkossá válik. Most van döntési lehetőség - ez lesz a vízválasztó rendes magyar és hazaáruló korrupt magyar közt innentől. Ahogy, nem mellesleg eddig is volt, csak eddig szégyellni illett, ha valaki becsületes -  a korrupció leuralkodása miatt. De magunknak csináltuk, mi engedtük, ezt is lásd. Hát rendbe tenni is nekünk, magyaroknak kell. 

Kicsit kijózanítva a magyar közgondolkodást, az idézett bibliai mondás mentén rendben levőnek találom, ha az USA vagy annak egyik szerve, a CIA helyre teszi neokommunista hazug, csaló, visszaélő kormányzatunkat. Nem, nem történik itt hazaárulás ezzel a poszttal, sőt, inkább a megmentési kísérlete ez hazánknak a valódi hazaárulóktól - jelen kormányzatunktól, parlamentünktől. Mert a haza mi, emberek vagyunk, akik itt élünk, élnénk s dolgoznánk érte magunk képességei szerint, ha hagynának. De nem hagynak, elnyomnak, jogilag és anyagilag kifoszt bennünket saját kormányunk, parlamentünk, választott képviselőink, és államaparátusunk vezető tisztviselői. S ha csak így lehet megszabadulunk a hazaárulóitól, ha külső beavatkozás kell ehhez, akkor legyen meg - értünk, igazi, élő magyar emberekért, jövőnkért.
Orbán elárulta mind a 10 millió magyart, csupán, hogy saját kádárista törekvéseit érvényre vigye. Nem most, nem az elmúlt 4 évben, hanem 1994 óta, amióta elárulta eredetileg választott politikai vonalát. Sose higgyj olyan embernek , aki liberálisból egy nap alatt öltözik át konzervatív jobboldaliba, válik ateistából templomjáró farizeussá.
Abban az értelemben nem bízhatsz benne, hogy ő már a 80-as években is Kádár székébe kívánkozott, csak akkor nem tehette meg, nem léphette meg, viszont a demokrácia éveiben sem szűnt meg eme vágyakozása,törekvése és annak ellenére valósítja ezt meg 25 év alatt, hogy közben az ország, a nemzet egész más utat választott - a demokratikus politikai és gazdasági modellét. Mint a legtöbb normális ország, ahol normálisan - szerinted normálisan - élnek az emberek.
Orbán szemközt hazudik 15 év óta minden magyart, akik nem foglalkoztak politikával, csak élni szerettek volna itt, saját hazájukban s dolgoztak érte - jogosan, születési joguknál fogva, azonban ez a hazug disznó mindvégig igyekezett manipulálni őket arra, hogy őt válasszák meg királynak. Mindig volt valami kifogása arra - párt pénzen, vagy államin éldegélve -, hogy ami van, az miért nem jó neked, s csak akkor lesz, ha ő ül a trónon. Volt némi híja a dolognak, mivelhogy nem királyságban élünk a rendszerváltás óta, de ő megtalálta sunyi módját annak, hogy ezt megváltoztassa, erről szól orbáni történelmünk, semmi egyébről.
Az egy dolog, hogy ki mit nem gondol, ki miért nem emeli fel szavát, de a plebsz napi megélhetésre fordított figyelmét kihasználni olyan változtatásokra, amelyekre az nem figyel, nos, nettó geciség egy alamuszi szemét politikus részéről. Emiatt mondom őt hazaárulónak - hisz mi más lehetne, aki ilyet tesz.
Nem mentegetem a beleszaró MSZP-t, aki szintén leszarta az ország érdekeit és a tiédet - vesszenek tokkal-vonóval, nem érdemelnek mást semmittevésük okán - , de az egyik 2/3 szarfaszúsága, sikertelensége legyen már tanulságul a következőben való megbízás tekintetében, figyelmeztetőleg a te szemedben. Ne legyél hülye - arra nem mentő körülmény, ha más az volt, vagy az éppen. Azaz, ha egyszer gödörbe léptél részegen, akkor legközelebb hallgass az ösztöneidre, és ne lépj bele. Tök mindegy, hogy ki mit mond a gödörről, vagy a belelépésről.
Az agy manipulálható, ne légy hát idióta, hogy hagyod manipulálni abban a tekintetben, amikor valaki azt mondja, hogy csak a másik féle 2/3-ad nem volt jó neked, az enyém jó lesz. Ezt még nekem se hidd el, pedig nagyjából ezrelékét hazudtam bármelyik politikai párténak az elmúlt 20 évben. Van önkontrollom, tudom mi vagyok s mi nem, ennek fényében bízhatsz bennem. Nem mellesleg, 20 év óta nem csaptam be senki ember fiát. Soha, sehol, semmikor. Csakj azt tettem, mondtam azóta, ami másoknak is előnyös volt, de hiába - az emberek valamilyen erő totális uralmában akartak hinni - azaz, a kommunizmuséban, állambácsiéban. Mert nem nőttek ki a kommunista szemléletből ennyi idő alatt sem. Mintakövetés, pszichológia - óvodás szint egy nemzettől. A portugálok megmondták 2004-ben, az EU csatlakozáskor, hogy szerintük nekünk még kell 20 év, hogy utolérjük az akkori Portugáliát. Akkor nevettem, 2010-re viszont be kellett látnom, hogy igazuk volt. Ami pedig azóta történt itt - esetleg pont a te tevőleges hozzájárulásoddal -, nos, az csak megerősítette az ő akkori álláspontjukat. A kommunista szemléletet ki kell nőnie egy társadalomnak ahhoz, hogy valóban emberi, valóban jó életet csináljon. Nagyjából most kezdjük újra 1990-től. Én nem haragszom a könnyebb, hazugabb utat hívőkre, sem a rábaszásokért, amiket rám róttak butaságukkal 20 év alatt, után. A cél, hogy előrébb lépjünk a horthysta/kádárista hazug, állambácsi-centrikus beidegződésekből afelé, hogy minden magyar embernek van hozzátenni valója ezen ország jövendő állapotához, azaz sikeres jövőjéhez.
Azonban, ha elhiszed, hogy majd az állam bármit jobban fog csinálni helyetted, azaz, amit te nem tettél meg fejlődéséért ennyi idő alatt sem, akkor kommunista vagy, aki nem tud kommunizmusnál jobb életet csinálni itt. Sem magadnak, sem gyerekednek. A kommunisák pedig nem különbek, mint Rákosi Mátyás, Kádár János. Nem akarnám részletezni, hogy 1987-88-ban már Kádár is belátta, el is mondta beszédeiben burkoltan, hogy a kommunizmus faszság. Ma, 25 évvel később az az aktuális kérdés, hogy fasz vagy-e vagy önálló, értelmes, cselekvőképes magyar ember?
A választ tetteiddel adhatod meg - hazudni túl sokan hazudnak már itt, smafu az csupán.

Mert erről vagyon szó, nem egyébről - Orbán 25 éves álma vált valóra, azaz beülhetett idén Kádár elvtárs székébe. Miközben a magyarokat neo-kommunista diktatúrába kényszeríti - állítólag saját, demokratikus választásuk eredményeként. Hát, hülye azért ne legyél, még ha hiszékeny vagy is, amondó vagyok. Legalább a gyerekedre gondolj, vagy saját szégyenedre, melyet az utókor ró rád, ha még is hülye leszel. Gondolkodj. Most még lehet - és cselekedni is. 

Nagyon sajnálom egyrészt az ilyen agyament embert, aki nem veszi észre, hogy mire ragaszkodott, rögeszmés álmát megvalósítja, aközben tönkreteszi a nemzetet, amelynek nem ezt ígérte-hazudta - csupán, mert nem vette észre, hogy álmai felett eljárt az idő a valóság talaján. Hogy Magyarország 25 éve demokratikus állam, nem holmi idióták, őrültek gyakorlóterepe. 

Mert ez a nemzet, minden butasága ellenére, 2010-ben csak az MSZP töketlensége, semmittevése ellen szavazott, de semmiképpen sem a kommunizmus újratöltésére. Márpedig az Orbán kormány intézkedései jelenleg már ezt irányozzák elő, semmi többet, semmi jobbat. Nem a jólét növelését, a gazdaság élénkítésével, nem. Hanem csak a régiek által megtapasztalt, minimalista, ám széleskörű kádári közjólétet - ahol sokan dolgoznak, kevés delláért, alacsony életszínvonalért, és a gazdaság kérlelhetetlen romlásával majd kényszerűen tolerálják létezésük romlását. Meg a gyerekeiékét is.

Gyanítom, a plebsz nem ezt remélte, nem ezt értette Orbán 15 éve tartó permanens hazugságaiból 2010-re kiérlelt kombó-hazugság alapján. Merthogy hazudott a szentem, akárcsak bárki más, aki ígért valamit, ami nem teljesített, ám ő sok olyasmit tett - vagy jobbára csak olyasmit - , amiről szó sem volt választási ígéreteiben, és amely intézkedések egyáltalában nem mutatnak semmilyen párhuzamot a becsapott választók ígéretekre alapozott várakozásaival. Azaz, nettó átbaszott mindenkit. Csak átbaszott, s semmi több. 

Hülyék azért ne legyünk, még ha ideiglenesen sikerült is hülyére vennie minket egy ravasz, minden hájjal (és sok dellával) megkent politikusnak. Még van lehetőség leverni a gambáját és ruhátlanul kikergetni itet Záhonynál Moszkva felé. Mint Rákosit anno. Mert Orbán is odavaló, nem máshova. 

Magyar vagy? Rendben van, nagyon is. De hülye azért ne legyél, az nem dicsőséges. Az '56-osok szégyellnék ma azt, ami itt történik 4 év óta. 

Nagyon szép film, sok mindent adhat az embernek. Nekem leginkább azt idézi, hogy senki nem a maga hatalmából születik oda, ahová, s valójában csak arra van ráhatása, hogy a kapottból mit tud felépíteni saját akarata, szándékai mentén. Magam sem vagyok született sikerember, akinek mindig minden simán ment, nagyon nem. Viszont kaptam lehetőséget mindenkor életem különböző korszakaiban, hogy dönthessek afelől, mit is szeretnék, mihez kezdek a kapott lehetőséggel. Igyekeztem élni velük - azonban küzdeni nekem kellett a sikerért. De ezen az életúton sosem feledtem, hogy honnan indultam, s mi volt az, ami rajtam múlott, s mit kaptam ajándékba. Ez azért fontos, mert felismertem mások életében is az ajándékot, a lehetőséget, és erőm szerint támogattam azon embereket környezetemben, akikben látszott, hogy lehetőséget kaptak az élettől. Bátorítottam őket, segítettem kikelni a bennük levő magnak. Mert tisztelem az életet, nem tulajdonítom azt, annak lényegét emberi akarat függvényének. Mert nem az, azért.

Isten szemével nézem a világomat, én ezt kaptam ajándékba, hogy azzal (is) láthatok. Erőm csak egy emberé, de látásom több (lehet) annál. Időbe telt, míg ezt felfogtam, meg azt, hogy ez mire (lehet) jó. Emberként kell élnem itt s a nekem adatott lehetőségekkel mindenkor élnem életem során. Ezek egyike, hogy akiben megvan a szikra, s meglátnom engedett azt, nos, azt támogassam, segítsem. Eszerint élek rég, fontos dolgok ezek számomra.

Az ember életét sokféle módon meg lehet ítélni,  de leginkább az számít, milyen nyomot hagy. Őseim is eszerint élték életüket, ez maradt rám is - nyomot hagyok, emberekben, akik emlékeznek rám vagy elfelejtenek. A nyom hagyása az én felelősségem - a felejtés vagy emlékezés az övék. Kvittek vagyunk. 

Kikötői hírek. Nem csak erről szól. Életünk valahonnan származik, mindőnké. És azokban az életekben bűnök is történtek, számosan. Pontosabban nem történtek, hanem egyes emberek követték el azokat. Ez lényeges. A mi felmenőink, vagy akár mi is. Krisztus utáni emberek különleges mentsvára a bűnbocsánat. Ez kvára nem mindegy, ha a felmenők bűneiről van szó, amelyeket magunk már nem tettünk volna, ám következményeiknek éppúgy örökösei vagyunk, mint a ránk hagyott vagyonnak.  

Isten zseniális. A bűnbocsánat zseniális találmány ugyanis - lehetővé teszi, hogy öröklött bűneid alól megszabadulj, ha magad megbánod azokat, kifejezed, hogy nem azonosulsz velük. Isten anno harmad-negyedíziglennek mondta az átkot a bűnökre. Azaz apa bűnei elhatnak eredendően az ükunokák életére is, s csak azok gyermekei mentesülnek az átok alól. De neked, itt, ma, már felmentésed van, ha elfogadod Krisztus megváltását mindezek alól. Merthogy erről szólt az, mintegy kétezer éve. 

Lehet, hogy ez az írás kellett ahhoz neked, hogy eszmélj. Nem nyomom, ahogy sosem nyomtam - a tudás tapasztalat, nem mások által ránk erőltetett nézetek sokasága. Végignéztem sok száz ember élve-halálát, szenvedéseit az évek során, de ezt a küszöböt sosem léptem át. Ezért nem. Meg kell érteni s elfogadni, hogy amire egyik ember eljut, mint konklúzióra, arra a másik nem feltétlenül, vagy fog, de ez még nem történt meg, s hogy ennek oka van. Sosem nyomultam senki életébe akarata ellenére. Ahogy Isten sem tette soha. Kapiskálod már, miről szól az emberi szabadság, vagy annak tisztelete? Erről, nem egyébről. Teheted, amit akarsz, szabadon. Akkor is, ha az saját jövőd ellenében hat. Szabadságod akkor is szentebb odafent, mint a cél el nem érése, amely eredendően feladatként lett számodra kijelölve a sorsod által. Ekként szemlélve, még mindig azt mondom, ma is, hogy csak tanulhatsz odafentről, vagy az odafentről számodra rendelt alkalmakból, mintákból - másban nincs tehetséged. Nagyjából. Az nagy téveszme, hogy az ember azt csinál, amit akar. Ez csak akkor igaz, amikor valaki azt csinálja, ami számára rendeltetett. Vannak szerencsés emberek, akikre ez igaz, ez látszik életükből. De nem ez a természet törvénye, hanem amaz, amit írtam fentebb - a többség ezt éli meg, nem a szerencse fiáét. Lehetőségei mindenkinek vannak, ez bizonyos - de semmi más nem recept szerint működik. Gondolkozz, s be fogod látni előbb vagy utóbb, tapasztalataid függvényében - s talán jobb kedved lesz a saját utadhoz:) A lényeg, a valódi cél  mindenképpen egy - hogy saját életeddel elégedett légy. 

Apu a konyhában főz, amikor hazaérsz. Későre jár. Nem szól hozzád, némán a zöldségekre fordítja figyelmét, akkurátusan, mintha azzal lenne elfoglalva - habár hallja az ajtó visszafogott csukódását, meg a levetett cipőid csoszogását, ahogy helyre rugdosod őket. De nem szól, úgy tesz, mintha nem hallaná, nem venné észre, hogy megérkeztél. Színjáték, hogy ne kelljen veszekednie veled. Nem a harag miatt, hanem a fájdalom miatt, amit azzal okoztál, hogy ismét megcsaltad kettőtök bensőséges kapcsolatát.

Későn jöttél. Ismét, sokadszorra. Nem szóltál merre jársz - tudatosan, mert pontosan tudtad, hogy tilosban jársz. Holott már ezerszer megbeszéltétek hasonló helyzetekben, hogy telefonálsz legalább, ha későn jössz, vagy ha a magad útját akarod járni, engedélyt kérsz. Még nem vagy felnőtt, nem tudsz magadról gondoskodni, tehát nem vagy a magad ura, ergo szükséges ez.

Apu nem haragszik, csak szomorú miattad. Tudod te is, ő is tudja, mi lett volna helyes, ám nem tetted. Sokadszorra nem tetted. Tartja magát, ragaszkodik igazához, de veszekedni sem akar, mert szeret. Jobban szeret annál, minthogy életetek veszekedések halmazává váljon. Ugyanakkor szomorú, mert abszolúte igaza van abban, amit vár tőled - régóta, de hiába, eredmény nélkül. Miszerint, tartsd be a játékszabályokat, ha már egyszer-sokszor bólintottál rájuk, belátván jogosságukat. Sokadszor szegted meg, megannyi ígéreteid ellenére. A sokadik csalódás miatt szomorú - nem tudja, meddig lesz ez még így, hogy lesz-e olyan alkalom, amikor majd nem így teszel.

Apu mit tehetne vajon, így, sokadik átbaszásra? Tűrje szó nélkül, hogy átvered, rendre, holott nem ezt ígérted? Nem pálya, mert nem fogsz megváltozni. Ez apu dilemmája. Apu érti, hogy mire törekszel, mik dolgoznak benned, azonban azt is tudja, látja, hogy mire nem vagy még képes az önállóság útján - hogy nem vagy alkalmas saját életed intézésére. Mert nem tudsz még sok mindent, ami ahhoz kellene. Nem váltál alkalmassá, csupán önzéseid megvalósításán dolgozol, mert az a könnyebb út. De az önellátás, a gondoskodás magadról, na, az nagyon nem megy még. Apu meg tudja, hogy nem leszel addig ember, amíg e kettő nem lesz egálban. 

Isten hátat fordított - főz a konyhában. Későre jár. Némán teszi, csak a kések, edények csörömpölnek ez éjben, nem szól, sőt, úgy tesz, mintha észre sem venné, hogy hazaértél. Mintha nem hallaná az ajtó visszafogott csukódását, levetett cipőid csoszogását, amint helyükre rugdosod őket az előszobában. Pedig hát hallja, csak nem tudja, mitévő legyen veled. Elkéstél - tudatosan, sokadszor - , és még csak arra se méltattad, hogy telefonálj: késni fogsz. Holott tudtad te jól, hogy kellett volna - hogyne tudtad volna - , csak küzdöttél magaddal, a "mit akarok" és a "mit kéne" között - és a "mit akarok" győzött megint. Ezredszerre is.

Isten nem haragszik - csak szomorú. Mint apu. Csak hátat fordított, ujját vette le rólad mindössze, hogy kicsit préselődj saját butaságod súlya alatt. Ennyi történt mindössze. Ennyit tehet érted mindössze, a magad által okozott helyzetben. Nem ő baszta el, ezért nem tehet semmit.

A madarak holnap reggel ugyanúgy kelnek majd a felkelő nap fényére, mint ma, a szél is ugyanúgy fúj majd - csak te fogod érezni, hogy valami nincs rendjén, valamit nem intéztél el, amit kellett volna - a tegnapok elintézetlen dolgainak súlya rajtad maradt. Lehet, sokadszorra, mert sokadszorra nem intézted el, amit kellett volna tegnap. A helyzet nem fog változni, amíg te nem változtatsz. Isten türelmes, amiként apu is türelmes - megvárja, amíg megteszed magadért, amit kell. 

Zöld szója. Ez a nálunk ritkán látható film jutott eszembe - Charlton Hestonnal a főszerepben. 1973-ban készült és valami olyasmiről szól - már rég láttam, homályosan emlékszem -, hogy a nem túl távoli jövőben a zöld szója az étkezési favorit, mert egészséges, s ez folyik természetesen a médiából is éjjel-nappal. S persze az egészséges emberek egy bizonyos kor után - relatíve fiatalon, mintegy érdemként feltüntetve - nyugdíjba mennek, amelyet egy messzi kies szigeten töltenek jól megérdemelt munkájuk gyümölcseként. Ez pedig az össznépi ideológia, életcél. Persze, aztán a cselekmény során fény derül a titokra, miszerint a sziget nem kies, nem is üdülő hely, hanem valójában egy élelmiszergyár, ahol levágják az oda deportáltakat, a testükből nyert tápanyagokat pedig a szójába keverik. Ettől lesz zöld.

Csak egy déja vu. Valaki hazudik. Nem kicsit, de nagyot. Mert látszólag minden egyre jobb, a nők szebbek, az élet tele van egészséges dolgokkal, mindenki roppant trendi és fiatalos, a technika pedig ma-holnap a Marsra röpít minket. Csak éppen. Csak éppen ezzel párhuzamosan emberi dolgaink iszonyatosan leromlottak közben, és egyre gyorsuló tempóban romlanak. A leglátványosabb kifejeződése ennek a drog terjedése. Ami azt jelenti, hogy valójában egyre kevesebb ember egészséges. Tudod, ép testben ép lélek.

De valójában ez fordítva működik - ép lélek tartja egészségesen a testet. Ha a lélek elsorvad, elsorvad a test is. Ezt igyekeznek hétköznap energiaitallal, buliban drogokkal kompenzálni az emberek, egyre tömegesebb méretekben. Vagyis az a titkos baj növekszik. Azért növekszik elsősorban, mert a modell a felszínt, a tüneteket akarja eltakarni, elterelvén a figyelmet az igazi bajról, amelyen nem tud segíteni, mert nem is akar. Nem ez a cél, hanem valami borzasztó titok, aminek csak következményei láthatóak, viszont nem takarhatók el. Növekszik a terror, a háborúk egyre banálisabb forgatókönyvek szerint pattannak ki, persze egyre korszerűbb, hatékonyabb technikával, tehát még a drog sem segít valójában.
E közben a gondolkodás egyre sablonosabb, azaz nem is gondolkodás ma már, csak politikailag a köztudatba nevelt, s a tudomány által szakvéleményekkel alátámasztott sablonok tetris játéka. Amit, ha ki tudsz rakni, látszólag nyertes vagy. Azonban, azt nem mondja el senki, hogy amikor kiraktad, 40-50 éves korodra, ugye, ki, mikorra, akkor fogsz szembesülni azzal, hogy nem lettél boldog.

Ha láttad a Dark City című filmet, hát kb. olyan apróságokon bukik meg a szisztéma. Nem tökéletes, nem lehet az,mivel a hazugság sosem színtiszta, hanem kevert az igazsággal, így ellentmondásokat tartalmaz mindig, ezekből épült káoszban élsz, és egyre kevéssé látsz tisztán. Valakinek, vagy valakiknek azonban feltűnik valami apróság. Pontosabban valaminek a hiánya, működésképtelensége, aránytalan következmények, bármi, ami feltűnhet egy disszonáns képben. Meg akarja valósítani valamely ígéreteket, ami régóta ideaként van kitűzve a tömegek elé, ám igazából kevesen próbálták addig beteljesíteni, tehát kevesen jönnek rá, hogy valami nem stimmel az ígéretekkel. A többség azonban inkább feladja, ha nem boldogul, nem meri nagy dobra verni kudarcát, sőt, magának sem ismeri be. Megelégszik azzal, hogy bizonyára csak neki nem sikerült, másokon az látszik, hogy sikerült, ezért legkevesebb, hinni szeretné, hogy működhet, csak jobban kell igyekezni. Magában keresi, vagy nem is keresi a hibát, csak elkönyveli, hogy jobb a látszat, mint a beismerés. Ezért nem derült ki számukra, hogy hazugság volt az ígéret. A kényelmesnek ígért életben az ígéretek is csak illúziók maradnak egyre nagyobb hányadban - nem kell megvalósítani őket, elég a lehetőség tudata. Sőt, jobb ez, mert a kudarc élménye kizárt.

Mondják, nem árt, ha készülsz a káoszra, spájzolj konzervet. Megveszed, gondolod, nem árthat, mit lehet tudni, a szomszéd is vett, meg a másik is, meg a kollégád is, ketten-hárman nem tévedhetnek. Megveszed hát, beteszed a kredencbe, spájzba, garázspolcra, kinek mije van. És biztonságban érzed magad. Meg se nézed, mit vettél, biztos jó, ha a többiek is azt vették. Elég a biztonság tudata. Zöld szója van benne.

Nos, ilyeténképpen tűnik most számomra a jelen. Elméletileg boldoggá kellene tegyen, ha új telefon, autó , utazás, akármi gazdája leszek. Megpróbáltam, nem jött be. Körülnéztem, vajon más is felfedezte-e a nagy kamut. És elsőre azt láttam, hogy nem, mindenki más el van az aktuális újdonságával. Erő kellett ahhoz, hogy mégis változtassak életemen. Ez nem ment titokban, nyilván, tehát a "mások" is látták. És aztán szépen sorban, egyesével kiderült mindenkiről, hogy egy k nagy képmutatás volt az egész igazából, mert pontosan ugyanazokat az élményeket élték meg, mint én. Csak mindenki óvatoskodott, azt gondolván, hogy csak ő látja, érzi másképp a dolgok alakulását, mint a többiek. Ennyit számít a felszínes megközelítés - sok tévedés, félreértés forrása.

Nos, ez soha, sehol nem volt harc nélküli. Európában Nagy-Britanniában került sor rá először az új korban, s nem volt harc nélküli. Anno, az ókori görögöknél sem magától lett. A franciáknál szintén nem.

Magyarországon először Széchenyi és pár más főnemes révén kerültek be először a demokratikus berendezkedés eredményei, következményei. Főként Nagy-Britanniából, ahol a magyar reform kor kezdetén  már majdnem 200 éves múlt volt mögöttük. Egyik főnemesünk sem volt buta - nem akarták megváltani a honi világot, nem politikailag akarták megváltoztatni országunk sorsát, csupán, amit hozhattak, honosíthattak adott politikai keretek közt, azt hozták s terjesztették. Jót akartak, amire magukat, életüket, tekintélyüket is rátették nyomatékul. Nem jártak haszontalanul, sok jó származott ebből, előre mutató volt fellépésük a nemzet jövőjét tekintve. 

A demokráciának, mint politikai-társadalmi berendezkedésnek azonban még várnia kellett egy darabig. Először 1848-ban került sor erre itt. Nem volt teljes egyetértés és támogatás hazánk fiai között efelől, a vesztesek közül sokan hátráltatták a nemzet ezen átalakulását. Sokan ma is ismét merik a bátorságot, hogy olyan kétségbe vonhatatlan személyeket sározzanak, mint Kossuth Lajos, pusztán liberális beállítottsága miatt. Én meg azt mondom, hogy hazudnak, egytől egyig, mivel nem az volt ténykedésének sem célja, sem lényege, hogy mai értelemben véve liberális polgári származású politikus volt. Sok minden mást képviselt, értéket, amiket mai kritikusai megemelni sem próbáltak sosem, nem hogy hordozni vagy képviselni. Hazug emberekre ne hallgassunk. Aki valamit letett az ország asztalára a sajátjából, az szólhat - a többiek csak ugatnak, mint a kivert kóbor kutyák.

A kiegyezés zavaros és sokféle érdektől árnyalt korszakát hagyjuk, bár akkor is születtek itt előrevivő dolgok. Szóval, itt 100 éve nincs demokrácia, lényegében. Ady megírta már korszakosan, meg sokan mások is. Számomra nem kétségesek szavai - csak azoknak, akik mást SZERETNÉNEK hinni. De nagy különbség a "mit szeretnék hinni"-hez képest a "mi a való" ténye. Kortól függetlenül. Hazudni könnyű, főleg, ha nem társul felelősséggel. A magyar történelem modern gyalázói, elferdítői számára nem jár ezért büntetés, nincs felelősségük. Holokauszt tagadásért jár penzum a Btk szerint, ám a magyar történelem meghazudtolásáért nem. Érdekesen vagyunk nemzeti ország, annyi szent. Kissé felületesen vagy rossz indulattal közelítve: egyoldalúan. Ám valójában a törvényalkotóban van rosszindulat, ha hézagot hagy. Gondolom, mert rólam sem jóindulatot feltételez alkalmazóm, ha hibát vétek munka közben, ami miatt kár éri a céget. Mert felelőtlenségnek mondja, s igaza van. Nekem is igazam van hát, még ha törvény nem is igazolja. Csak nem hozták meg, ennyi a hiányosság, nem én vagyok buta. A miértek mindegyek, smafu, súlytalan. 

A magyarok közt némelyek elég régóta hazudnak. Gyermekeik is, nem különben. Szokás ez tán, nem tudok másra gondolni. Mert nem nemzeti gondolkodás eredménye ez, annyi bizonyosan látszik, logikusan. Szellemi gyermekeikre gondolok, hisz mindig akadtak önjelölt örököseik a nemzet árulóinak, megosztóinak közöttünk. Ma is akadnak szép számmal, sőt, egyre szaporodnak. Ez nem dicsőség senkinek, nem is öröm. Nekik se, csak még hiszik, hogy ebből jól ki lehet jönni. A régi árulóvér dolgozik ereikben, amelyik a könnyebb útról véli, hogy az sikeresebb is. Véli, ám nem tudja - mert ha tudná, akkor azt is tudná, hogy az a mélybe vezet, nem fel felé. 

Az emberiség történelme sosem volt egyszerű, sem áldozat nélküli fejlődése. Nos, a magyaroké sem ilyen, és nem is lehet az most sem. Hazudik hát, aki ennek ellenkezőjét állítja, szeretné elhitetni. A könnyű út sosem vezet a hegy csúcsára, ez tudható. Fizikai képtelenség, de úgy vélem, hogy akinek a törivel gondjai vannak, annak a fizika biztosan meghaladja értelmi képességeit. 

Szóval, azt akartam kihozni ebből, hogy aki a demokrácia ellen ugat itt ma, meg mocskos liberálisozik, az valójában nem demokrata, mivel a demokrácia bizonyos szabadsággal, azaz liberalizmussal jár. Ez a lényege.

Ami itt Magyarországon folyik unortodoxia keresztnéven, mintegy 4 éve, nos, az sok minden, de nem demokrácia, akárhogy is magyarázzák, hazudják, akárhány évig is. Még a korai brit alkotmányos monarchiának sem felel meg, mostani állapotában sem, pedig az majd 400 évvel ezelőtt alakult ki. Sőt, a korai görög demokráciák egyikével sem mutat egyezőséget. Hazudott tehát Orbán Viktor? Ja, nem kicsit, hanem nagyot. De a hibás te vagy, ha hittél egy politikus szavainak. Róla tudható, hogy akkor is hazudik, ha épp levegőt vesz, ezt tudni neked kellene - ő ugyanis tudja, hisz ebből él. 

Fantasztikus élmény látni, hogy köröttem hogy árulják el saját anyjukat 50 fillérért az emberek. Hittek ezt-azt, nagy arccal hirdették igazságaikat, amíg nem látszott kockázata, mindegynek látszott, aztán, amikor a valóság árnyéka rávetül ténykedéseikre, akkor menekülnek, hazudnak, mint a patkányok.

Fantasztikus élmény, mert sosem gondoltam, hogy országomban ilyet látni fogok - ám egyáltalán nem lenyűgöző, csupán szánalmas, szégyellni való.

25 évvel az orosz iga alól kiszabadulva úgy éltetik a legújabbkori orosz rezsimet, mintha felszabadítóink lennének, jövőnk demokráciájának letéteményesei. Holott azóta is csak az oligarchizmus, a korrupció és az autokrácia megtestesítői, negatív rekorderei, legfeljebb. A gulagok változatlanul ugyanúgy működnek, az elhurcolások, koncepciós perek szintén, mint 1937-ben. Nincs változás, csupán a mennyiségben - de a módszer ugyanaz. A sok magyar majom meg most ugrál örömében, hogy lám, orosz testvéreink stb., stb. Hülyének lenni alapvető emberi jog, egészen addig, amíg megtartja magának az ember. Onnantól, hogy ezt reklámozni kezdni honfitársainak, nos, onnantól közügy. Az emberek hülyítése nem magánügy - az nemzetbiztonsági kérdés. 

Lécci, a magyar gúnyát vegyétek le legalább, hogy ne ismerjen rátok ország-világ, ne szégyenüljünk meg miattatok mi, igazi magyarok. Mi, akik sosem magyarkodtak szavaikban, öltözékükben sem sosem. Mi, akik, nem szidták a ruszkikat akkor sem, amikor itt voltak, nem is szerettük őket, de az amcsikat sem gyűlöltük, akikről Kádárnak naponta azt kellett hazudnia még 1987-ben is, hogy rothadnak, viszont mi sosem hittük el. Ő sem, csak nem mondhatott mást. Viszont dolgoztunk a munka frontján akkor is, meg azóta is, mert tudtuk, hogy a megélhetés nem politikából születik, nem nagy mondásokból, pláne nem hazug állításokból, ideológiákból, hanem bizony munkából. Ami akkor is, meg azóta is ugyanaz - ha nem csinálod meg, akkor nem lesz siker, ha megcsinálod, akkor lehet az. Legszívesebben azokat utalnám be Recskre, akik neki álltak hazudozni mostanság - különösképpen a politikusokat, akik sosem dolgoztak, de azért meg akarják mondani a dolgozó többségnek, hogy mi a munka. Próbálják ki, akár Recsken. Nem fog fájni, csak kicsit más lesz, szokatlan, ahhoz képest, amit ők megszoktak. Szeretném látni elsőként Orbán Viktort és Semjén Zsoltot, mint a két kormánypárt vezetőit, így illik ugye. Mert jó parancsnok nem azt kiáltja, hogy előre, hanem hogy utánam. Tessék, lehet gyakorolni példamutatással. Nem kell aggódni a PR-kudarc miatt, a magyarok közül sokaknak nem menne elsőre patentul a fizikai munka. Nekik inkább a csapatmunka lesz a nehéz, azt nem szokták. 

Hülyének lenni alapvető emberi jog, de magánügy. Egészen addig, amíg nem károsítja a köz érdekeit, vagy nem zavarja a köz nyugalmát. Kérem kedves újsütetű, zsinóros-mentés oroszbarát honfitársaimat, hogy szíveskedjenek próbát tenni új hazájukban, mielőtt minket is az ottani körülményekre ítélnének holmi elvadult képzelgéseik - vagy inkább csak hazugságaik - okán. Aztán, ha visszajöttek és beszámoltak, akkor majd együtt döntsük el egy népszavazás keretében, hogy akarunk-e újra Oroszország csatlósa, szolgája lenni. Szerintem össze fog menni az arcuk, kussolni fognak hazatértük után, mint disznószar a fűben.

Legyen már gerinced b+, amit mondasz, azt tedd is. Ha leveted a magyar gúnyát magadról, nincs kifogásom, azt mondasz saját nevedben, amit csak akarsz. De ha felveszed, akkor ne csodálkozz, ha beszólok, hogy ne hozz rám szégyent. Nem tehetsz semmi e kérés ellen, mivel én is magyar vagyok és dolgos, adófizető, tehát az én nevemmel is visszaélsz, ha elárulod országomat.  

Amit meg nem tennél, azt ne hangoztasd. Mert a valódi magyar ilyen - amit mond, azt teszi is, és nem mond olyat, amit nem tenne. Mert az csak hazugság volna, nem egyéb. Pont az, amit te most teszel, sunyin, mások háta mögött lopózkodva. Nem szép dolog - nem méltó ez magyarhoz.

Sokféle gyilkos létezik. A média igyekszik az egyszerű, ember-ember elleni gyilkosokról tájékoztatni, tudatlanul, hívén, hogy még rettegést kelthet a szívekben. Sőt, az érdeklődés lanyhulásától hajtva, egyre többről, egyre szörnyűbbekről. De nem róluk szól mai történetem, hanem akiket maguk is rejteni igyekszenek, rettegvén a szembenézés felelősségétől, vagy az olvasók, nézők elvesztésétől, akiket elveszítenének, ha a hatalom megszorongatná őket a valódi veszélyek leleplezése miatt.

Mert vannak másféle gyilkosok, akik sokkal inkább rászolgáltak a gyilkos névre, mint bármelyik a napi hírekben. Ma azokról írok, akik tömegesen, előre eltervezetten gyilkolják embertársaikat. Onnan indulunk, hogy eleve nem tekintik a más embereket velük egyenértékű s ennek okán egyenjogú embereknek. Hanem valamiféle, alájuk rendelt biológiai rabszolgáknak. Ők azok, akik fehér ingben, öltönyben, nyakkendőben gyilkolnak, mosolyogva arcodba, az általad fizetett kábeltévén, interneten keresztül, miután elköltötték pazar vacsorájukat szintén a te pénzeden. Légy okos, mondom.  

Azokról írok most, akik nemzedékeket gyilkolnak meg tudatuk szintjén. Mert másképp nem lehet az ilyesmit véghezvinni. Igen, nem kérdéses, hogy ördögi tervet valósítanak meg - ember nem képes kitalálni ilyesmit. 

Sztalinról, Hitlerről, Orbánról, Putyinról, Erdoganról, és a többi tömeggyilkosról írok. Nem emberek egyszerű megölése a gyilkosság. Kissé átvitt értelemben írok, de a lényeg ugyanaz mindezek közt - embereke ítéltek halálra. Hogy gyorsra-e vagy lassúra, az majdnem mindegy a végkifejletet illetőleg. A gyilkosságok gyilkossága a tervezett, élve elsorvasztása olyan nemzedékeknek, akik még nincsenek öntudatuknál vagy még meg sem születtek, mint előbbiek jövendő gyermekei. Mindezt csak azért találták fel ők korszakosan, hogy ne kelljen szembenézniük egy papírlapon a kivégzettek számával - azaz, hogy takarhassák lelkiismeretüket az utókor előtt, miszerint ők nem öltek meg x számú embert. De valójában látni kell, hogy aki elveszi egy ember életlehetőségeit, szabadságát arra, hogy úgy élhessen, amint az belőle ösztön szerint származhatna, nos, az gyilkos, akár golyóval ölte meg, akár csak szabadságában korlátozta áldozatát. Sőt, utóbbi gonoszabb ezerszer, mint előbbi, hisz rejteni igyekszik szándékát megannyi hazugság mögé. Oka van. Mégpedig az, hogy magával sem tud elszámolni már tervei, szándékai szintjén sem, de egoja erősebb, mint lelkiismerete.

Őket megelőzően utoljára ilyet a Római Katolikus Egyház követett el tán - igaz, ők évszázadokon át gyilkolták az állítólag legfelemelkedettebb keresztény Európa és más kontinensek lakosait. Megtévesztéssel, "jelentésátvitellel" (Szolzsenyicin megfogalmazásában) igazolva utóbb tetteiket, mind e mai napig. De mindannyiuknak sikerült, ami nem éppen dicsőséges az emberiségre nézve. 

Az indulatból elkövetett, face2face emberölés bár gyakori, még is kevés embert érint. Nem szép, sőt, alantas megnyilvánulása Káin indulatának - évezredekkel később, változatlanul. Ocsmány dolog volt akkor is meg ma is az. Sőt, ma annyival ocsmányabb, hogy minden elkövetője ismeretében van az ősi bűnnek és következményeinek.

De nincs ősi példa a tömegek tudatosan tervezett, lassú felemésztésére - ezt mindenki magának találja ki, ősi példa nélkül. Pontosabban, van ősi példa, de az minden ember számára tiltott volt kezdettől. Ehhez nyúl vissza bárki, aki annak receptjét életre kelti. Az említettek mindegyike ilyen ember - már, ha embernek nevezhető az ilyen. 

Nincs kétségem afelől, hogy Magyarország mindig is ütközőpontja, szellemi határmezsgyéje volt történelme során a gonoszságnak. De maga döntött mindenkor e nemzet afelől, hogy épp merre húz. Most nagyon a mélybe, a sötétségbe, ez látszik. A szomorú az, hogy sok évszázadig billegett a nemzet libikókája - felemelkedett időszakok után következtek a széthúzás, árulás, romlás időszakai, váltakozva. De a mostani vezetést nem előzte meg igazán felemelkedő korszak - most csak mélyült a gyilkosság vájata a nemzet folyójában. Meg kell halnia minden nemzeti hazugságnak, illúziónak - vagy maga a nemzet pusztul el. Előbbi esetén harc lesz. Muszáj lesz, különben a hazugok, árulók, gyilkosok nem hagyják abba rontó tevékenységüket. 

Nem az én gyermekem lesz áldozat. Volt elég eszem mindenkor, hogy a hazugok ellen neveljem elméjét, s kései korában kényszerült megélni a mát - már nem lehet hülyíteni tankönyvek által. De sok ember él még itt, akinek gyermekei, sőt tán maga is,  áldozatul eshetnek eme nemzetgyilkoló gépezetnek, holmi egyéni, éretlen elképzelések önzésének. Orbán is csak magáért felelhet majd, amikor Isten elé áll - de mi, közönséges emberek is sajátunkért felelünk majd. Amibe természetesen beletartozik majd a "mit tettél a világ jobbításáért?" kérdés is. A mi  legfájóbb kérdésünk az lesz majd: mit tettél, hogy gyermeked agyát ne fertőztethesse meg a Gonosz? Akkor nagyon fog fájni, ha azt kell mondanod: de hát féltem Uram, azért árultam el gyermekeimet. 

Évszázadok alatt megmutatkozik minden ország, társadalmi rend valója. A kommunizmusé és a fasizmusé már rég megmutatkozott, ezért rázta le magáról minden ország a magáét, még a 20. században, néhány évtized után. Az akkori generációk ott tanulták helyben, hogy mi a helyes magatartás. De te már tankönyvekből tanulhattad, mi a helyes hasonló szituációban. Nagy szégyen tehát, ha most szavazói támogatással, vagy éppen nem-részvétellel itt , nálunk kap erőre először Európában a kommunizmus vagy a fasizmus. Egyelőre nem látom, melyik lesz, Orbán nagyon igyekszik keverni a kettőt, hogy ne ismerjünk rá egyikre se,  de úgy tűnik, hogy fasizmus lesz inkább. 

Nos, gyermekeidet nem fogja vigasztalni, hogy hülyeséget okán elbsztad életüket. Asszem, te sem ezt tervezted számukra, de legalább akkor használd eszed, ha már szólt valaki érte. Még menthető a jövőnk.

A Sötétség Birodalma - 100 év óta. Nem viccelek.

1990-ben jártam ott, már mint a legújabb kori Magyar Köztársaság katonája. Nem elvtársként, nem turistaként az Arbaton, hanem a háttér országban, ahol a való arca láttatott meg - talán az utolsók között, aki ezt láthatta, mintegy búcsúzóul, egy olyan generációnak, akik csak nagyapáik elbeszéléseiből ismerhették azt, s akik tán nem is hitték el, mert elképzelni sem tudták a borzalmak azon szintjének létezését. Valóságát láttam tehát, nem azt, amit te Moszkvában vagy Szentpétervárott láthattál, mint előre megszabott s felépített turista-díszletét egy régóta igen sötét országnak. Mit országnak? Birodalomnak. Ahol az élet szemernyit sem számít - láttam, nem vélelem. 

2000 kilométert vonatoztam benne, javarészt Ukrajnában, picit Oroszországban, majd Kazahsztánban. Egy hétig tartott az út oda, másik hétig vissza. S ez idő alatt más dolgom sem volt, mint megfigyelni a külvilágot, az észlelhető környezetet. Borzalmas élmény volt. 

Nem fogok mindent elmesélni - nem is lehetne - azt mondom csak el, ami ma is igaz rá akkori tapasztalataimból. A lényeget, mely 100 év óta nem változott, s az utóbbi 25 év alatt sem.

Teher szerelvényként ment vonatunk, minden létezhető helyen félreállították tehát. Már itt, Magyarországon is - egy napig tartott utunk Budapestről Záhonyig. Kint sem különben. De talán épp ez volt a szerencse - különben nem láthattam volna annak az országnak titkolni szándékozott valóját.

Záhonyban ébredtünk másnap reggel, miután egy 2. osztályú MÁV személyvonaton egymás nyakába téve lábainkat aludtunk egy éjszakát. Annyi könnyebbséggel, hogy ki lehet húzni az akkori műbőr ülések alját, és félig lecsúszva, elfekve imigyen lehet aludni - ha a lábadat volt hová tenned. Ilyen is volt, ha esetleg sosem szembesültél vele. Mi sem addig - a tisztjeink mutatták meg. 

Ott a nyomtáv váltás miatt át kellett szállnunk orosz vagonokba. Konkrétan III. osztályú orosz hálókocsikba. A két szerelvény között széles betonperon volt - középen, vagononként egy teljes bála hullámpapír volt felállítva, gyári műanyag zárószalaggal. Néztünk, mint Rozi a moziban, hogy ez minek? Aztán a tisztek felhomályosítottak, hogy higgyék el, kelleni fog. Már gyanús volt, de fogalmunk nem volt a miértekről - később lett, ne félj.

Arra szolgált a hullámpapír, hogy a mocskos orosz hálókocsik padlóját beburkoljuk vele. Meg, hogy legyen miből higiénikus WC "deszkákat" vágnunk az orosz wc-kre. Meg akármi másra, amit szigetelni szerettünk volna testünktől, amely addig napi melegvizes zuhanyhoz, meg Adidas szpréhez volt szokva.

Nem mindennapi élmény, amikor bemész a budiba, és azt látod, hogy a WC deszkán, ahová te itthon ülni szoktál rózsaszín, gyanútlan fenekeddel, nos, ott két, cipőtalphoz gyárilag kiképzett gumi intarzia leledzik - egyértelmű utalásként bárki számára, hogy hogyan kell azt használni - egy másik kultúrában.

A kocsik ablakai és keretük a metrón már megszokott lakkozott keményfából - de mindegyik akkurátusan beszögelve 80-as szöggel. Egy sem hiányzott. Bicskával, OLP-vel (országos légvédelmi parancsnokság által rendszeresített kompakt evőeszközkészlet) kellett kihúznunk a szögeket. A magyarázat annyi volt, hogy a szerelvény valószínűleg Szibériából érkezett, ezért kellett beszögelni az ablakait. Hogy meg ne fagyjanak rajta az emberek.

Kijevben félreállították vonatunkat, más félreállított teher szerelvények mellé. Nem C-vágányra, de X-re. Véletlenül egy orosz katonai szerelvény mellé, amely műhelygépkocsikat szállított. Legalábbis így tűnt. De érkeztünkre  orosz katonák érdeklődéssel rajzottak elő a gépkocsik dobozaiból, amit mi viszonoztunk a lehúzott vonatablakokból. Mellesleg, a ha láttál már ismeret nélküli kiéhezett arcokat, ha tudod milyen az, hát olyanok voltak. Apró sasszegek egy óriás gépezetben, kik mit sem tudnak nem hogy a gépezetről, de saját létezésük alantasságáról sem. Látszott, hogy fogalmuk sincs az élet normális formáiról, fejlettebbről, mint amihez szoktak. Az állati sorban nevelkedett emberek gyermeki egyszerűsége tükröződött szemükből.

Mi a legjobb ellátást kaptuk az úton - májusban téliszalámit zöldpaprikával, paradicsommal s hasonlókat. Ők láthatóan éheztek. Nem karcsúak voltak ők, hanem soványak - nagy különbség. Tudod, amikor egy ember szemén ez meglátszik, amikor már a lelke kiált a szeméből, akkor az nem hazugság. Amikor bajtársam megvillantotta egy kenyeret, egy emberként ujjongtak. Akkor elkezdtük átdobálni mindazt a felesleget - szegetlen katonai "öntött" kenyereket, meg konzerveket -, amit mi nem ettünk meg, mert nem fért belénk. Az "öntött kenyér" a legvacakabb magyar kenyér volt akkor - kb. a Sármány pék kenyere -, keletlenül megsütött tömör massza. Te ma kiköpnéd, a péket pedig elvinné a rendőrség, ha feljelentenéd érte - hát kb. olyat képzelj, ha tudsz. De nekünk nem volt más, eszi, nem eszi - hát inkább ettük. 

Vagonunk parancsnoka  - egy törzsőrmester - észrevévén akciónkat, megszólította s szóval tartotta a másik vonaton strázsáló orosz tiszteket. Kb. 10 percig sikerült neki, míg nem észrevették, mit is művelünk, amíg ők gavaríty po russzki. Egyszer csak kiabálás, határozott parancsszó hangzott a túloldalon, s az orosz tisztek, tiszthelyettesek pillanatok alatt beparancsolták a bizniszelő legénységet a pőre kocsikon szállított műhelygépkocsikba - majd mindegyikre rázárták a lakatot kívülről. Merthogy az ajtókon lakatfülek voltak. Ilyet korábban nem láttunk.  Utána nem jöttek vissza beszélgetni a tisztek, felszívódtak. 

Ez volt az első döbbenetünk, nekünk, magyar sorkatonáknak, akik magunk sem voltunk javarészt sem felnőttek, sem igazán kiműveltek, világlátottak pedig végképp nem. De ösztönösen az emberi létezés egy magasabb fokáról szemléltük a világot - egészen addig. Még további 6 órán át álltak szerelvényeink egymás mellett mozdulatlanul, ezalatt nem nyitották ki a szomszédok a műhelygépkocsikat. Biztos, hogy nem volt bennük wc, elég ha ennyit mondok.

Az élmény után néma csendben hallgattunk, nem jutottunk szóhoz a döbbenettől. Illetve mindenki csak kapkodta a levegőt, miközben kereste a szavakat felháborodására. A törzsőrmester látta ezt, s próbálta nyugtatni a kedélyeket. Pontosabban úgy beszélt hozzánk, mint férfi a férfihoz. Megmondta az igazat. Hogy mi a szitu az orosz hadseregben, és általában a társadalomban, hogy mire számíthatunk. Az embertelenség olyan fokát próbálta lenyomni tudatunkon, amit soha azelőtt s azután nem láttunk, s ha valakitől hallottuk is, nem hittük. 

Vonatunk később számtalan város határán suhant át, mindenütt daruk, megkezdett építkezések, téglafalak ezrei. De sehol nem emelt semmit sem a daru, mozdulatlanul álltak, s egyetlen embert sem láttunk az építkezéseken sehol. Se lapátnyelet támasztva, se szorgoskodva. Fényes nappal. Mert kirakat volt csupán mind, Moszkva kirakata, propagandája. 

Vonatunk egy városban sem állt meg többé Kijev után, mindig csak a sűrű, sötét fenyvesben. A vonatról szigorú tiltás mellett nem volt szabad leszállnunk, még ott sem. Orosz hálókocsi ellenőrök utaztak, akik mindenért pampogtak. Gondolom, hírét vette a KGB a kontaktusnak, s kerülni akarták a további hasonlókat. Szóval, fél napokig vonatoztunk 140-nel, anélkül, hogy lakott települést láttunk volna. Mindenütt csak a véget nem érő, sűrű fenyves. Olyan sűrű, mint a mesefilmekben. Nem viccelek, az a fajta, ahol két óriás fenyő közt sok pici nő, és átláthatatlan, áthatolhatatlan, még a napfény számára is. Vagy helyenként a híres orosz sztyeppe, hasonló monotonitással. 

Egyszer megálltunk kelet-Ukrajnában, egy faluban. A vasút állomás oly hatalmas rendező pályaudvar volt, mint a fél Keleti. Hosszban és vágányok számát tekintve. 300 lakosa volt kb. a falkunak - kint volt mindenki, aki élt és mozgott a vonatunkat látni - , és abból 150-en a pályaudvaron dolgoztak, ezt a munkaruhájukról lehetett látni. A vágányokon több szerelvény állt "Moloko" feliratú tartálykocsikkal - tej. Vasúton szállították a tejet. Képzelheted milyen lehetett, ha napokig állt valahol. A pályaudvaron kormos képű lányok dolgoztak tucatjával. Pár bajtársam Nívea krémet mutogatott nekik, hát olyan gyermeki örömet nem láttunk még. A nyomorban tengődő gyermekek örömét 16-18 éves arcokon. Amikor bajtársaim ledobálták a nyomortól elszorult szívvel, ők nagyon hálásak voltak, ujjongtak, mint akik még nem láttak ilyet. Mert nem is láttak, legfeljebb nyugati újságokban. Hát ezek mentek ott, nem a bárányfelhők, meg nem a dicsőség.

Az egész ország valahogy kietlen volt. Lélektelen. Mindenütt az látszott, hogy az emberi életnek nincs értéke, hogy szinte csak zombik az ott élők. Mert azok is voltak, azzá tették őket a kommunizmus évtizedei alatt. 

Átkeltünk a Don-kanyaron, láttam partján a dombokat, ahol nagyapáink vannak elhantolva. Csupa 5-10 méteres zöldellő dombot képzelj el, ezerszámra egymás mellett. Látszott, hogy nem természetes képződmények. Mi meg tudtuk azonnal, hogy mik azok. Maga a Don-kanyar olyan széles, mint a Balaton. A túl part májusban ködbe veszett, a levegő sűrű és párás, a napot s a túlpartot is elfedte. A vasúti híd, amin átkeltünk, olyan hosszú volt, hogy negyed óráig tartott, mire átért rajta a vonat - úgy 70-nel. Akkor értettem meg, miért vesztek oda nagyapáink. Nem volt hová menekülniük. És tavasz volt, amikor ott jártam, május, nem pedig tél. 

Mire megérkeztünk a Kara-Kum-ba, már felnőttek lettünk - nem voltak kétségeink Oroszország miben léte felől. Nem voltak kétségeink afelől, hogy a gulagokban milyen körülmények uralkodhattak, vagy hogy milyen könnyű volt odakerülni. És hogy milyen élet volt az országban általánosan, akár polgári, akár a táborokban. Nem lehet elmondani, nincsenek rá magyar szavak.  Azért nincsenek, mert itt sosem volt olyan sötétség, amelyre ilyen szavakat kellett volna alkotnunk. A nácik bevonultak ugyan, de gyorsan tették - sokat öltek, de gyorsan.  A nyilasok szintén. Nem maradt idő az élmények megértésére, sem szavak alkotására a nyelvben. De odakint a lassú halál dolgozott, majd 100 év óta, vagy ki tudja, mily rég óta. Csak a kommunizmustól számoltam az éveket - 1918-tól. Amely állítólag a cár atyuska ezerszer rosszabb rendszerét számolta fel. De nem hiszem, hogy rosszabb lehetett a cár alatt. Nem tudtam elképzelni, és ma sem tudom. A világ leggonoszabb embere minden bizonnyal Joszip Viszarionovics Sztalin volt, és utódai sem voltak sokkal különbek. Apránként, naponként, érzésenként végzett ki annyi embert, amennyit Adolf Hitler hónapok alatt. Elképzelhetetlen ez európai embernek, és emészthetetlen. Viszont láttam az eredményét, és az egyértelmű volt. Nyomor nyomor hátán. A gulagok ma is működnek, csak jelzem. 

Amikor anyám mesélt gyerekkoromban arról, hogy Ukrajnában tökmagon tengődnek az öregek, nem akartam elhinni. Nem tudtam elhinni. Felfogni sem, mert én nem szerettem a tökmagot, s nem tudtam elképzelni, hogy van, akinek nem jut más. 15 évvel később megbizonyosodtam róla, hogy még akkor is valóság volt. Akkor már tudtam, hogy anyám nem hazudott. Borzalmas élmény volt látni is, hogy így van. 

Itt kihagyok egy részt, ezt talán majd máskor. Nem illik ide, habár ez sem kevéssé élménydús, csak éppen nem a polgári orosz/volt szovjet környezetről szólna, ezért hagyom ki.

Az élmények után akkor voltunk nyugodtak, amikor a vonat már hazafelé száguldott. Akkor éreztük úgy, hogy versenyt futunk az orosz földanyával, hogy ne tudjon magához kötni, mint a muzsikokat, s így tán hazaérünk. Az volt az ember érzése, hogy ha elvesznénk ott, akkor sosem kerülnénk haza. Iszonyat messzeség van ott és az emberi élet semmit nem számít. Ha bármelyikünk odaveszett volna, sosem tudtuk volna meg, mi lett vele.  

Akkor azt mondtam magamnak, hogy sosem jövök ebbe az országba, de legalább 20 évig nem. Aztán majd meglátjuk, változott-e valami. Nos, nem változott. Nem embernek való hely ma sem. Már évekkel ezelőtt lejárt a 20 év, de én ma sem látom másnak azt az országot, mint akkoron. Nem sokat változott, sőt. Hodorkovszkijt és a Pussy Riotot 20 évvel később 10 különbséggel, de ugyanúgy kasztlizták be, s pillanatokon belül mindkettő egy-egy gulag táborban találta magát. Mint 1990-ben, vagy 1980-ban, vagy 1960-ban, vagy 1920-ban vagy a cári időkben. Oroszország nem változott 1920 óta sem. Gondolkodj ez ezen.

Adolf Hitler kreálmánya ez idő alatt feltört a semmiből, majd a világ eddigi legnagyobb háborújává emelkedett, és el is tűnt a süllyesztőbe. 20 évvel később a Japánok már tranzisztoros rádiót exportáltak Európába, a németek meg autókat gyártottak boldogan. 40 évvel később az európaiak többsége már szinte el is feledkezett a kommunizmusról - itt is, a néhai NDK-ban is. S te, mint leszármazott, esetleg azt is gondolod, hogy mindez nem is létezett. De. Nézz most kelet-ukrajnára, mindarra, amit ott az oroszok művelnek - s tudni fogod, hogy amit itt elmeséltem, nem mese. Valóság volt mindvégig, csak te nem láttad. Azért nem, mert legfeljebb azt láthattad, amit mutattak, amit megengedtek látnod. 

Nos, van még kétséged afelől, hogy miért nem jó, hogy Orbán ezekhez láncolta az országot? Az az Orbán, aki akkor teleszájjal búcsúztatta az oroszokat, amikor én az utolsók között odamentem. Anakronisztikus élmény volt ez akkor is - a magyarok mindenütt integettek nekünk, azt hitték, orosz katonák vagyunk, akik hazafelé mennek :) - , és most is az, amikor Orbán az egekig magasztalja ugyanazt a változatlan diktatúrát. 

Azóta dolgoztam oroszokkal az üzleti életben, s természetesen semmi különbség nincs köztünk kulturálisan, de ez csak egy vékony rétege az orosz társadalomnak, akárcsak itt. Az egész átalakulása, a lényeg megváltozása azonban még várat magára. Addig bizonyosan, amíg Putyin ott a vezető.